2. VILÁGIAK A LELKIPÁSZTORKODÁSBAN

“Kiválasztott más hetvenkettőt”  (Lk 10,1)

2. 1. Teológiai és egyházjogi alapok.

A történelemnek azokban a korszakaiban, amikor “egyházon” elsősorban a klérust értették, a lelkipásztori küldetést is kizárólagosan papi feladatnak tartották. Úgy gondolták, hogy az örömhír továbbadása, az embereknek Krisztushoz való elvezetése, a testvéri közösség építése csupán az e célra kiképzett specialisták dolga, a többi kereszténynek, a “tömegnek” elég a saját üdvösségével törődnie.

A II. Vatikáni Zsinat azonban visszaállította az “egyház” szó eredeti jelentését. A zsinat óta ismét tisztán látjuk, hogy az “egyház” nem egy központi hivatal, nem klerikusok szűk köre, hanem valamennyi megkeresztelt ember közössége, Isten egész újszövetségi népe, Krisztus titokzatos teste, melyben minden egyes tagnak egyedülállóan fontos szerepe van. A zsinat megtisztult egyházképéből következik, hogy az egyház küldetésének is minden megkeresztelt ember részese, ezért a lelkipásztorkodás sem csupán papi feladat, hanem abban a világiaknak is sajátos feladataik vannak.

Feltételezzük, hogy az olvasó ismeri a zsinat dokumentumait, ezért itt csak néhány, különösen fontos szövegrészt idézünk. (A kiemelések tőlünk.)

“A világiaknak azon címen kötelessége és joga az apostolkodás, hogy egységben vannak Krisztussal, a Fővel. A keresztség Krisztus titokzatos testébe beoltotta, a bérmálás pedig a Szentlélek erejével megerősítette őket; maga az Úr adta tehát világi híveinek az apostolkodást.” (Apostolicam auctositatem, 3.)

A dokumentumok ennek, az Úrtól kapott küldetésnek két jól megkülönböztethető eleméről beszélnek. Egy mindenkire vonatkozó, általános küldetésről, melynek az a lényege, hogy minden világi hívőnek apostolkodnia kell ott, ahol él: a családjában, a munkahelyén, a közéletben. De beszélnek arról is, hogy az erre alkalmas világiakra kifejezetten lelkipásztori szolgálatok is várnak.

“A világiak apostoli tevékenysége részesedés magának az egyháznak üdvözítő küldetésében. Az apostolkodásra maga az Úr rendeli őket a keresztséggel és a bérmálással… Ezen a kivétel nélkül minden keresztény hívőt érintő apostolságon kívül még különféle módokon is bevonhatók a világiak közvetlenebb együttműködésre a hierarchia apostoli munkájába, azoknak a férfiaknak és nőknek példájára, akik Pál apostolt segítették az evangélium hirdetésében, sokat fáradozva az Úrban. (Vö. Fil 4,3; Róm 16,3 skk). Arra is alkalmasak, hogy a hierarchia felvegye őket egyes olyan egyházi munkakörökbe, melyek lelki célt szolgálnak.” (Lumen Gentium, 33.)

A zsinati atyák arra kérik a papokat, akik addig maguk végezték a lelkipásztori szolgálatot, hogy ezentúl adjanak teret abban a világiaknak is:

“A felszentelt pásztorok… szívesen használják fel okos tanácsukat, bizalommal ruházzanak rájuk tisztségeket az egyház szolgálatára, hagyjanak nekik teret és szabadságot a cselekvésben, sőt bátorítsák őket, hogy kezdeményezzenek is.” (Lumen Gentium, 37.)

A zsinat ugyan nem dolgozta ki a világiak szolgálatának konkrét formáit, de az ilyen és hasonló tanácsokból kiderül, hogy az atyák valódi lelkipásztori feladatokra gondoltak:

“… egyes olyan feladatokat is rábíz a hierarchia a világiakra, amelyek közvetlenebbül kapcsolódnak a lelkipásztorok munkáihoz, például a keresztény hit oktatását, bizonyos liturgikus cselekményeket, a lelkek gondozását.” (Apostolicam auctositatem, 25.)

