A nem katolikus, főleg az ún. szabad egyházaknál igen elterjedt az a nézet, hogy kétféle egyház van:

A katolikus egyházat sokan csak emberi intézménynek tekintik, szemben a karizmatikus, vagyis igazinak tartott egyházzal (amelyekből meglehetősen sok van). Ám az intézmény és karizma szembeállítása téves. Az első Korinthusi levél (12. fej.) éppen erre hívja fel a figyelmet: az ajándékok, kegyelmek és karizmák a Lélek egységéből fakadnak. Éppen ezért nem szabad szembeállítani a karizmákat és az intézményt, a hierarchiát és az ezekhez kapcsolódó szolgálatokat, mert ezeknek egy közös forrása van, a Szentlélek, és egy a céljuk is: Isten színelátása, az üdvösség. Továbbá azért sem választhatók szét, egyetlen üdvrend van, nincs külön a Szentléleknek üdvrendje és az Egyház intézményes arcának üdvrendje. Teológiai nyelven ezt úgy is kifejezhetjük, hogy a két küldés (a Fiúé és a Léleké „egyszerre történik”, szimultán és az egyik nincs a másik nélkül).

A megszentelő kegyelem és a karizmatikus kegyelmek

Először is, a katolikus teológia kétféle kegyelmet különböztet meg:

• A megszentelő kegyelmet, amelyre mindenkinek szüksége van az üdvösséghez;
• A karizmatikus kegyelmek, amelyekre nem mindenkinek, ill. nem egyformán van szüksége.

A megszentelő kegyelem az életszentség kegyelme, szentté tevő kegyelem, amely együttjár a hit, a remény és az isteni szeretet erényével. Ez a kegyelem, amelyet a keresztségben kapunk meg, a boldogító színelátásra irányítja a szívünket, Isten gyermekeivé tesz minket. Ez a kegyelem aztán a szentségek gyümölcsöző (tehát a kegyelem állapotában történő vagy arra irányuló [szentgyónás]) vételével tovább növekszik bennünk. Ez a kegyelem a keresztény élet egyik legnagyobb kincse. Ez a kegyelem mindenkinek szól.

Ezzel szemben a karizmák kegyelme közvetlenül nem Isten színelátására irányulnak, hanem az egyházi közösségi élet szervezésére, irányítására. Ezek a karizmák „eszközök”, amelyeket az illető, aki megkapja, mások szolgálatára kapja. Éppen ezért önmagukban nem tesznek szentté, mint a megszentelő kegyelem.

A karizmák kegyelme szükséges az egyházi közösségi élet vezetéséhez, szervezéséhez. Előfordul, hogy valaki egészen különleges kegyelmeket kap, de ez mindig mások szolgálatára történik.

A karizmák kegyelmének, vagy szabadon adott kegyelemnek két csoportja van:

A Krisztus által létrehozott karizmák

Ezek lényegében a karizmatikus „intézmények”, amelyek azonosak az intézményes karizmákkal, vagy hivatalhoz, szolgálathoz kötődő, ahhoz adott karizmákkal.

Ez lényegében szükségtelenné teszi az „isteni (Istentől közvetlenül kapott) karizmák” és az emberi-egyházi intézmény szembeállítását. 

 A Krisztus által alapított karizmáknak szintén két típusa van:

A tanítóhivatal prófétai karizmája (hatalma)

Amikor az apostolok még szóban ill. írásban (vö. levelek!) tanították az Egyházat, a Kinyilatkoztatás prófétai fénnyel világosította meg (apokalipszis – ἀποκάλυψις – feltárás, kinyilatkoztatás), ill. inspirálta őket, s ilyen értelemben a Szentírás (az Ószövetség is), sugalmazott tanítás.

Az apostolok utáni időkben a tanítás hatalma az apostolok utódaira, vagyis a pápára, illetve a (vele egységben lévő) püspökökre szállt. Ezt a tanítást Jézus prófétai ígérete garantálja és segíti („Én veletek leszek mindennap…”). Ez a Jézustól kapott segítség kettős jelentőséggel bír:

• Először is tévedhetetlen a hitigazságok kifejtésében.
• Az okosság erényében gyökerezik: sok-sok szempontot figyelembe véve és sokféle módon készíti fel a lelkeket a hit befogadására, a szentségek vételére, a közösségi életre. Minden nem csak személyenként, de koronként, helyenként, stb., is változhat 

   Néhány gondolat a hierarchiáról

A papság szentsége bizonyos értelemben privilégium, de ez nem a pap személyes kiváltsága, hanem arra kapja és az a célja, hogy a közösséget, az egyént szolgálja vele. Nagyon egyszerűen szólva: a pap a felszenteltségével arra kap küldetést (és képességet), hogy „előteremtse” ill. biztosítsa a hívők számára mindazt, ami szükséges az üdvösséghez: a szentségeket: a keresztséget, a bűnbánat szentségét, az eucharisztiát, stb., stb, továbbá a közösséget, és biztosítsa számukra az igaz tanítást, amihez a hívőknek bizony joguk van. A hierarchia célja, hogy elvezesse az embereket Krisztus ismeretére és szeretetére, az életszentségre, az erények kibontakoztatására és végső soron az üdvösségre.

De ehhez magának a papnak, a püspöknek kell élen járnia Krisztus ismeretében, a hitben, szeretetben, életszentségben, stb. 

S ebben a szentek rengeteget segíthetnek – nem csak a papoknak, püspököknek, hanem nekünk is. Elég Assisi Szent Ferencre, Avilai Szent Terézre, Sienai Szent Katalinra tekinteni, vagy azokra az emberekre gondolni, akik szinte elénk élik az életszentséget. 

Az életszentséghez nem feltétlenül szükséges a papság, de a papsághoz bizony nagyon is elkel(ne) az életszentség. 

A Jézus által alapított hierarchia nem emberi intézmény és a katolikus egyház sem emberi intézmény, szemben például a napjainkban is gombamód szaporodó kis keresztény, önmagukat Isten egyházának nevező közösségekkel, amelyekben, akár elismerik a tagok, akár nem, szintén jelen van az – emberek által létrehozott – hierarchia, amely (szemben a katolikus és ortodox püspökökkel) nem vezethető vissza az apostolokra. 

 Az írás korábbi forrása (már nem elérhető).

Létrehozva 2022. február 7.