ELŐSZÓ (Invokáció)

Sürgetően nagy szükség van ma egy olyan könyvre, amelyik az életről szól. A teljes igazságról, ami számunkra, emberek számára az életről tudható, meg­ismerhető. Azért sürgető, mert megbetegedtünk, nagy bajba jutottunk, és „az igaz pillanat hamar elmúlik”. Az idő, ameddig még lehet tenni, ameddig még lehet gyógyítani, ameddig még lehet a gyógyulásban reménykedni, valóban hamar elmúlik. Gyógyítani, gyógyulni azonban csak igazságban, az igazság ismeretében, a teljes igazság teljes ismeretében lehet. Hazugságban sem élni, sem gyógyítani nem. Ezért kell ismernünk a számunkra, emberek számára mérhető teljes igazságot az életről.

Az igazság ismeretének, tudásának három szintje van:

1.) nem tudom, nem ismerem;

2.) nem tudjuk, nem ismerjük;

3.) soha nem tudhatjuk, soha nem ismerhetjük meg.

Az elsőnél valaki már felfedezte, megismerte az igazságot, tehát nekem csak meg kell tanulnom. Vagyis az a felismerés, hogy én valamit a már ismert dolgokból még nem tudok, tanulásra serkent, kell, hogy serkentsen. A második fokozathoz azok a dolgok tartoznak, amelyek megismerhetők, de eddig még nem fedezte fel, nem ismerte meg, nem írta le senki. A tudásnak, a felisme­résnek ez a szintje kutatásra serkent. Nagyszerű, ha valóban serkent. Itt óriási szükség van az igazi tanárokra, egyetemeken az igazi kutató professzorokra, akik saját tapasztalataikból biztonsággal tudják, mi az, amit még nem tudunk, mi az, amit még eddig senki sem fedezett fel. A harmadik szint, a tudásunk, a tudomány számára soha meg nem ismerhető világ, amelyet tagadni szoktak, sőt amikor a tudomány mindenhatóságát hazudják, kötelezően tagadandónak is vélik. Azonban ez a világ valóság. Éppen az igaz tudományos felismerések bizonyítják. Ezek valóban elvittek és mindenkit elvisznek a kezdetekhez, és a törvényhez is, amely a létezésnek keretet, kötelező érvényű „parancsokat” ad. Van kezdete az élettelen anyagi világnak, és van törvényi rend, amelynek három jellemzője a tökéletesség, az ésszerűség és a célszerűség, amely az egész anyagi világot, vagyis az élettelent, és az élővilágot is fenntartja, irányítja. Az egyszeri kezdet a tudomány számára, a tudomány eszközeivel soha nem ismerhető meg, hiszen nem lehet megismételni. Azt se tudhatjuk meg soha, hogy honnan van a törvény tökéletessége, ésszerűsége és célszerűsége. Ahogy kezdete van az élettelen anyagi világnak, úgy van kezdete az élővilágnak is, és van saját törvénye is az élőlényeknek. De kezdete van az emberi személy, min­den egyes emberi személy életének is. Bár az emberi személy (egyedüliként az egész anyagi világban) felszabadított a törvény automatikus, kötelező parancsa alól, nem törvényen kívüli lény. A törvény, a világmindenséget átfogó törvényi rend érvényes rá is. Eszerint kell/kellene a saját törvényeit megalkotnia, életét berendeznie. Sőt vannak csak az emberi személyekre szóló, örök érvényű isteni törvények, parancsok is.

