A világban zajló események hasonlóképpen elmélkedésre, magunkba szállásra és komoly önvizsgálatra késztetnek. “Kemény dolgokat mutattál népednek” (Zsolt 59,5) – mondhatjuk a zsoltárossal mi is. Az emberiség a szenvedések útját járja. Bűneivel ácsolta keresztjét s a maga ácsolta kereszt súlya alatt és a nagy vérveszteségtől már roskadozik. És mintha nem volna számára mentség és menekvés, bűnei hajtják, mint hajszolt rabszolgát a könyörtelen korbács. Fátyolos, zavart szemmel mered rá a vérbe és gyászba borított világra, de mennie kell – mintegy álomban s valami irgalmatlan törvénynek engedelmeskedve – egyre tovább és beljebb a kínok és fájdalmak útján.

Tisztelendő Testvéreim! Krisztusban szeretett Híveim!(1)

A nagyböjti szentidő a keresztény ember számára a lelki elmélyedésnek és komoly önvizsgálatnak az ideje. A liturgia minden mozzanata, mint egy hatalmas művészi alkotás hétről hétre fokozódó erővel a magunkba-szállásra és lelki megtisztulásra ösztönöz, hogy előkészítsen a Húsvét, a feltámadás, az új élet örömének felfogására.

A világban zajló események hasonlóképpen elmélkedésre, magunkba szállásra és komoly önvizsgálatra késztetnek. “Kemény dolgokat mutattál népednek” (Zsolt 59,5) – mondhatjuk a zsoltárossal mi is. Az emberiség a szenvedések útját járja. Bűneivel ácsolta keresztjét s a maga ácsolta kereszt súlya alatt és a nagy vérveszteségtől már roskadozik. És mintha nem volna számára mentség és menekvés, bűnei hajtják, mint hajszolt rabszolgát a könyörtelen korbács. Fátyolos, zavart szemmel mered rá a vérbe és gyászba borított világra, de mennie kell – mintegy álomban s valami irgalmatlan törvénynek engedelmeskedve – egyre tovább és beljebb a kínok és fájdalmak útján.

De “a fájdalom gyakran hathatósabb tanító, mint a könnyű siker”(2) A nyugalmas idők nyugalmas élete, ahelyett, hogy megláttatná, inkább eltereli a figyelmet a jelen bajokról is; a válság azonban, különösen az olyan súlyos válság, mely a mostani háborúval és következményeivel a világ szeme előtt kibomlott, felszínre veti a társadalom lelkén és szervezetében lappangó betegségeket.

A kereszthordozó emberiség egyik elkínzott, fájó tagja vagyunk mi is. Vele együtt szenvedünk, égünk és aggódunk. A közös átok súlyát érezzük és hordozzuk. Önmagunk érdeke és a keresztény felelősségérzet arra késztet tehát, hogy a világválság okait a mi körülményeink szemszögéből szemügyre vegyük, azok erkölcsi vonatkozásait feltárjuk, a tanulságokat levonjuk és hasznosítsuk.

Tisztelendő Testvéreim, Krisztusban szeretett Híveim!

Politikusok és tudósok, akik a nemzetek és társadalmak életében felszínre került súlyos bajok okait a gyógyítás és segítés komoly szándékával vizsgálják, egybehangzóan azt állítják, hogy a legújabb kor lelkiségének egyik legveszedelmesebb megrontója a nemzetiségi kérdés kiélezése volt. Az elfajulás azzal kezdődött, hogy egyoldalú eltúlzással a nemzetnek középponti jelentőséget tulajdonítottak, és ebből kiindulva megengedhetőnek tartották, hogy a nemzeti érdeknek minden más érdeket alárendeljenek.

Legveszedelmesebb túlzását ez a felfogás abban a mozgalomban érte el, mely az emberiség családját alsóbbrendű és felsőbbrendű fajokra osztotta, s nem átallotta hirdetni, hogy az egyes emberi fajokat nagyobb különbségek választhatják el egymástól, mint az embert az állattól. Ugyanez a beteg, ferde gondolkozás elvetette – mert gyöngeségnek minősítette – a felebaráti szeretet tanítását, s helyébe a gyűlölet tanát állította azzal az indoklással, hogy a nemzet tagjai csak a gyűlöletből meríthetik a nemzeti érdekek erélyes és eredményes szolgálatához szükséges lelkület erejét.

