„Futok utána, hogy magamhoz ragadjam, ahogy Krisztus is magához ragadott engem. … Elfelejtem, ami mögöttem van, és nekilendülök annak, ami előttem van.” (Fil 3,12b.13b)

Meleg, bolyhos köntösömben kimentem, és leültem a hátsó bejárat elé. A nyírfa levelei dideregtek a friss reggeli szellőben, a telet az avar alatt átvészelő százszorszépek kitárták arcocskájukat a napfény előtt.

És akkor megszólalt. A kakas.

Ku-ku-ri-kúúú. Nem tudom, hol lakik, de mindenesetre hallótávolságon belül.  Ku-ku-ri-kúúú. Péterre gondoltam. Meg magamra. Meg rátok.
Ismeritek a történetet. A keresztre feszítést megelőző este Jézus a barátjával beszélgetett. Eredeti nevén, Simonnak szólította Pétert, ahogy a Lukács 22,31-34-ben olvassuk.

„Simon, Simon, a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon benneteket, mint a búzát. De imádkoztam érted, nehogy megfogyatkozz a hitedben. Amikor megtérsz, te erősíted majd meg testvéreidet.” „Uram – felelte –, készen vagyok rá, hogy a börtönbe, sőt még a halálba is kövesselek.”
Ő azonban így válaszolt: „Péter, mondom neked, mielőtt ma megszólal a kakas, háromszor letagadod, hogy ismersz.”

Néhány óra elteltével Péter még azt is letagadta, hogy ismerné Jézust. Háromszor tagadta le. És akkor megszólalt a kakas. Ku-ku-ri-kúúú.

Péter kiment, és keserves sírásra fakadt. Zokogott megállíthatatlanul. Másnap reggel kukorékolt a kakas. És Péternek eszébe jutott bukása. És másnap meg másnap meg másnap. Péter újra meg újra emlékezett.

Ismerem ezt. Én is elbuktam. Én is zokogtam megállíthatatlanul. És én is emlékeztem. A szégyen lyukakat vert önbizalmam falán, melyet a Szentlélek épített. Odabújtam a fal lábához Péter mellé. Hiába kértem, hogy bocsásson meg Isten, és hiába tudtam, hogy már megtette, a kakas újra meg újra kukorékolt a szívemben, és én újra meg újra emlékeztem a bukásomra. Nem tudom, átéltél-e már hasonlót.

Leragadtam, mint a trapézművész, aki nem ereszti el az első rudat – kétségbeesetten meg akartam ragadni a kegyelmet, de nem eresztettem el a szégyent.

És Isten szólít. Engedd el. Lépj tovább. Élj bátran. Csak így lehet.

És Péter megmondja, hogyan tovább: „Futok utána, hogy magamhoz ragadjam, ahogy Krisztus is magához ragadott engem. … Elfelejtem, ami mögöttem van, és nekilendülök annak, ami előttem van” (Fil 3,12b.13b).

Tisztán látom, mit kell tennem – mit kell tenned.

Mikor végre elkapjuk, megragadjuk, magunkévá tesszük mindazt, amit Jézus készített nekünk, végre kezdjük megtapasztalni az élet teljességét – a hitet, amire annyira vágytunk.

Létrehozva 2016. november 30.