Jézus összes parancsa között van egy, ami a legjobban elhíresült. Ez az egyetlen parancsolat, amiről többször azt hallottam, hogy Jézus valójában nem azt érti alatta, amit mondott. Több kifogást hallottam erre, mint a test bűneire.

Melyik ez a parancsolat? Az, hogy ne ítélkezzünk mások felett.

Igen, mások elhamarkodott megítélése bűn. A szentek gyakran beszélnek erről a bűnről, ahogy a Szentírás is. [Ha nem hiszel nekem, összeállítottam egy kis könyvtárat versekből és idézetekből az írásom végén.]

Gyakran elfeledkezünk erről, vagy figyelmen kívül hagyjuk más, „botrányos” bűnök javára, de ennek ellenére ez egy bűn.

Mi a helyzet a cselekedetekkel?

A leggyakoribb védekezés, amit hallok a mások feletti ítélkezés javára az, hogy „nem tudjuk megítélni a szívet, de meg tudjuk ítélni a cselekedeteket.” Ez igaz. Az a probléma, hogy a bukott emberi természet olyan, hogy szinte lehetetlen elválasztani a kettőt egymástól. Nem mondtuk ki előbb: „Joe a barátnőjével él együtt”, mint hogy elkezdünk gondolkodni explicit vagy implicit módon, hogy „Joe bűnös, és rosszabb, mint én!” Abban a pillanatban, amikor megítélni kezdjük mások cselekedeteit, abba a csapdába esünk, amibe a farizeusok: „köszönöm Istenem, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember.”

Lehet elkerülni ezt? Talán. Hogy miért próbálnád ki ezt?

Mások szívének és motívumainak megítélése a büszkeség bűne, és súlyosan megsebezzük a saját lelkünket is.

Az igazság az, hogy az emberi szív egy bonyolult dolog. Sokan vannak, akik helyesen cselekszenek rossz okkal, és sokan, akik rossz dolgokat tesznek jó okkal. A tény az, hogy egyedül Isten tudja, mi van a szívünkben, és miért tesszük, amit teszünk. Egyedül ő tud igazságosan ítélni. Ezért óvott Jézus a látszat szerint ítélkezéstől (Jn 7,24), mivel a látszat gyakran csalóka.

Továbbá, senki sem vétkezik vákuumban. A körülmények és a szív sebei azt okozzák, hogy gyakran bűnös döntéseket hozunk. Gondoljunk csak a fiatal fiúra, aki csatlakozik egy bandához. Könnyű megítélni őt, mint egy gonosz szívű bűnözőt. De gondoljunk egy pillanatra a körülményekre, amelyek elvezetik eddig a pontig. Talán apa nélküli családban nevelkedett, anyja pedig egy drogfüggő prostituált. Talán soha nem tapasztalta meg a szeretetet senkitől, egyszer sem. Talán verték és bántalmazták. Mégis vágyik a családra. Megismer egy férfit, aki erős és kemény, aki törődik vele, és érdeklődik iránta. Igen, ez az ember tagja egy bandának, de ez a fiatal fiú a bandát inkább egy családnak tekinti, ahol figyelnek egymásra, mint hogy bűnszervezetnek. Tartozni akar valahova, egy családhoz. És így kerül egy olyan útra, ami a bűnöző élethez vezet.

Ő a felelős? Bizonyos értelemben igen. De ki mondja azt, hogy valami mást tett volna az ő helyében? Mi csak egy gonosz bűnözőt látunk, figyelmen kívül hagyva az összetöretést, ami elvezette őt ide. Kevés az irgalom bennünk.

Az igazság az, hogy mélyen azt hisszük, hogy mi jobbak vagyunk, mint mások, és folyamatosan keressük a bizonyítékot ehhez a tényhez.

Amikor látunk másokat vétkezni, káröröm tölt el bennünket vagy csalódottan rázzuk fejünket. „Milyen szomorú bűnösök azok, annyira örülök, hogy nem vagyok ilyen bűnös.” Ez farizeusi büszkeség, simán és egyszerűen.

Van egy spirituális törvény, ami azt mondja, hogy amilyen mértékkel mérünk, olyannal fognak majd nekünk is visszamérni (Mt 7, 2-3). Ha keményen ítélkezünk, várhatjuk ugyanazt a kemény ítéletet Istentől, de ha könyörületesen ítélünk, számíthatunk hasonló könyörületre Istentől.

Mi tehát az alternatíva?

Az alternatíva az, hogy legyünk kemények önmagunkkal, miközben adjuk meg másoknak a kétely előnyét. A legjobbakat kell hinni másokról a látszat ellenére, közben pedig elismerni, mint Szent Pál, hogy mi magunk vagyunk a legfőbb bűnösök. Sok szent ad tanácsot, hogy így tegyünk, és azt mondják, hogy minél többet tudunk saját szívünkről, annál kevésbé fogunk vágyakozni, hogy ítélkezzünk mások felett. „Bármit látunk, hogy mit csinál a szomszéd”, mondja Szalézi Szent Ferenc, „arra kell törekednünk, hogy a lehető legjobb módon értelmezzük azt.” Ez az, amire magunk is vágyunk, nem igaz? Hogy az emberek megadják nekünk a kétely előnyét.

Ha meg kell ítélni valakit, ítéljük meg saját magunkat, mert ez az egyetlen szív, amit igazán ismerünk. Az egyetlen ok, amiért másokat keményen ítélünk az, hogy alig ismerjük saját magunkat. Hidd el, minél többet megtudsz a bűn rétegeiről a saját életedben, annál jobban rettensz vissza rémülten attól, hogy valaha ítélkezz a saját testvéredről.

Egy fontos pontosítás

Néhányan olvassátok ezt és arra gondolhattok most, hogy azt állítom, hogy soha ne lépjünk fel a bűn ellen, vagy hogy támogatok néhány relativisztikus, erkölcstelen világnézetet. Nem erről beszélek. A bűn az bűn. Ha vannak olyan disznóságok, melyek sújtják az Egyházat vagy a társadalmat, bűnök, amelyek veszélyeztetik mások lelkét, akkor beszélnünk kell ezekről. Amikor az eretnekség ámokfutása látható az Egyházban, a szentek nem ültek csendesen az ítélet visszatartása nevében, hanem harcoltak a eretnekség ellen, jótékonysággal és buzgalommal. Vannak esetek, amikor igazságos döntésre van szükség. De elítélni a bűnt a disznóság szintjén más, mint bírálni a testvéred szívét és elítélni őt.

Azt is fontos megjegyezni, hogy bátoríthatjuk azokat, akik objektíve bűnös állapotban élnek, hogy tartsanak bűnbánatot. Ehhez szükségesek az irgalom spirituális cselekedetei. Még akkor is úgy kell beszélnünk, mint bűnös a bűnössel, nem megítélni az indítékokat, csak a bűnös cselekedeteket, orvosként közeledni a másikhoz, nem pedig bíróként. Óvatosnak kell lennünk, hogy ne változtassuk át ezt az intést egy lehetőségre, hogy ezáltal jobbnak gondoljuk magunkat, hanem ismerjük el, hogy szükségünk van Isten kegyelmére is.

A Szentírás és szentek hangja egyértelmű: mások szívének megítélése valóban bűn. Ez a büszkeség bűne, ami súlyos károkat okoz saját lelkünknek. Nézzünk a bűnre a saját szívünkben először, és keressük türelmesen a gerendát a szemünkben. És ha egyszer így teszünk, meglátjuk, hogy milyen gyorsan elfeledkezünk a szálkáról testvérünk szemében.

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2016. szeptember 30.