Hadd kezdjem a kérdés megválaszolását egy állítással: nincs bűntelen csecsemő. Tudom, kevés olyan gondolat van, amely annyira ellentétes volna a természetes gondolkodással, mint ez. Hogy lehetne egy csecsemőt vétkesnek tartani, aki még egyetlen morálisnak tekinthető cselekedetet sem hajtott végre, sőt, talán gondolatai sem igazán voltak, olyan meg biztosan nem, amelyet tudatosnak tekinthetnénk?

Ez fontos ellenvetés, vissza is térek rá, de akármilyen észszerűtlennek is hat, a keresztény teológia az anyaméhben lévő csecsemőket sem vonja ki az áteredő bűn hatása alól. Dávid király írja bűnvalló imádságában: „Lásd, én bűnben születtem, anyám vétekben fogant engem.” (Zsolt 51,7) A Zsolt 58,4-ben pedig ezt olvassuk: „Eltértek a gonoszok fogantatásuk óta; tévelygenek a hazugok anyjok méhétől kezdve.” „Nincsen igaz ember egy sem…” – írja Pál a római gyülekezetnek (Róm 3,10).

A keresztény (protestáns és katolikus) teológia szerint minden ember örökli Ádám vétkét. Istentől való elszakítottságban fogantatunk, születünk és éljük az életünket, hacsak Isten kegyelme nem jelenik meg bennünk és nem formálja át a legmélyebb motivációinkat. Mielőtt lennének konkrét bűneink, már van bűnös természetünk, és ez a természet idővel meg is fog nyilvánulni konkrét bűnökben. Kivétel nélkül minden emberre igaz ez. A magzatban ott a bűn potenciálja, melynek pusztán időre van szüksége ahhoz, hogy aktualizálódjon. Egyetlen szülőnek sem kell tanítania a gyermekét arra, hogy engedetlen legyen, hazudjon, tiszteletlenül beszéljen, önző legyen, ráerőltesse a másikra az akaratát, manipulálja a környezetét, Isten nélkül élje a mindennapjait. Ezek maguktól jönnek. „Mert a szívből származnak a gonosz gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések, paráznaságok, lopások, hamis tanúskodások és istenkáromlások” – mondta Jézus (Mt 15,19).

Ez azt jelenti, hogy aki csecsemőkorban (vagy magzatként) hal meg, annak nincs esélye arra, hogy örökölje Isten országát? Ez elsőre a „hány angyal fér el egy gombostű hegyén?” típusú spekulatív kérdésnek hangozhat, de ha valaki elveszített már kisbabát, vagy ismer a környezetében olyan szülőt, aki ezt átélte, annak ez nem marad pusztán elméleti kérdés. Pásztori szempontból nem indokolatlan végiggondolni a válaszokat akkor sem, ha végül a titkokat meg akarjuk hagyni Isten kezében. A Szentírásnak nincs egyértelmű, direkt tanítása a kérdéssel kapcsolatban, a keresztény teológia azonban általános bibliai elvek alapján foglalkozott vele, és különböző válaszokat meg is fogalmazott. Ha sorra vesszük a lehetőségeket, nagyjából öt csoportba oszthatjuk a lehetséges válaszokat.

1. Minden meghalt csecsemő elkárhozik.

Érvelhetünk úgy, hogy a bűnösségükből logikusan az következik, hogy minden meghalt csecsemő elkárhozzon. Ha Ádám romlottságát mind örököljük, akkor romlott természetünk miatt jogos Isten haragja, hiszen csak idő kérdése, hogy bűnös természetünk gondolatokban és cselekedetekben is megnyilvánuljon. Isten a bűn magját akkor is látja, amikor az még az emberi szem előtt láthatatlan. Ha a csecsemő Ádámban van, akkor Ádám sorsa is az övé. Isten igazságát akkor sem kérdőjelezhetjük meg, ha mi a helyében más ítéletet hoznánk. Ennek ellenére nem ismerek egyetlen hívőt sem, aki azt vallaná, hogy minden csecsemőkorban meghalt ember elkárhozik.

