A rendszerváltás idején még friss hívőként jelentkeztem, hogy én is szívesen tartok kapcsolatot a Billy Graham evangélizáción megtért emberekkel. Egy tízéves fiú címét kaptam meg, aki előre ment az evangélizáción és jelezte, hogy befogadta Jézust a szívébe. Első látogatásomkor kiderült, hogy a srácot sokkal jobban érdekli minden más, az édesanyja viszont igencsak érdekelt abban, hogy a fiának legyen idősebb hívő barátja. Buta és nyomasztó helyzetbe kerültem, amit csak az tett még nyomasztóbbá, amikor az édesanya a lelkiismeretem húrjain táncolt, ha hosszabb ideje nem látogattam meg a fiát.

Akkoriban egy tanításban azt hallottam, hogy ha Isten beszélni akar velünk valamiről, addig felesleges vele másról beszélni, amíg azt a dolgot nem tisztáztuk vele. Nekem imádság közben mindig az jutott eszembe, hogy régóta nem látogattam meg a patronáltamat. Ezen kis híján gajra ment alig kezdődött imaéletem.

A megkeresztelkedésemre készülve megosztottam a problémámat Kovács Endi barátommal, aki sokkal érettebb és bölcsebb hívő volt nálam. Amit akkor tanácsolt, örökre megváltoztatta az életemet. Endi először is azt mondta, hogy különbséget kell tennem kétféle teher között. Az egyik teher az, amit mi veszünk magunkra, esetleg az ördög tesz ránk. Jézust azt kéri, hogy ezt a terhet adjuk oda neki. „Jöjjetek hozzám, akik meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.” A másik teher az, amit ő tesz ránk. „Vegyétek magatokra az én igámat, mert az én igám gyönyörűséges és az én terhem könnyű.” Endi azt mondta, az ördög egyik stratégiája, hogy a hívőkre olyan terheket rak, amelyek megakadályozzák őket abban, hogy Jézus terhét hordozzák. Jézus elkéri tőlünk ezeket a terheket, és helyettük olyanokat tesz ránk, amelyek nem nyomnak bennünket agyon, mert az ő terhei.

Endi megmutatta nekem Jézus főpapi imádságát is. „Én megdicsőítettelek téged a földön azzal, hogy elvégeztem azt a munkát, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem.” (Jn 17,4) „Hány beteg és megszállott volt Jeruzsálemben és Galileában, akiket Jézus nem gyógyított meg és nem szabadított meg?” – kérdezte Endi. „Hogy mondhatta Jézus mégis, hogy elvégezte a munkát?” A válasz egyértelmű: „Jézus azt a munkát végezte el, amit az Atya bízott rá.” Endi elmagyarázta, hogy Jézus nem az emberek elvárásait teljesítette, hanem az Atya akaratát. Az Atyára figyelt és oda ment, ahova az Atya küldte, azt tette, amit az Atya kért tőle, az Atya akaratát kereste az emberek vele kapcsolatos elképzelései helyett. Ez volt az élete kulcsa, ezért tudta azt mondani főpapi imájában, hogy elvégezte a feladatát.

Endi mondatai olyanok voltak akkor nekem, mintha egy börtön ajtajai nyíltak volna meg. A bölcsesség szabaddá tett.

Ha Jézus életét tanulmányozzuk, azt látjuk, hogy a Mester nem szórta szét az idejét és az energiáját. Kiválasztott tizenkét embert, és elsősorban velük töltötte a napjait. Ez stratégiai döntés volt, ami nem mindenkinek tetszett. Sokakat talán bántott is. De Jézus az Atya akaratát követte. Időnként otthagyta a tanítványait is és elment imádkozni. Egyedül, valami lakatlan helyre. Akár a tömeget is otthagyta. Amikor a tanítványai egyszer utána mentek, és szóvá tették, hogy mindenki őt keresi, Jézus azt mondta: „Menjünk máshova, a szomszédos helységekbe, hogy ott is hirdessem az igét, mert azért jöttem.” (Mk 1,38) Jézus tudta, miért jött, és nem fogadta el, hogy emberi elvárások másfelé térítsék. Mennyi béna, holdkóros és megszállott volt Kapernaumban, ő mégis továbbállt! „De hát Jézus, otthagyod őket, pedig tudnál segíteni?!” Igen, Jézus otthagyta őket. Más volt a dolga.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2018. június 21.