Az életről megtudható teljes igazság ismeretét sürgető bajba jutottságunk sajnos kétségtelen valóság! Sokan próbálják tagadni, elfedni, de a tények elszo­morítóan igazak. Ha minden így halad tovább, az erdők irtása, a talaj eróziója és elszennyezése, a vizek és a levegő szennyezése, mérgezése, 30-50-80 év múl­va, mire az utolsó csepp kőolaj és földgáz elfogy, a Föld nagy valószínűséggel lakhatatlanná válik, vagy csak különös kínok közt lesz lakható az emberiség számára. A tudomány mai állása szerint azt fogadjuk el, hogy 200-300 ezer éve él ember, olyan élőlény a Földön, aki személyében, egyedüliségében felszabadí­tott a természeti törvény automatikus érvénye, parancsa alól. (Vannak nézetek, amelyek az első embert régebbre, 2-4 millió évvel ezelőttre teszik, ez azonban nem változtat semmit a lényegen.) El kell töprengenünk, (mindenkinek!, ez most a legfontosabb feladat), hogy ez alatt a rövid idő alatt (az anyagi világ 13,7 milliárd éves létezéséhez viszonyítottan valóban nagyon rövid idő alatt) az édenkertből, az ember számára „előkészített” földi hazából, a csodálatos, éltető világból mi is lett mostanra. Az igazi érték, az élet, az élővilágé, és benne a miénk került bajba. Nem mástól, hanem tőlünk, emberektől. Rögtön, itt az elején le kell szögezni, hogy nem azért, mert megsokasodtunk. Nem azért, mert „túlnépesedett” a Föld. Sőt bajt tetéző, vészes hazugság a „túlnépesedést” bajba jutottságunk okának feltüntetni. Ugyanis félrevezetően tőlünk függetlennek, feltartóztathatatlannak, végzetszerűnek tüntetik azt fel. Mintha az ember a természeti törvénybe írottan olyan élőlény lenne, amilyen csupán azért, mert a száma egy bizonyos határ fölé emelkedik, kötelezően kipusztítja az életfel­tételét. Vagyis az ember olyan élőlény, amilyen egyszerűen a túlszaporodása amiatt törvényszerűen kipusztítja önmagát. Nem, nem! Ilyen törvény nincs! A világmindenséget átfogó törvényi rend és a Föld élővilágát szabályozó törvény sem erről szól! Nem azért jutott bajba az élővilág és benne mi, emberek, mert túl sok ember él a Földön, hanem azért, ahogyan élünk. Azért, mert generáci­ókon keresztül nem éltük meg és ma sem éljük meg, nem élhetjük meg mind a 6,5 milliárdan a lényegünket, szabadságunkat, személy voltunkat, helyette

szedetten, szolga ostobákként életellenes bűnöket követtünk és követünk el. Felelőtlenül, tudatlanul, de lehet, hogy tudatosan is kiirtottuk, és nagy sebességgel ma is irtjuk az éltetőnket, az erdőségeket. Az erdők kiirtása után a hegyek csúcsairól, lejtőiről az éltető csodát, a talajt aztán nagy gyorsasággal mossák le az esők a tengerekbe, az óceánokba. Tehát nem az a baj, hogy túl sok ember él a Földön, hanem az, hogy túl kevés lett az élő fa, az érintetlen erdő, közben mindent elszennyeztünk, megmérgeztünk, levegőt, talajt, vizeket s legfőképp a saját lelkünket.

Tettük ezt azért, mert megzavarodtunk. Az igazság keresése és követése helyett hazudunk. A tudásunk, a tudományunk az életről megzavarodott, hamis. A tudomány és a belőle táplálkozó technológia „elhagyta a szolgálati helyét”.Ahelyett, hogy a Föld igazi értékét, az életet, az élet biztonságát szolgálta volna, és szolgálná ma is, az életellenesség, a pusztítás, a kapzsiság, a hamis tőkefelhalmozás, a kizsákmányolás, a zsarnokság, vagyis a halál szolgálatába szegődött. Fejlődést hazudunk, pedig fejlettnek csak azt a tudást, csak azt a tudományt lenne szabad nevezni, amelyik védelmet nyújt az élővilágnak, ame­lyik mellett az élővilág és benne az ember egyre nagyobb biztonságban élhet.