Az alábbi idézet a világiak szolgálatának egy fontos sajátosságára világít rá. Arra, hogy ez a szolgálat nem a hagyományos, gyakran megmerevedett pasztorális eljárásmódot követi, hanem rugalmasan alkalmazkodik a körülményekhez.

“Krisztus most a világi hívőket küldi mindazokba a városokba és falvakba, ahová ő maga készül, (vö. Lk 10,1), hogy legyenek munkatársak az egyház egyetlen apostoli küldetésében, ennek különféle formáiban és módjaiban, amelyeket állandóan igazítsanak hozzá a kor új szükségleteihez“. (Apostolicam auctositatem, 33.)

A hetvenkét tanítvány elküldésére való utalás olyan szempontból is figyelemreméltó, hogy a zsinat ezzel biblikusan is alátámasztja a világiak lelkipásztori szolgálatát. A hetvenkettő ugyanis nyilvánvalóan nem pap, nekik az Úr nem adott hatalmat sem az Eucharisztia szolgálatára, sem a bűnök megbocsájtására, mégis, szinte ugyanazokkal a szavakkal küldi őket az evangélium hirdetésére. (Vö. Lk 10,1kk és Mt 10,5k).

A zsinat elvi állásfoglalásait az 1983. évben kiadott új Egyházi Törvénykönyv (Codex Juris Canonici) foglalta jogi formába. Bár sokkal visszafogottabban fogalmaz, mint a zsinat, azért a világiak szolgálatának főbb körvonalai ezekből a szövegekből is kiolvashatók. (A kiemelések tőlünk.)

“216. kán. Az összes krisztushívők, mivel az egyház küldetésében részesülnek, jogosultak arra, hogy állapotuknak és helyzetüknek megfelelően saját kezdeményezéseikkel is előmozdítsák az apostoli tevékenységet…”

“228. kán. 1. §. Azok a világiak, akiket erre alkalmasnak találnak, jogképességgel rendelkeznek arra, hogy a szent pásztorok felvegyék őket azokra az egyházi hivatalokra és feladatokra, amelyekben a jog előírásai szerint működni képesek…”

“230. kán. 3. §. Ahol az egyház számára szükséges, a szolgálatra rendelt személyek hiányában a világiak is gyakorolhatják ezek bizonyos feladatait… : gyakorolhatják az ige szolgálatát, vezethetik a liturgikus imádságot, kiszolgáltathatják a keresztséget és áldoztathatnak, a jog előírásainak megfelelően.”

A Codex alapján a Magyar Katolikus Püspöki Kar 1986-ban (tehát még a pártállam korlátai között) kiadta “A világi személyek lelkipásztori tevékenységének szabályzata” című rendelkezését. Jelenleg is hatályos, tartalma röviden a következő:

Az I. fejezet 1. §. szerint “lelkipásztori kisegítők azok a világi személyek, akik az egyházmegye főpásztorának megbízásából (mandatum)  – meghatározott helyen és terjedelemben – olyan lelkipásztori feladatokat végeznek – kijelölt lelkipásztor irányítása és vezetése mellett, – amelyeket az Egyházi Törvénykönyv számukra megenged.”

A 2. §. a lelkipásztori kisegítők megbízásának három formáját teszi lehetővé:

“A) időszakos kisegítő tevékenység lelkipásztor mellett;

B)  folyamatos kisegítő tevékenység lelkipásztor mellett;

C)  önálló lelkipásztori kisegítő tevékenység.”

A 3. §. felvázolja a lelkipásztori kisegítő által végezhető feladatokat. Ezek: 1. Liturgikus funkciók (áldoztatás, pap nélküli istentisztelet, ájtatosságok vezetése, egyes szentelmények kiszolgáltatása, külön megbízás alapján temetés, keresztelés, keresztelési és házasságkötési katekézis.) 2. Igehirdetés – meghatározott esetekben. 3. Hitoktatás a templomban és az iskolában. 4. Pap nélküli egyházközség vezetése püspöki megbízatással, az illetékes plébános irányítása alatt.

A 4. §. kimondja, hogy egyházi házasságkötésnél a lelkipásztori kisegítő nem helyettesítheti a papot.

