„

A mennyek országa erőszakot szenved.” (Mt11.7)

A királyok korában gyakran megtörtént, hogy két szomszéd király elhatározta, hogy összeboronálják a gyermekeiket. Így a két királyság együtt erősebb lesz és a béke is hosszú időre garantálva lesz.

A lányos apa udvari festője ezért elkészítette a királylány portréját, amit elküldtek a vőlegénynek. A festő azonban a király titkos ellensége volt, aki erőszakkal megzsarolta a kancellárt, aki ezért hamisítványt küldött el a királyfinak.

Ő miután életében először látta a jövendőbelijének arcát és mivel különösebben nem érintette meg a látvány, kedvetlenül és kelletlenül készült a kényszerházasságra. Betétette a festményt egy díszes állványon a legdíszesebb szobába és savanyú arccal és lélekkel járt kelt a királyi kertben és palotában, várva a kényszerházasság közeledő napját.

Aztán egyik nap mégis bement a szobába és rövid ideig nézte nézegette a menyasszonya arcát, és bosszankodva gondolt apjára, aki kitalálta ezt az egészet. Valami különös érzés azonban még bosszankodása közben is oda vonzotta és egyre gyakrabban ment be abba a szobába és egyre több időt töltött az arckép előtt…mígnem, egy napon őt magát is meglepte, hogy már arra a gondolatra, hogy reggeli után bemegy az arcképhez, régen nem tapasztalt öröm töltötte be a királyfi király szívét. Ettől kezdve még többet járt a portrés szobába és még több időt töltött az arc szemlélésével. Aztán egy nap fölfedezte, hogy a kép hamisítvány és az arckép alatt ott rejtőzik egy másik arc. Hívatta a mestereit, akik gyorsan megtisztították a festményt a mázolmánytól, majd, amikor meglátta az igazi arcot azonnal fellobbant a szívében a szerelem így kiáltott fel:

„Ésapám! Mihamarabb, de lóhalálában küldesse el díszkísérettel a ceremónia mestert a szomszéd királyhoz és mondják meg Őfelségének, hogy előbbre hozzuk az esküvő napját, mert maholnap lakodalmat tartunk. Addig is hozzák el a Menyasszonyomat, mert a szent frigy napjáig is minden nap látni szeretném őt!”

Amikor a királylány megérkezett udvarnői koszorújában és levette a fátylát, hogy megmutassa arcát, a királyfi szíve azonnal gyökeret vert, mert a menyasszony szebb volt, mint amit valaha is álmodni merészelt. E gyökérből, mint élő forrásból,  fakadt fel a szerelem tengere, mely nem sós volt, hanem édes, mint a mézes füge. Boldog nevetéssel, egymás kezét fogva egyszerre ugrottak hát a fiatalok bele ebbe a lángoló tengerbe és boldog szerelemben éltek, míg meg nem haltak.

Sokunkra igaz ez a történet. Azt gondoljuk megtévesztettségünkben, hogy Isten és a papjai ránk akarják erőltetni a vallásosságot, és a kényszerházasság sanyarú kenyeréből köszönik, de nem akarnak enni. Ám aki nem ül fel a hazugságoknak, aki nem engedi, hogy meghintáztassák és az első óvatos látogatások után kitart a szentmisére járásban és a szentségimádásban, azzal ugyanaz fog történni, mint a királyfival. Egy nap megnyílik a szeme a látásra, megnyílik az értelme az igazságra, és megnyílik a szíve a befogadásra, az Úrral való közös életre, házasságra….és boldogan élnek, amíg…Isten minden megtévesztett királyi gyermekét haza nem imádkozzák a mennyországba…attól kezdve pedig teljes boldogsággal ropják az örökkön örökké tartó  táncot a lakodalmas égi hazában. Amen! HAallelujaAH!

“Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik.” (1Kor2.9)

Létrehozva 2018. augusztus 1.