A gyógyulás reménye miatt kötelezően ki kell jelentenünk, hogy minden ártásnak, minden bajnak oka a megzavarodott viszonyulásunk az élethez. Az alázat hiánya, a hazudozás, a mindentudás tettetése, önmagunk és műveink imádása, imádtatása, vagyis az újkori bálványimádás az eredendő oka, punctum saliense az emberiség bajba jutottságának. De a hogyan is egyértelmű. Nem nehéz felismerni, hogy hogyan is lett a tudás, a tudomány az élet védelmezője helyett az életellenes diktatúra kiszolgálója. Évszázadok óta, de különösen az utóbbi 100-150 évben az élettudomány terén a tudásunk hézagainak pótlására és a soha meg nem ismerhetőségi határ elfedésére elméleteket, hipotéziseket (egyértelműen hamisakat!) igazságnak, ténynek fogadtak el és fő ártásként így kellett és kell tanítani az ártatlan fiataloknak mindenütt, az iskolákban, az egyetemeken és a média minden csatornáján keresztül.

Az igazság, a cáfolhatatlan igazság az, hogy élőt, egy parányi élő sejtet se tudott az ember soha létrehozni. Jóllehet próbálta, és próbálja ma is. Sőt arra sem volt képes soha, hogy egy elpusztult élő sejtet felélesszen. Személyes élete viszont az élővilághoz kapcsolt. Lényegileg és valamennyi feltételében. Igenis, az élővilág tette olyanná a Földet, hogy az első ember és azóta minden egyes ember biztonságra jöhetett ide és biztonságban élhette le életének földi szakaszát. Tudnunk és tudatosítanunk kell, hogy mi, emberek az élővilág, elsődlegesen a zöld növényzet, a fák eltartottai vagyunk.

ÉLET! Ez fogalom. Az élet maga nem, de a fogalom, mint minden foga­lom, minden név, az ember műve. Az ószövetségi Szentírás első könyvében, a Teremtés könyvében olvasható, hogy a Teremtő Isten a névadás, a fogalomal­kotás hatalmát átadta az embernek. „Elé vitte a teremtett dolgokat, hogy lássa milyen nevet ad nekik. Az lett a nevük, amit az ember adott nekik.” Kevésbé gondoljuk át, hogy az igaz útról a hazugság rabságába, az élet védelméről az életellenességbe, a „halál civilizációjába” sodródásban annak is jelentős szerepe volt és van, hogy a nevekkel, a fogalmakkal hamiskodni is lehet. A diktatúrák legfőbb jellemzője éppen a nevekkel, a fogalmakkal való visszaélés, idegen sza­vak, elnevezések gátlástalan használata. Generációk sora nőtt fel úgy, hogy nem tudatosították az egyes emberek, az emberi személyek szabadságának legfőbb biztosítékát, azt, hogy mindenkinek magának kell a nevek, a fogalmak igazságát ellenőrizni. Mindenkinek magának kell a saját igazságalapú világképét kimun­kálnia. Ide is érvényes Szent Ágoston intelme: „Megszülettél közreműködésed nélkül, de nem üdvözülhetsz közreműködésed nélkül.” Tudnod kell a fogalmak által jelölt igazságot. A fiataloknak követelni kell/kellene/kellett volna, hogy a felnőttek, az előttük járó generáció tagjai minden fogalmat egyértelműsítsenek számukra.

Alig hihető, de sajnos igaz, hogy évszázadok óta az emberiség számára a legfontosabb, az élet fogalma se egyértelmű. Hiszen nem egyértelmű se az egyes emberek tudatában, se a tudományban. Még az se, hogyan kell rákérdezni: „mi az élet?‘; vagy „ki az élet?“. A ma elfogadott és gyakorolt általános gondolko­dás szerint még azon is tanakodhatnánk, hogy természettudományos választ adjunk-e rá, vagy teológiait. Közben tudnunk kell, hogy csak egyetlen igazság van. Nincs két egymásnak ellentmondó igazság. Így nyilvánvalóan nincs külön természettudományos és külön teológiai igazság. Nem lehet, nem lenne szabad külön természettudományos és külön teológiai kérdést feltenni, és rá külön két, egymásnak ellentmondó választ adni. Ma úgy tűnik, többféle válasz lehetséges, és érdekből, számításból többféle választ is adnak az életre irányuló kérdésre, kérdésekre. A helyzettől, a pillanatnyi érdektől függően vagy olyat, amilyent a természettudományos világ követel, használ és elfogad, vagy olyat, amit az aktuális politika vagy az egyes vallások kívánnak meg.