A II. fejezet a lelkipásztori kisegítő alkalmazásának feltételeit állapítja meg, a III. fejezet a megbízás módját szabályozza, a IV. fejezet a munkaviszony kérdéséről rendelkezik, az V. fejezet arról szól, hogy a férfi lelkipásztori kisegítő milyen feltételekkel szentelhető diakónussá. A VI. fejezet a lelkipásztori kisegítők lelki életével foglalkozik, a VII. fejezet vegyes rendelkezéseket tartalmaz.

2. 2. A magyar egyházban kialakult formák

Ha ezek után egy pillantást vetünk a jelenlegi plébániai gyakorlatra, meg kell állapítanunk, hogy a valóság nem egészen olyan, mint ahogy azt a Codex és a Szabályzat előírja. Úgy tűnik, az élet ezúttal is gazdagabbnak és rugalmasabbnak bizonyult a szabályozásnál. Amíg ugyanis a szabályozás jórészt csak a hiányzó papi tevékenységet helyettesítő, többnyire liturgikus szolgálatokkal foglalkozik, addig a gyakorlatban sorra kialakultak azok a sajátos világi lelkipásztori formák is, amelyekre a zsinat utalt, de amelyek a jogi szabályozásban nem szerepelnek. Az előírásokból annyi mindenesetre megvalósult, hogy vannak, akik főfoglalkozásként, munkaviszony keretében, és vannak, akik egyéb foglalkozásuk mellett, tiszteletdíjasként tevékenykednek. De mellettük szép számmal vannak olyanok is, akikről az előírások nem rendelkeznek, akik mindenféle díjazás nélkül végeznek fontos, felelősségteljes szolgálatokat.

Az egyházban tevékenykedő világiakat alkalmazásuk milyensége és szolgálatuk tárgya alapján jelenleg az alábbi négy csoport egyikébe sorolhatjuk:

– Főfoglalkozású világi munkatárs, aki önállóan vezet pap nélküli plébániát. (Talán őt lehetne világi lelkipásztornak nevezni.)

– Főfoglalkozású világi munkatárs, aki pap vezetése alatt álló plébánián tevékenykedik, többnyire összevont munkakörben. (Pl. kántor-hitoktató, adminisztrátor-sekrestyés, stb.) (Rá illenék leginkább a külföldön használatos lelkipásztori asszisztens elnevezés.)

– Tiszteletdíjas világi munkatárs, aki civil foglalkozása vagy nyugdíja mellett lát el bizonyos rész-szolgálatokat. (Pl. hitoktató, pénzbeszedő, stb.)

– Önkéntes világi munkatárs, aki civil foglalkozása mellett vállal rendszeresen vagy alkalmilag kisebb-nagyobb szolgálatokat, (pl. családlátogatás, betegek áldoztatása, közreműködés jegyesoktatásban, stb.), és ezért díjazásban nem részesül.^[5]

Az lenne az ideális, ha minden plébánián kellő számban működnének szakképzett, főfoglalkozású világi munkatársak, akik egyrészt segítenének a papnak a plébániavezetésben, (adminisztráció, gazdálkodás), a filiák ellátásában, (igeistentiszteletek tartása), a hitoktatásban, a liturgiában, de ugyanakkor ellátnának sajátosan világi lelkipásztori szolgálatokat is, mint amilyen a családpasztoráció, a kisközösségek vezetése, a szegények, öregek gondozása, a peremen lévők felkeresése. Az ő feladatuk lehetne az is, hogy szervezzék-irányítsák az önkéntes világi munkatársaknak az egész plébániát átfogó evangelizációs tevékenységét.

A realitás egyelőre az, hogy a legtöbb plébánia nincs olyan gazdasági helyzetben, hogy főállású lelkipásztori kisegítőket alkalmazzon. Sokfelé úgy próbálják megoldani a problémát, hogy összevonnak meglévő tiszteletdíjas munkaköröket egy-két főállású munkakörré.

Például a kántor egyben hitoktató is, az adminisztrátor sekrestyés, a pénzbeszedő pedig ellátja a templomgondnoki tennivalókat is. Az így főfoglalkozásúvá váló világi munkatársak munkaidejük egy részét meghatározott lelkipásztori feladatok végzésére fordíthatják. Ez az összevonás természetesen többirányú felkészültséget kíván meg az illetőktől, de minden bizonnyal ez lesz a közeli jövő útja.