Ez az álláspont többek között azért tarthatatlan, mert a Bibliában olvasunk olyan esetekről, amikor csecsemők az üdvösség állapotában vannak. Keresztelő Jánosról olvassuk például: „Ne félj, Zakariás, meghallgatásra talált a te könyörgésed: feleséged, Erzsébet fiút szül neked, és Jánosnak fogod őt nevezni. Örülni fogsz, boldog leszel, és sokan örülnek majd az ő születésének, mert nagy lesz ő az Úr előtt; bort és részegítő italt nem iszik, és már anyja méhétől fogva megtelik Szentlélekkel” (Lk 1,13-15). Dávid király ezt írja: „Te hoztál ki engem anyám méhéből, biztonságba helyeztél anyám emlőin. Már anyám ölében is rád voltam utalva, anyám méhében is te voltál Istenem.” (Zsolt 22,10-11)

Talán ide tartozik Dávid és Betsabé gyermeke is (bár kérdéses, hogy Dávid nem pusztán a sírra gondol-e): „De most, hogy meghalt, miért böjtöljek? Vissza tudom-e még hozni őt? Én megyek majd őhozzá, de ő nem tér vissza hozzám.” (2Sám 12,23) Jeremiás próféta azonban kétségkívül azok közé sorolható, akik már az anyaméhben Isten számára elkülöníttettek:  „Így szólt hozzám az ÚR igéje: Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek, és mielőtt a világra jöttél, megszenteltelek, népek prófétájává tettelek.” (Jer 1,4-5) Ezek a példák ellentmondanak annak, hogy a magzatok és csecsemők mind elkárhoznának.

2. A megkeresztelt csecsemők üdvözülnek.

A hagyományos római katolikus felfogás szerint a megkeresztelt csecsemők üdvözülnek, a keresztség előtt elhunyt gyermekek azonban a Limbus Infantum-ba kerülnek, ahol ugyan nincs szenvedés, de örökre kimaradnak a boldog színelátásból, a mennyei dicsőségből. Ez volt az egyik fontos érv amellett, hogy katolikusok szerint miért szükséges halogatás nélkül megkeresztelni a csecsemőket. A protestánsok többsége szerint a keresztség ilyen sakramentális felfogása ellentmond az üdvözülés bibliai módjának, a Limbus Infantum tanát pedig a Szentírásban hiába is keresnénk.

A II. Vatikáni zsinat utáni katolicizmus lényegében elengedte a Limbus Infantum-ról szóló hagyományos tanítást. A Katolikus Egyház Katekizmusa például így fogalmaz: „Ami a keresztség nélkül meghalt gyermekeket illeti, az Egyház csak Isten irgalmasságára tudja őket bízni, amint ezt meg is teszi a megfelelő temetési szertartásban. A minden ember üdvösségét akaró Isten végtelen irgalmassága és Jézus gyöngédsége a gyermekek iránt, mely azt mondatta vele: ’Engedjétek hozzám a kisdedeket, ne akadályozzátok őket’ (Mk 10,14), följogosít bennünket a reményre, hogy a keresztség nélkül meghalt gyermekek számára is van út az üdvösségre.” (1261)

A tan emléke azért visszaköszön, amikor az előbbi mondat után ezt írja a katekizmus: „Az Egyház nyomatékosan kéri a szülőket, ne akadályozzák a gyermekeket abban, hogy a szent keresztség ajándéka által Krisztushoz jöjjenek.”

3. A választott csecsemők üdvözülnek, a többiek nem.

Ez például a Westminsteri hitvallás álláspontja. A puritán tudósok által összeállított hitvallás idevágó pontja így szól: „A kiskorukban elhunyt, kiválasztott gyermekeket, Krisztus újjászüli és üdvözíti a Szentlélek által, aki tetszése szerint cselekszik amikor, ahol és ahogyan akar. Ugyanez történik azokkal a kiválasztottakkal is, akik az Ige szolgálata által külső elhívásban nem részesülhetnek.” (X.3.)

Ez elvileg összhangban van a Biblia kiválasztásról szóló tanításával, vagy legalábbis nem mond annak ellent. Pál így ír a rómaiaknak: „De nem csak ezt az esetet lehet említeni, hanem Rebekáét is, aki egytől fogant, a mi atyánktól, Izsáktól. Még ugyanis meg sem születtek gyermekei, és nem tettek semmi jót vagy rosszat, de hogy az Istennek kiválasztáson alapuló elhatározása érvényesüljön, ne a cselekedetek alapján, hanem az elhívó akarata szerint, megmondatott Rebekának, hogy ’a nagyobbik szolgálni fog a kisebbiknek”, úgy ahogyan meg van írva: ’Jákóbot szerettem, Ézsaut pedig gyűlöltem.’” (Róm 9,10-13)

Ha az üdvösség a kiválasztás alapján van, akkor a csecsemők sem üdvözülhetnek, ha nincsenek kiválasztva. A kérdés persze éppen az, hogy ki vannak-e választva, és hogy lehet-e erről bármiféle tudásunk. A kiválasztás tana mindenesetre nyitva hagyja a lehetőséget, hogy a csecsemőkorban elhunytak is üdvözüljenek.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2023. április 20.