Krisztus Tamás apostolnak és ezáltal minden embernek azt adta tudtára, hogy Ő az élet, pontosabban: „az Út, az Igazság és az Élet“. A mi saját, embe­ri korlátainkat jelzi, hogy egy fogalomként, egy névvel jelöljük az élőlények mulandó létét és Isten örök életét. Az biztos, hogy észlelni tudjuk az élettelen anyagi világ és az egyes élőlények létformája közti különbséget. Így az élet, mint fogalom egyértelmű, egyjelentésű is lehetne. Élet = az élőlények létformája, és semmi más. Támogatja ezt az egyszerű egyértelműsítést az a bizonyosság, hogy az egyedi élőlények pusztulását, a halálukat az ember mindenkor biztonsággal népes volt, és képes ma is megállapítani. A zavart az a felismerés okozza, hogy egy új egyedi élőlény születésekor, létrejöttekor nem keletkezik élet. (Kivétel az emberi személy, minden egyes emberi személy! Az ember születésekor- fogan­tatásakor – ugyanis az örök életre meghívott új, egyedüli élet indul. Ennek a lényegi igazságnak a megvilágítására még itt, az előszóban visszatérünk. De ez a könyv is legfőképpen erről az igazságról, az ember személy voltáról, örök életre hívott személy voltáról, az egyedüliségéhez tartozó misztériumról szól.)

Az élet az élővilág szintjén, jóllehet az egyedi élőlények elpusztulnak, folyto­nos. Tehát nem születik élet, amikor elvetjük a magot, s belőle növény, búza vagy akár fa serken. Az élet természetesen más fázisban van a beszáradt magokban, akár több ezer éven át is, mint pl. a fáraók sírjában és szembeötlően másban, amikor víz éri, s megfelelő hőmérsékleten az éltető talajba kerülve elindul belőle az új növény kibontakozása. Nehéz belátni, hogy akkor se születik új élet, amikor új élőlényként a te kiskutyád megszületik. A beteg ember testében „megbolondult” malignusan transzformált, rosszindulatúan átalakult sejtből elindult rákos daganat létrejöttekor se keletkezett élet. Az élet folytonos, 3,5-4 milliárd éve az! Fontos leszögeznünk itt, a kezdetnél, hogy az egész anyagi világmindenségben csak itt, a Földön van élet! Csak itt élnek élőlények! Hogy miből fakad ez az állítás? Először is a feltárt igazságból, tudományos felfede­zésből, az élettudomány legmeghatározóbb felfedezéséből, Darwinéból. Azzal ugyanis, hogy az élővilág élete egyetlenegy élőből indult el, bizonyosságot tett, hogy csak egyszer következett be. Milyen döbbenetes felismerni, hogy a Szent­írásból megismerhető kinyilatkoztatott igazságok milyen tökéletes összhangban vannak az egyszer egyetlen élőből megvalósult élővilág felfedezéssel.