2. 3. A világiak lelkipásztori szolgálatának sajátosságai

A világiak lelkipásztori szolgálata a papok lelkipásztori szolgálatától eltérő jellegű. Sajátosságaira már VI. Pál pápa is utalt: A világiak “új színt, új életet vihetnek az egyházközségekbe, ahol különböző tisztségeket töltenek be.” Az ősegyházban “a szolgálatok különfélesége tette lehetővé, hogy az egyház erősödött.” Ezeket a szolgálatokat fel kell újítani, de “ki kell egészíteni azzal, hogy fölfigyelünk az emberiség és az Egyház mai szükségleteire is,… eszerint kell különféle szolgálatokat újra bevezetni.  … Sok hívő van, aki örömmel vállalna ilyen tisztségeket, … hogy csak néhányat említsünk: katekéták, előimádkozók és énekvezetők, igehirdetők, karitász-szervezők, kisközösségek irányítói, az apostoli munka vezetői és más szervezők.” (Evangelii Nuntiandi, 1975. – A kiemelések tőlünk.)

A felsorolt szolgálatok többsége nem tartozik a hagyományos papi lelkipásztorkodás körébe, hanem mintegy kibővíti, kiszélesíti azt.

Nyilvánvaló, hogy a pápa nem a hiányzó papok helyettesítését kívánja megoldani a világiak bevonásával, már csak azért sem, mert az Evangelii Nuntiandi keletkezése idején a paphiány még távolról sem volt olyan szorongató gond, mint ma. Ő az ősegyházban meglevő szolgálatok modernizált visszaállítását sürgeti, szerinte azért van szükség a világiakra, hogy új lendületet adjanak a lelkipásztorkodásnak, hogy az egyház evangelizációs tevékenységét kiszélesítsék, hatékonyabbá tegyék.

A paphiány ugyan szükségmegoldásokra kényszerít jelenleg bennünket, de a világiak bevonásának ma is csak az lehet a legfőbb célja, amit VI. Pál pápa olyan bölcsen felismert. Sok felesleges ütközést, kínos félreértést elkerülhetünk, ha világosan kimondjuk, hogy a világi munkatárs nem “pót-pap”, soha nem is lehet az, mert a pap szolgálata lényegénél fogva nem pótolható a világi szolgálatával. Ezzel egyben azt is kifejezzük, hogy a világiak szolgálata más jellegű, önálló, a papokétól eltérő, de azt harmonikusan kiegészítő tevékenység.

A papi és a világi lelkipásztorkodás különbözőségét és egyben egymást kiegészítő jellegét igen szemléletesen fogalmazza meg Rolf Zerfass: “A papi tisztséget – és vele a diakónusit – úgy értelmezzük, mint a közösség egységének szolgálatát. Ezért mindenekelőtt a közösség benső tereiben kap helyet. A pap lelkipásztori tevékenysége tehát lelket adó benső szolgálat, amit központi helyzetéből kifolyólag gyakorol. Hivatalánál fogva képviseli Krisztust a közösségben, s ebben az értelemben áll vele szemben. Ezért lett felszentelve.

A világiak pasztorális szolgálata nem gyökerezik felszentelésben, hanem keresztségi küldetés. Tulajdonképpeni helye nem a közösség körének középpontjában van, hanem külterületén. Isten eljövendő országának szempontjából azonban semmiképpen sem peremkerület ez. Ellenkezőleg, éppen a “behatolás” színtere. Az a hely, ahol az emberek élnek és szenvednek, elbuknak és talpra állnak. Itt van az az élő sövény és kerítés, ahol maga Jézus is lelkipásztorkodott és hirdette az igét; a sánták és bénák, a koldusok és szegények telepe. Nekik szól az evangélium, és Jézus közössége is értük van.”^[6]

A jeles pasztorálteológus gondolatait azzal egészíthetjük ki, hogy mivel újabban az egyház belső köreiben is találhatunk missziósterületeket, a világiak általa külterületinek nevezett szolgálatára időnként az egyház belső köreiben is szükség van.

