„Tárva az Úr előtt az emberek gondolata, csupa hiúság a foglalata.” (1Kor 3,20)

Tematizálás –   Kedves Nővéreim és Fivéreim  az Úr Jézus Krisztusban ! – Krisztus egyszerűsége, mint életforma még arra is tanít, hogy maga a lét és a mi létünk is egy nagyon egyszerű  „szerkezet.” Teremtményi létünk bonyolultnak látszik, de valójában véve  mérhetetlenül egyszerű. Egyetlen, kiterjedés nélküli pont.

Ez a mi lényegünk: az én-tudatunk, a lelkünk, a szellemünk:Anyagtalan, időtlen, elpusztíthatatlan , egyetlen pontba fókuszált koncepció:Isten gondolata, ujjlenyomata, műszaki tervrajza és a Mindenható kirendeltségi irodája. Ez vagyok: Én! 

Ha lopok, hazudok, nem a kezem, vagy a nyelvem lop és hazudik, hanem én. –  Ha felkarolom az elesettet, nem a karom, vagy az agyam  teszi a jót, hanem én gyakorolom a szeretetet.  A jó és a rossz; a helyes és a helytelen közötti döntésben  a felelősség az én-emé, s nem a kezemé, lábamé, nyelvemé, mint eszköztáramé. Ez az én exisztenciális irányító tornyom: Innen indulnak el az utasítások és az elutasítások.

Maga  Isten is (aki a nagy ÉN, a Nagy Öntudat, aki teljességgel reflektál önmagára) ezt figyeli, ide koncentrál,  ezt mérlegeli, ezt jutalmazza, vagy ha kell, inti és fenyíti. Itt van az az irodafiók, amelyben  őrizzük az általa kapott jogosítványt, melyben  a földi élet közlekedési engedélye nyugszik, benne  a szabad döntési  joggal. Emberi méltóságunk, tisztességünk, felelősségünk  irodája ez, mellette egy vendégszobával. Mert Isten  itt szeretne vendégeskedni, sőt leginkább lakni. Mindenestül ismer minket, tárva előtte  minden adatvédelmünk, s keresztüllát sötétségünk  minden kígyózó agytekervényén,  megkísértettségünk labirintusán.

Ahogy az ige mondja:  „Tárva az Úr előtt az emberek gondolata, csupa hiúság a foglalata” ( 1Kor 3,20).  Ami Őt – ha lehet mondani  – zavarja, az a mi „én”-ünknek túltengése bennünk. Leblokkol, leplombál  és kábulatba ejt minket saját énünk. A gőz nagyon feszít és felfúj. S felfújjuk az életünket is, nagy csodát’ teszünk belőle és nagy bonyodalmat, de őt a Fényeset, a Nagyszerűt nem vesszük észre  az irodánkban és a vendégszobánkban.  Minden gondolatunk öndicsekvés. Szinte képtelenek vagyunk szabadulni a felfuvalkodottság ördögétől, gonosz szellemétől. Olyan nagy lesz az énünk  – persze csak a saját szemünkben  – hogy  ettől  a „Debellától”  igazában  nem látunk, nem hallunk semmit.

Az Életige elolvasható itt.

Létrehozva 2016. október 12.