Úgy tudjuk, megbízható tudományos egyezségünk van abban, hogy a 4,6-5 milliárd éves Földünkön úgy 3,5-4 milliárd évvel ezelőtt egyetlen közös ősből, a „progenitor”-ból indult útjára az élet, és azóta folytonos. Négymilliárd évvel ezelőtt egyszer, egyetlenegy sejt, a legősibb őssejt valahogy létrejött, és azóta az élet megszakítás nélküli, vagyis az azóta születő, élő és elpusztuló minden egyes sejt, minden egyes élőlény leszármazottja az első élő sejtnek, a legősibb őssejt­nek, Darwin elnevezésében a „progenitor”-nak. Éppen az a felismerés, Darwin munkásságához kapcsolt tudományos bizonyosság, hogy az élet folytonossága egyetlenegyből vette kezdetét, teszi bizonyossá, hogy csak itt, a Földünkön élnek élőlények. Ez az első, a progenitor nem valamiféle véletlen összecsapzódása valamiféle szervetlen, élettelen anyagnak, atomoknak, molekuláknak. Egy ilyen összecsapzódásnak a valószínűsége ugyanis a kezdet óta eltelt 3,5-4 milliárd év alatt, amikor már voltak a vizekben az elpusztult élőlényekből származó, ún. szerves molekulák, beláthatatlanul sokszorosára növekedett, mégsem indult újra meg újra az élet. Nem keletkezett újabb progenitor. Ez a darwini felfedezés lényege! Viszont az, hogy tényleg nem keletkezett, már a mi tevékenységünkből bizonyos. Ugyanis a laboratóriumokban a feltételeket, a valószínűséget már mondhatni teljességgel biztosítani tudjuk. Rendelkezésre áll mindenféle élő sejt, azok összes összetevője, s mégsem sikerült soha bármi parányi, bármi „egyszerű” élőt, élő sejtet soha senkinek létrehozni. Mindenki elképzelheti, hogy a rengeteg istentagadó, ateista „tudós”, milyen szenvedéllyel próbált az elmúlt két évszázadban, és próbál ma is élettelen molekulákból élő sejtet létre­hozni, vagy csak éppen elpusztult sejtet újra élővé változtatni. De nem sikerült, nem tudta, nem tudja ezt megtenni! Ahogy már kifejtettük, mindez nagyon alapos bizonyíték arra, hogy élőlények csak a Földünkön vannak. Fontos azt is ismételten hangsúlyozni, hogy mindez egyben bizonyíték arra is, hogy az első élő sejt, a progenitor létrejötte a tudomány számára, a tudomány eszközeivel soha nem ismerhető meg. Nem véletlen, hogy Darwin a progenitort és a belőle végbement kibontakozást, megvalósulást vezérlő törvényt mindenkor, min­den művében a Teremtő Isten teremtői tettének tartotta, hirdette. Ezt a tényt ragadni nem lehet, mert minden könyvében benne van. Inkább elhallgatják, próbálnak nem tudomást venni róla, hogy lényegi felfedezésének hirdetése helyett, rá hivatkozva, az élettudományt a hamis elméletek világává alakítsák.

Ezek után még inkább megérthetjük, miért olyan, nagyon fontos az, amit Krisztus Tamás apostolnak, s rajta keresztül minden egyes embernek tudtára adott: „Én vagyok az út, az Igazság és az Élet. – Senki sem juthat el az Atyához csak általam.” Az emberek Krisztus Földre jötte előtt is úgy gondolták, hogy van Isten, akinek az élete, szemben a mulandó világgal, különösen az egyedi élőlények pusztulásával, örök. Így az élet másik biztos jelentése Isten örök lét­formája. Isten maga az élet. Krisztus által, Krisztusban tudjuk, hogy az Isten személy. Egy, három személyben: Atya, Fiú, Szentlélek! Az örömhír, hogy Krisz­tus, a Második Isteni Személy a kereszthalálával és feltámadásával kieszközölte számunkra, minden egyes ember számára azt, hogy az eredeti isteni terv újra érvényes legyen, hogy mi emberek (minden egyes ember) részesei lehessünk a boldog örök életnek, az isteni létnek. Magasztos igazság ez! A ránk, emberekre vonatkozó legnagyszerűbb, legörömtelibb igazság!

