1. A szent liturgia az első évszázadokban

A hagyományos római rítusban a celebráns a szentmisét szent helyen – a szentélyben vagy presbitériumban – mutatja be, mely el van különítve a templom többi részétől az áldozat számára, hasonlóan a zsidó templom Szentek Szentjéhez, melyre a celebráns kifejezetten is utal az Aufer a nobis kezdetű csendes imában, miközben fellép az áldozati oltárhoz: „Vedd el kérünk, Urunk, gonoszságainkat, hogy a Szentek Szentjébe tiszta szívvel mehessünk be.” Miközben ezt az imádságot mondja, a celebránst eltölti Isten szentségének és a megünneplésre váró misztériumok magasztos természetének gondolata.

A századok folyamán a katolikus nép nem sajnálta az áldozatokat és a költségeket, hogy olyan oltárokat építhessen, melyek méltó helyei lehetnek az ünnepi áldozatnak, melyet fölöttük bemutatnak, olyan oltárokat, melyek elővételezik magának a mennynek az igazi „Szentek Szentjét”. A keleti egyházakban a hívek még csak tanúi sem lehetnek a liturgia legünnepélyesebb pillanatainak, mivel az ikonosztázion mögött történnek. Ettől függetlenül az elmúlt harminc évben több tízezer csodálatos katolikus oltárt romboltak szét, mondván, hogy így tesznek eleget a II. Vatikáni Zsinat előírásainak. Mielőtt megvizsgálnánk ezt az állítást, röviden tekintsük át az Egyház liturgiájának fejlődését.

Az első keresztények egyikük házában gyülekeztek istentiszteletre, ahol tágas ebédlő állt rendelkezésre. Ennek oka természetesen az, hogy a keresztények, lévén egy üldözött kisebbség, nem építhettek nyilvános épületeket. Egyes római templomok még ma is azon keresztények nevét viselik, akik az első századokban azon a helyen egy-egy palotát birtokoltak, ahol meg lehetett ünnepelni a szentmisét. A misét a római katakombákban is celebrálták, valamint a vértanúk sírja fölött. Innen ered a szokás, hogy a keresztények, miután engedélyt kaptak a templomépítésre, vértanúk ereklyéit építették be az oltárba.

A szentmise bemutatási módjára vonatkozó tudásunk évszázadról évszázadra növekszik, úgyhogy kirajzolódik egy fokozatos és természetes fejlődés, melynek során az imádságok, a formulák és végül a liturgikus cselekmények pontos formái alakulnak ki. Az egyetlen használt liturgikus könyv a IV. századig a Biblia volt és nincsenek hiteles másolatok liturgikus könyvekről a VII. század előtt.

Számos történelmi tényező kulcsfontosságú hatást gyakorolt arra a módra, ahogyan a liturgiát ünnepelték. Az üldöztetés ideje alatt a legfontosabb jellemzői a rövidség és az egyszerűség volt, nyilvánvaló okokból. A kereszténység iránti tolerancia I. Konstantin (324-337) alatt és a kereszténység államvallássá tétele I. Theodózius (379-395) alatt meghatározó hatással voltak a keresztény rítusok kifejlődésére. A közösségek létszámban növekedtek, aminek természetes következménye volt a szent edények és ruhák gazdagodása, a hívek nagylelkű adományainak köszönhetően. Az adományozók nyilvánvalóan azt akarták, hogy adományaikból a lehető legdrágább és legdíszesebb tárgyak készüljenek. Ugyanakkor a liturgikus szertartások is fejlődésnek indultak, kidolgozottabbak lettek, ünnepi körmenetekkel gazdagodtak és a rítus rendkívüli szépsége külön hangsúlyt kapott. A liturgiának ez a IV. századi fejlődése az egész keresztény világban a liturgia megváltozott státusának volt köszönhető, amely egy illegális és magán szertartásból nyilvános és államilag jóváhagyott rítussá változott.

2. A kelet felé bemutatott szentmise

A templomok és oltárok építésénél a legfontosabb tényezőt az a tény jelenti, hogy úgy keleten mint nyugaton a szentmisét mindig kelet felé fordulva celebrálták. A nap mindennapos felkelése keleten a Megváltó feltámadása és második eljövetele szimbólumaként számított. Damaszkuszi Szt. János (675k.-749k.) így ír:

„Amikor felment a mennybe, kelet felé fordult, és az apostolok is így imádták; ugyanígy fog visszajönni, ahogyan az apostolok elmenni látták, ezért mondja maga az Úr: „Ahogyan a villám keletről nyugat felé cikázik, úgy lesz az Emberfia jövetele is”. Mivelhogy várjuk őt, kelet felé imádkozunk. Ez az apostolok szóbeli hagyománya”.

Az első keresztények élő vággyal várták a második eljövetelt; miközben ma sajnos alig gondolunk rá. A Keletet úgy is tekintették, mint a Mennyek Országának, a mennyei Jeruzsálem szimbólumát, szemben a földi Jeruzsálemmel, amely felé a zsidók imádkoztak.

A szentmise néppel szemben való bemutatásának szószólói azzal a téves állítással érvelnek, mely szerint Krisztus, akit a pap képvisel a misében, az utolsó vacsorán nem fordított hátat az apostoloknak. Ez igaz, de ugyanakkor az is tény, hogy nem fordult velük szembe az asztal másik oldalán. Mindnyájan karjukra támaszkodva feküdtek ugyanabba az irányba, a jeruzsálemi templom felé fordulva, pontosan úgy, ahogyan a kereszténység történelmének majd 2000 évén keresztül a pap és a nép az oltár azonos oldalán állva mutatták be vagy vettek részt a szentmisén, kelet felé fordulva. Mellesleg azt is megjegyezzük, hogy az utolsó vacsorán nem a népnyelvet használták, hanem a liturgikus héber nyelvet, mely ekkor már különbözött a beszélt arám nyelvtől, ahogyan ma is a latin különbözik a népnyelvektől.

Számos régészeti feltárás bizonyítja, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy megengedték nekik a templomépítést, ezt mindig ebbe az irányba tették, azaz kelet felé. A IV. század vége felé keleten már szilárd szabály volt, hogy a templomokat úgy kell építeni, hogy az apszis (a templom félkörös végződése, ahol az oltár található) az épület keleti részében legyen, és ugyanezt a szabályt nyugat is átvette az V. század második felében.

A legősibb nyugati templomok kis része, főleg Rómában nyugati apszissal rendelkezik. Ebben az esetben viszont az oltárt úgy építik, hogy a celebráns annak nyugati oldalán állhasson, és így kelet felé fordulva mutassa be az áldozatot. Igaz ugyan, hogy így arccal a hívek felé nézett, de szándéka nem arra irányult, hogy feléjük fordulva misézzen, hanem egyszerűen, hogy kelet felé celebrálja az eucharisztikus liturgiát. A szentmise első részében, a katekumenek liturgiája alatt a hívek az oltár felé fordultak, hogy meghallgassák az olvasmányokat és a homíliát. A katekumenek miséjének vége felé a celebráns így szólt: „Conversi ad Dominum”, vagyis „Forduljatok az Úr felé”, ami ezt jelentette „Forduljatok kelet felé”. Ettől kezdve az egész eucharisztikus liturgia alatt a nép kelet felé nézett, a férfiak a templom egyik oldalán, a nők a másikon, hátat fordítva így az oltárnak.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2022. november 5.