„Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki bennem marad, s én benne, az bő termést hoz. Hisz nélkülem semmit sem tehettek.” (Jn 15,5)

A szívem erősebben kezdett verni, mikor rájöttem, mi a helyzet. Tankolnom kell, de nincs hol. Igaz, a benzincsökkenést mutató lámpa már mérföldekkel előbb villogni kezdett, drága kis autóm fényes sárga betűkkel küldte a vészjelzéseket: Irány a töltőállomás!

Igen, láttam. Igen, tudomásul vettem, és igen, félresöpörtem.

Igazából sajnos, híres vagyok arról, hogy mindig a legutolsó percben fordulok be a benzinkúthoz. A főiskolán többnyire a húgom viselte ennek következményeit. Nem egyszer leparkoltam közösen használt kocsinkat a ház előtt annyi üzemanyaggal, ami legfeljebb a legközelebbi benzinkútig volt elegendő.

A szóbanforgó napon hat gyerekemmel a hátsó üléseken az volt a kérdés, eljutok-e egyáltalán egy benzinkútig. Barátnőm az anyósülésen észrevette, hogy kezem ráfeszül a kormányra, és megkérdezte: „Kihúzzuk?” „Remélem”, válaszoltam, és csendben folytattuk az utat.

Hirtelen felrémlett egy párhuzam, bár ott nem a benzintank, hanem a lelkem került közel a kiüresedéshez.

A napi rutin jóval napkelte előtt indult, és már rég pislogtak a csillagok az égen, mikor ágyba kerültem. Kérések ömlöttek felém minden oldalról, a kötelesség az ajtón dörömbölt.

Előfordult, hogy este, mikor a férjem hazaérkezett, sírva omoltam a karjaiba az ajtóban. Egyszerűen túl kevés voltam a rengeteg tennivalóhoz.

Tudatában voltam, hogy a lelkem riasztója jelzi: fogyóban az üzemanyag. Éreztem Isten szelíd nógatását, hogy húzódjam félre, és töltődjem fel jelenlétében. Félresöpörtem. Csak a teljes kimerülés küszöbén fogtam fel a lelki üzemanyag jelentőségét.

Nemrég hallottam valakiről, aki az enyémmel hasonló élethelyzetben volt, de egészen másként kezelte. Amint érzékelte, hogy lelki üzemanyag-jelzője villogni kezd, így imádkozott: Istenem, jelezd, amikor alkalmas, hogy csak veled legyek.

Nem sokkal később éjjel kettőkor felébredt. Másnap megint. Nem szólt a vekker. Nem sírt fel a gyermek. Egyszerűen felébredt. Úgy értelmezte, így ajánlja fel Isten a lehetőséget, hogy csak Vele legyen.
Felkelt, és félrevonult Urával egy órácskára. Majd visszabújt a takaró alá, és aludt tovább, míg a nappali élet első jelei fel nem ébresztették.

Én, mikor éreztem, hogy el kéne vonulnom imádkozni, ahelyett, hogy kértem volna Istent, mutassa meg, mikor volna alkalmas, vitázni kezdtem Vele, hogy nincs erre időm. Amikor felmerült bennem a gondolat, hogy korábban kelhetnék, és a virradat előtti csendes perceket Istennel tölthetném, lebeszéltem magam róla, mondván, hogy Isten nem várhatja ezt tőlem. Tudja, mennyire szükségem van az alvásra.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2016. szeptember 14.