Ha valaki ma, a 3. évezred kezdetén, érzékelve az emberiség bajba jutottságát, és tudva, hogy a gyógyulás csak a teljes igazság ismeretében és elfogadásában következhet be, nem köthet kompromisszumot. Csak úgy fogadhatja és hirdet­heti az igazságot, ahogy van. Megbonthatatlan egységnek és öröknek. Nincs külön az anyagi világ vizsgálata során feltárt igazság és vele szemben külön kinyilatkoztatott igazság, hanem oszthatatlan, örök, egyetlen igazság van. Ezért a számunkra elérhető teljes igazságot az életről, mind a három szintet: 1) az egyedi élőlények ideig tartó földi létét és az összességet, a 3,5-4 milliárd éves folytonosságot; 2) a Szentháromság egy Isten örök életét; és 3) az emberi személy életének két szintjét, a földi létét és az örök életét egységesen, szétszakítás nélkül, teljesen szabadon kell elfogadnunk, hirdetnünk és tanítanunk.

Tudom, támadás érhet minden oldalról, hiszen az elmúlt századokban a tudomány és az istenhit, a tudomány a technológia vívmányaival és vele szem­ben a különböző vallások egyre mélyebben elszakadtak egymástól. A múltban még csak az igény se merült fel, hogy az élet a számunkra elérhető teljességben és egységben tárulkozzon fel az iskolai tananyagban, az egyetemeken oktatott tantárgyakban, a tudományos közleményekben és a templomokban hirdetett tanításban. A mulasztásban talán a felelősség előli ösztönös menekülés is ben­ne van. Nem mi vagyunk az élet ura, de az őrzése a mi feladatunk. Évszáza­dok óta, de különösen, amióta kőszenet égetünk a gőzgépeinkben és a hőerő­műveinkben, és kőolajból nyert benzint és földgázt a robbanómotorjainkban, repülőgépeinkben, gyorsan suhanó autóinkban, megfeledkeztünk a kötelessé­günkről, az élővilág őrzéséről. Sőt, vagy tudva, közömbösen, vagy egyáltalán nem tudva ártottunk és szüntelenül ártunk. Mérgezzük, pusztítjuk az „eltar­tóinkat’; az élővilágot, a zöld növényzetet s így közvetetten egymást. De ami a legelborzasztóbb, a tudomány és a technológia kiemelkedő eredményeit ádáz módon közvetlen pusztításra, gyilkolásra használtuk, használjuk. Tesszük ezt mindannyian mint „szolga ostobák” (József Attila), rászedetten, fel nem fog­va, mit is cselekszünk. Ez az a helyzet, amire érvényes, hogy a bűn, az életelle­nes bűn struktúrává vált. Vagy ahogy Illyés Gyula a zsarnokságról általában, s értelemszerűen ennek a könyvnek a célját figyelembe véve, az életellenes zsar­nokságról ír: „hol zsarnokság van, // mindenki szem a láncban; // belőled bűz­lik, árad, // magad is zsarnokság vagy“.

Az igazságot, a számunkra ma elérhető teljes igazságot az életről úgy sze­retném e könyvemben bemutatni, hogy közben a földi bíráktól várható minden támadást félelem nélkül legyek képes elviselni. Azért fohászkodom, hogy az igazság, a teljes igazság leírásához legyen erőm. Tudom, ilyen lelkiállapotban, a kétkedés és szorongás leküzdésében a költők is segítenek:

„Ifjú szívekben élek s mindig tovább,

Hiába törnek életemre

Vén huncutok és gonosz ostobák,

Mert életem millió gyökerű.“

(Ady Endre: Ifjú szivekben élek)

„Én költő vagyok, de nem kell dicsőség,

ne ünnepelje bennem senki hősét,

ily ünneplést én Istenre hagyok.

Ő az, hogy nincs nagy, kinél nincs nagyobb.

Versem azé, ki szívem versbe kérte

és nékem elég a barátság érte.“

(József Attila: Én költő vagyok…)

„nagy vihar jöttekor

– bármi legyen bére –

valakinek állni kell

a tornác küszöbére.“

(Gellért Sándor: Tornác küszöbén)

(Kellermayer Miklós: Az élet. Kairosz Kiadó, Budapest. 2000)

Létrehozva 2018. március 22.