A nemzet jelentőségének érdekeinek ilyen túlzó hangsúlyozása hamarosan meghozta a maga keserű gyümölcseit. Megnyitotta a hatalmaskodás, az elnyomás és jogelvonás útjait, mely egyúttal milliók számára a szenvedések útja volt. Ahol álcázott formában lépett fel, ott a kisebbségek elnyomásához vezetett. Jellemző erre a szellemre, és általában a legújabb kor lelkiségére, hogy ugyanakkor, amikor a nemzetek önrendelkezésének jogát rendező elvként proklamálta és Európa térképét ezen elv alapján újrarajzolta, az egyes államok határain belül került nemzetiségeket hivatalosan is kisebbségnek nevezte, mintha már ezzel az elnevezéssel jelezni akarta volna, hogy azokat szabadság és jogok szempontjából csak másod- vagy harmadrendű állampolgároknak tekinti. A fajelmélet hívei természetesen levonták a szélsőséges felfogás végső következményeit is. A saját nemzetük jogainak kizárólagos igénylését hitvallássá avatták és más nemzetekkel szemben a nyílt és szervezett türelmetlenséget írták zászlajukra, ami a bizalmatlanság, ellenségeskedés és gyűlölet magvát hintette el és végzetesen kiélezte az ellentéteket az államok és nemzetek között.

Tisztelendő Testvéreim, Krisztusban szeretett Híveim!

Az igazság megismeréséről az orvos nem mondhat le, ha gyógyítani, s annak feltárása elől a beteg sem zárkózhatik el, ha gyógyulni akar. “Veritas liberabit vos – Az igazság szabaddá fog tenni titeket” (Jn 8,32). Az Írás ezen intelmét – ezt a kézenfekvő igazságot – tartjuk szem előtt, amikor alább a mi életünkre vonatkozólag a múltból néhány tényre és adatra utalunk.

A túlzásba hajtott és mindenáron érvényesülésre törő nemzeti érdek szorítását megismertük mi is az elmúlt negyedszázad alatt. Népünk templomépítő nép. Nemcsak a bőség, hanem leszegényedése idejében is megható áldozatkészséggel fényes szentélyeket emelt. Annál nagyobb volt a megütközése, amikor azt kellett tapasztalnia, hogy egyes helyeken a hatalom védelme alatt elkívánják ősi templomait, melyekhez századok kegyeletes emléke fűzte; viszont más helyeken pompázó templomokat építenek, néha néhány tisztviselő részére s nemegyszer a más nyelvű és hitű lakosság jelentékeny anyagi megterhelésével. A földkisajátítás során nevelésügyi alapjaink vagyonát elvették, a kiosztásnál azonban föld nélküli híveinkről nagyjából megfeledkeztek. A kolozsvári román egyetem egyik tanára(3) nevét azzal tette emlékezetessé, hogy két évtizeden át sorozatos nehézségeket támasztott és küzdelmet vezetett a katolikus intézetek, a szerzetesrendek, a nevelésügyi alapok meghagyott töredékvagyona és jogi helyzete ellen. E tárgyban írt munkái a kisebbségellenes szellem és módszerek jellemző dokumentumai.

Tanköteles gyermekeink 65-70 százaléka olyan állami iskolába kényszerült járni, ahol anyanyelvén írni és olvasni sem tanulhatott meg. Ugyanakkor a másik 30-35 százalékért minden tanév elején – s a célzatosan vetett akadályok folyton szaporodó sora miatt – szinte minden egyes gyermekért külön kellett küzdenünk, hogy beírassuk és anyanyelvén taníthassuk saját iskoláinkban, melyektől az állam a támogatást következetesen megtagadta. Az ellenőrzés azonban annál szigorúbb volt, a saját pénzünkön fenntartott iskolák és nevelőintézetek működésének állami felügyeletében olyan ellenséges szellem érvényesült, amely állandó idegfeszültségben tartotta az iskolafenntartó egyházi hatóságokat, a nevelőket és növendékeket egyaránt. Kulturális és népnevelő munkánkat, szociális, karitatív és hitbuzgalmi egyesületeink működését rendőrségi és pénzügyőri korlátozások és egy korán létesített központi cenzori hivatal igyekezett megnehezíteni.

Tanáraink és tanítóink – a közszolgálatokban megtűrt híveinkkel együtt – a nyelvvizsgák megszégyenítő vesszőfutásának vettettek alá. Papjaink közül sokan megismerték a börtönt, még többen voltak kitéve az évről évre fokozódó türelmetlenség következtében alaptalan feljelentéseknek és meghurcoltatásoknak csupán azért, mert híveiket és a gondjaikra bízott intézményeket védték. A vádolt papok államsegélyét a minisztérium gyakran felmentés esetén is letiltotta, mert az volt a felfogása, hogy joga van a papot megbüntetni az eljárás beindításának puszta ténye miatt, tekintet nélkül a bírósági felmentésre.