A világiak lelkipásztorkodása nem csak abban tér el a papokétól, hogy más területre irányul, hanem abban is, hogy mások a formai keretei. Amíg a papi lelkipásztorkodás többnyire frontális, vagyis az emberek nagyobb csoportját igyekszik egyidőben megszólítani, addig a világi a lehető legszemélyesebb kapcsolatokra törekszik, szolgálatát az egyéni és a kiscsoportos foglalkozásokra építi. Szolgálata éppen ezért nagyon időigényes, ilyen módon csak kevés emberrel képes kapcsolatot tartani és foglalkozni. Ebből következik a világi lelkipásztorkodásnak talán legfőbb sajátossága, az, hogy sok munkatársat igényel, hogy csak több munkatárs összehangolt tevékenysége hozhat szélesebb körben is eredményeket.

A világi lelkipásztorkodás másik fő jellemzője, hogy formái nem előre kidolgozott, elméleti modelleket követnek, hanem “menet közben”, a konkrét tevékenység végzése során alakulnak ki. Alkalmazkodni igyekeznek a pillanatnyi helyi körülményekhez, ezért egyrészt folyton változnak, másrészt igen sokfélék, mivel egy-egy alapformának egyidőben számtalan variánsa él egymás mellett. Könyvünk II. és III. részében ezért csupán arra vállalkozhatunk majd, hogy néhány, mindenütt felhasználható eljárásmódot alapformájában bemutassunk, az olvasóra bízva annak helyi viszonyokra való alkalmazását.

Egyetlen óriási piac lett a világ, ahol mindenki kínálgatja, reklámozza a portékáját. Nagy a kísértés, hogy mi is kiteregessük a magunkét, és másokat túlharsogó reklámmal igyekezzünk meggyőzni az embereket arról, hogy a mi Istenünk az igazi.

Neki azonban nincs szüksége ilyen reklámra. Nem szorul rá, hogy úton-útfélen bizonygassuk: különb ő, mint az agykontroll, a Krisna, a jóga, a horoszkóp vagy az arany rózsakereszt. A mi Istenünk az igazi, az egyetlen, a hatalmas. Nincs szüksége arra, hogy mi emberek védjük meg a hamis istenek konkurenciájától.

De akkor mit tegyünk mi, akik bizonyosak vagyunk benne, hogy “nincs másban üdvösség, csak Jézus Krisztusban”? (vö. Apcsel 4,12) Hogyan teljesítsük a parancsot: “Tegyetek tanítványommá minden népet”? (Mt 28,19)

Van az Apostolok Cselekedeteinek könyvében egy szerényen meghúzódó mondat, amely eligazít bennünket. Miután elmondja, hogy miként él a jeruzsálemi közösség, ezzel zárja: “Az Úr pedig naponként vezetett hozzájuk olyanokat, akik hagyták, hogy megmentsék őket.” (2,47b)

Vagyis nem ők maguk toborozzák a híveket, hanem az Úr vezeti azokat hozzájuk. Nekik az a dolguk, hogy “megmentsék” őket.

Az idézetet nem szabad kiragadnunk a szövegösszefüggésből. A megelőző versek ugyanis egy sugárzó szeretetközösség belső életét írják le, erre utal vissza a “pedig” . Íme az ősegyház evangelizációs modellje: Az Úr a meghívó, de létezik egy olyan közösség is, amely befogadja, és személyes kapcsolatokra épülő közösségi életének melegével kereszténnyé formálja azokat, akiket ő – akár magának a közösségnek a vonzerejével, akár a missziós igehirdetéssel – hozzájuk vezetett.

De vajon a mai egyházban talál-e ilyen befogadó, és a krisztusi életre elvezető közösséget az, akit a családi nevelés útján, a hittancsoportokból, vagy a felnőtt érdeklődők, templomba betévedők közül meghív az Úr? Mindent meg kell tennünk, hogy találjon! Két olyan közösségi forma is létezik, amely alkalmas lehet erre. Egy tágabb, hagyományos plébániai közösség, és egy kisebb, személyesebb, a plébániai közösségen belül kialakuló kisközösség. Ezek létrehozása, éltetése, állandó továbbfejlesztése alapvetően fontos lelkipásztori feladat, amelyben a világi munkatársaknak is jelentős szerep jut.

Gondoljuk alaposan végig, hogy mit kell tennünk.

Létrehozva 2019. február 7.