Mindig előfordul az, hogy valaki azzal dicsekszik: „Egy teljesen új elképzelésem van.” Erre háromféleképpen lehet válaszolni. Először is mondhatjuk: „Akkor becsüld meg, mert különös, hogy ötleted támadt.” A második: „Ez csak a kezdők szerencséje.” A harmadik és a legmegfelelőbb válasz az, hogy „Keresd ki inkább, hogy az ősök, mit gondoltak erről.” Nagyon sokszor azért nevezünk valamit modernnek, mert nem ismerjük a régit. A legtöbb „modern” elképzelés régi tévedés, amelynek új címkével látnak el. A múltnak többel tartozunk, mint azt általában gondoljuk. Az ősi civilizációk vizei állandóan mossák jelen korunk partjait.

Talán érdekes lenne végigutazni a kereszténység előtti ezer év történelmén és megismerni mélyebben néhány múltbéli nagy személyiség vágyakozásait, törekvéseit, reményét és várakozását kezdvén a görögökkel, folytatva a keleti világgal és végül befejezve a zsidó néppel.

Homérosz volt az egyik legnagyszerűbb epikus költő, aki valaha élt. Őt tartotta Platón a görögök tanítójának. Homérosz két kimagasló művet írt, az Iliászt és az Odüsszeiát. Az Iliász egy legyőzött király történetével ér véget, az Odüsszeia pedig egy fájdalmas asszony történetével. Az első költemény végén Homérosz megemlékezik Hektorról, akit ő az egyik legnagyobb trójai hősnek tart. A másik költeményben, az Odüsszeiában, amely Odüsszeusz világkörüli útjáról szól, van egy epizód, melyben megjelenik a hős felesége, akihez sok udvarló jött nászajánlatot tenni. Az asszony azt válaszolja nekik, hogy amint befejezi egy bizonyos ruhadarab varrását, választ ad a kérőknek. A kérők azonban nem tudták, hogy Penelopé minden este kibontotta az öltéseket, amelyeket a nap során varrt a ruhán, hogy hűséges maradhasson Odüsszeuszhoz. A klasszikus irodalom nagy tudósai mint Christopher Hollins, elgondolkodtak azon, hogy miért helyezett Homérosz az irodalom sodrásába egy olyan történetet, amely egy királyról szól, aki a vereségben vált naggyá, és egy történetet egy asszonyról, aki dicsőségesen viselkedett szomorúsága és tragikus sorsa ellenére is. A görög filozófia is érdekelt volt a kérdés megválaszolásában. Chesterton úgy fogalmaz, hogy „Hektor szerepe előképe minden vereségnek, amelyen keresztül később az emberi nem és a vallás keresztül megy.” A görög filozófusok számára lehetetlen volt megérteni azt, hogy miként lehet győzelem a vereségben, és hogy miként lehet nemesség a szenvedésben. Nem volt válasz erre a problémára Nagypéntek napjáig, amikor egy legyőzött férfi a kereszten függve diadalmaskodott, és a Fájdalmas Anya a kereszt lábánál, a kereszténység királynője lett.

Több mint 500 évvel a keresztény kor kezdete előtt élt a nagy drámaíró Aiszkhülosz, aki megírta a Leláncolt Prométeuszt. Prométeusz azért van sziklához láncolva, mert tüzet lopott a Mennyből. Jön egy sas és elkezdi tépkedni belső szerveit. A modern ember szimbóluma ez, akinek szívét nem sas tépkedi, hanem az aggodalom és a félelem, a neurózis és a pszichózis. Az emberiség az utóbbi évezredekben vágyakozott valamiféle szabadulásra. Ez a törekvés megtalálható Hermész Prométeusznak mondott válaszában: „Ne is reméld, hogy kínjaid végére érsz, amíg egy isten önként nem jelentkezik, hogy felváltson kínod helyén.”

Az Alkibiadész Második dialógusában, az ember azt olvassa, hogy amikor Alkibiadész be akar menni a templomba, odamegy Szókratészhoz a bölcs emberhez, és megkérdezi: „Mit kérdezzek az istenektől?” Szókratész azt válaszolja: „Várj! Várj egy eljövendő bölcs emberre, aki megmondja, miként viseltessünk Isten és ember előtt.” Alkibiadész azt mondja: „Készen állok megtenni mindent, amit Ő kér. Mikor fog eljönni?”

Szókratész válasza: „Nem tudom, mikor, de tudom, hogy Ő a te javadat is akarja.”

Azonban nem csak a görög irodalomban jelenik meg az ember, aki a világ bölcsességét meghaladó bölcsesség után eped, és aki olyan megkönnyebbülést vár a benső nyomorúságból, amit ember nem adhat.

A kelet-ázsiai embereknek is volt ilyen ábrázolásuk. Az ősi hinduk bárányt áldoztak Ekiamnak, miközben azt imádkozták: „Mikor jön el a Megváltónk? Mikor fog megjelenni a Szabadító?” Az ő isteneik nem megtestesültek. Olyan istenségek voltak, akik leszálltak az emberek közé, pl. Krisna, az isten, aki meglátogatta az emberiséget, Bhagavad-Gita, aki minden ember testvérévé lett, és Brahma, akit gyakran úgy ábrázolnak, mint aki kijavítja az ősi kígyó, Kalinga hibáit.

Konfuciusz tanítása erkölcsi tanításaiban folytatja ezt az egyetemes sóvárgást a Megváltó után. Az írja: A Szentnek kell eljönni a mennyből, aki ismer minden dolgot és hatalmat kell gyakorolnia menny és föld felett.”

Az ember felteheti a kérdést: Buddha vajon Krisztusra mutatott? Buddha, a buddhizmus alapítója Kr. e. 563-483 között élt. Halálos ágyán azt mondta: „Nem én vagyok az első Buddha, aki a világra jött, s nem én leszek az utolsó. Én meghalok, de Buddha élni fog, mert Buddha az Igazság. Az Igazság Országa növekedni fog úgy 500 évig. … Majd kellő időben egy másik Buddha lép fel, aki megtanít benneteket az önazonos örök igazságra, amit én tanítottam.” Az egyik tanítványa, Ananda megkérdezte őt: „Miként fogjuk őt megismerni?” Buddha így válaszolt: „A Buddhának, aki utánam jön, az lesz a neve, hogy Maitreya, ami azt jelenti »akinek a neve a szeretet«.”

A római civilizáció ugyanezt a hangot pengette meg, mivel az egész emberiség egységes. Miután rájöttek arra, hogy az önelégültség filozófiája nem bizonyul elégségesnek, valamiféle benső megtisztulást kerestek. Ez arra indította őket, hogy misztériumvallásokat találjanak ki. Ezek a kultuszok sok szélsőséghez vezettek, de benső törekvéseik helyesek voltak annyiban, hogy látták, az embernek szüksége van a misztériumra és a filozófiára egyaránt.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2016. december 29.