Mailáth püspököt, akinek páratlan bőkezűségét és emberi jóságát számosan élvezték más nemzetiségek fiai is, nem egy esetben személyében inzultálták, veszedelmes irredenta hírét költötték, s az említett professzor úr említett akciójával egyidejűleg a fővárosi lapok gyakran élesen támadták. Közvetlen elődömtől azt kívánták, hogy a nemzeti szentek képeit és szobrait a templomainkból távolítsa el, ünnepeiket és tiszteletüket korlátozza. S mivel magunk sem tudtunk híveink szenvedése iránt közömbösek maradni, mivel az Egyház jogait, intézményeit, vagyonát kötelességünkhöz híven védtük, mivel a nyilvánvaló túlkapások ellen tiltakoztunk, meghurcolt papjaink és üldözött híveink érdekében felszólaltunk, hamarosan tapasztalnunk kellett, hogy magunkra vontuk a felsőbbségek nemtetszését.

Ugyanettől a szellemtől sugalmazott módszeres elnyomás nehezedett híveink életére még belterjesebben. Látnunk kellett és súlyos aggodalommal láttuk, hogy híveinknek folyton növekvő száma esik áldozatuk az elszegényedésnek és meg nem érdemelt szenvedéseknek. Számtalan egyén és család egzisztenciájának megsemmisülését és elkallódását kísértük figyelemmel tehetetlenül és keserűséggel. Sok elbocsátott tisztviselő, munkás, közalkalmazott, a közterhekkel erején felül sújtott iparos és kereskedő, meghurcolt földműves megaláztatásait és panaszait hallottuk. A gazdasági válság éveiben és utána sokszor megrendülten álltunk összetört híveink vergődése előtt, akiktől, hogy a mindennapi szűkös kenyeret biztosító munkahelyen megtűrjék, cserébe atyáik hitét kérték. Jártunk a munkatáborok nyomorúságra ítélt lakói között. Sorsuk rosszabb volt, mint a rabszolgáé, akit a gazdája legalább azért gondozott, hogy a munkaerejét megtartsa. Ma is hálásak vagyunk az emberséges parancsnokoknak, de találkoztunk olyanokkal, akik kötelességüknek azt érezték, hogy elkobozzák a ruhaneműt, melyet az elcsigázott és félmeztelen emberek segélyezésére összegyűjtöttünk.

Tanúi voltunk embertelen rekvirálásoknak, amikor híveinktől rajtaütésszerűen minden gabonaneműt elvettek, s a buzgó végrehajtó közegek a dagasztásra előkészített lisztet is kiöntötték a teknőből a kenyeret kérő gyermekek szeme láttára. 1940 őszén és a következő években híveink egyharmada hagyta el ősi lakóhelyét, adta fel házát, üzletét, apáitól örökölt földjét, szakadt el családjától. S hiábavaló volt minden erőfeszítésünk, hogy visszatartsuk, nekivágtak a bizonytalanságnak megengedett és meg nem engedett utakon, mert nem bírták a kisebbségi ember számára adatott sorsot, és mi védelmet biztosítani nem tudtunk. Közvetlen közelből tapasztaltuk azt a perzselő gyűlöletet, mely a múlt év őszén a védtelen lakosság ellen olyan magasra felcsapott. Láttuk a heteken át gyalog, élelmezés nélkül hajszolt embereknek, az Erdély északi részén összefogott híveinknek szűnni nem akaró processzióját, s hallottunk a bosszúállás felvonulásáról, mely ezekben az időkben rettegésben tartotta egész vidékek népét és ártatlan emberek vérével szennyezte be a földet.

Erdély kettéosztásával – ami Egyházmegyénk kettéosztását és kettős sorsát is jelentette – a román nép egyik fele szintén kisebbségi sorsra jutott. Olvastuk az illetékes egyházi fórumok panaszát és nyilatkozatait sérelmeikről és a híveiket ért szenvedésekről. Részvéttel voltunk irántuk, hiszen súlyos helyzet elé állíthatta őket már önmagában az a körülmény, hogy a visszatérő uralom érvényben hagyta a régi rendszer törvényeinek egy részét s ezzel azoknak a kisebbségellenes éle automatikusan az új kisebbség ellen fordult, a politikai mesterkedések pedig gondoskodtak és utat nyitottak további szenvedéseknek is.

A politikamentes és elfogulatlan történetírás feladata lesz, hogy a kettéosztott Erdély két kisebbségének egyidejű szenvedését és annak okait feltárja és mérlegre tegye. Minket súlyos esztendők súlyos tapasztalatai annak a végtelenül lehangoló végső következtetésnek levonására kísértenek, hogy ahol a nemzeti érdek egyoldalú és türelmetlen eltúlzással minden más érdek fölé emeltetik és ez a felfogás behatol a lelkekbe, ott kisebbségi ember számára szabad emberhez méltó élet nem lehetséges.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2022. április 13.