Szerelmesek vallomásában fordul elő ez a kifejezés: „édes vagy!” Azt jelzi ezzel az ember, hogy a másik kedvessége, bájossága, személye úgy hat rá, mint ahogy az édesség íze. A szent író most ezt a tapasztalatot Istenre vetíti. Annyira közel kerülhet Isten az emberhez, annyira megnyilvánulhat kedvessége és jósága, hogy az emberből szerelmes vallomást hívhat elő: „édes vagy!” Sőt a szent író fel is hívja erre
az embert: „ízleljétek… édes az Úr.”

A Szentlélek úgy mutatja be Istent, mint végtelenül jóságos Atyát. Ez az ismeret örömmel tölti el az ember szívét. Az öröm megtapasztalása
növeli a hitet. Ahhoz, hogy hitünk erős legyen, Isten egy idő után elveszi az örömöt és próbára tesz bennünket. A próbatételt úgy éljük
meg, mint lelki sötétséget. Isten mélyebb megismeréséhez a sötétségen keresztül vezet az út. Utána látjuk meg a fényt. Ez a lelki élet ellentmondása, amit nehezen akarunk elfogadni. Valóban nagyon nehéz! Mert a sötétség némely embert menekülésre késztet, félelmet ébreszt benne Istentől.

Szinte kétségbe vonja Isten létét is; vagy éppen fölébreszti a bűn iránti vonzódását, hogy ne kelljen a sötétséggel megküzdenie. De aki
kitart, hatalmas erővel árasztja el őt Isten jelenlétének fénye. Ahhoz, hogy a Szentlélek teljesen birtokába vehessen bennünket, vállalnunk
kell az együttműködést Vele, vállalnunk kell, hogy a sötétségben is kitartunk.

Ki a mi Istenünk és mit akar? Az egész Szentírás tulajdonképpen úgy jött létre, hogy Isten vágyakozott megismertetni magát az emberekkel.
Az ember nemcsak lélek, hanem test is. Ezért írja a Szentírás: „Ízleljétek meg és lássátok, milyen édes az Úr, boldog az az ember, aki Őbenne bízik.” (Zsolt 34,9). Vagy Jeremiás 20,9-ben olvashatjuk: „Mintha égő tűz volna a szívemben.” Ezt a tüzet Isten jelenléte okozta.

Nagyon sok helyen olvashatunk hasonlót: az Ír személyesen akar találkozni velünk. Így, mint a szerető férfi az őt szerető nővel. Nem elég megismerni az igazságot, hanem át is kell ölelni a szeretet ölelésével. Amíg nem merünk hinni ennek valóságában és nem fogadjuk el, addig természetes vágyaink és félelmeink sürgetőbbnek és kényszerítőbbnek látszanak.

Szent Ágoston vallomásaiban pontosan ez a belső küzdelem bontakozik ki előttünk. Éveken át küzdött az Írral. Hol vonzódott, hol menekült
Tőle, míg végül teljesen átadta magát Neki. Isten mindent megtesz, hogy megismertesse magát velünk és ezáltal vonzzon minket. Az Ige
elmondja azt is, hogy ez a megismerés minden nemes vágyunkat beteljesíti.

Ha becsületesen beismerjük önzésünket, védekező magatartásainkat, kételyeinket, bizalmatlanságunkat, félelmeinket, akkor egyszer csak
megragad a felismerés: mindezekből csak az Ír tud megszabadítani és meggyógyítani. És ekkor olyan vonzódást érzünk iránta, mint a beteg
a legjobban gyógyító orvos iránt.

Miért nem tesz többet értünk Isten? Gyakran foglalkoztatja a keresztények szívét az, hogy ha Isten végtelenül jó, miért nem vesz el minden rosszat az életünkből. Hitetlenekkel folytatott vitáink is zátonyra futnak ezen a ponton: ha Isten jó, akkor miért van szenvedés, miért vannak
háborúk? Miért vannak rákos betegek?

Nem tudunk ezekre a kérdésekre egyértelmű választ adni. De ha belegondolunk, valahol a szívünk mélyén mi is haragszunk Istenre, mert többet vártunk Tőle és nem tette meg. Kegyetlennek mondjuk Ţt néha és közömbösnek. Ezzel mélységes fájdalmat okozunk az Írnak. Mert Ţ minden ellenkező tapasztalat ellenére is végtelenül szeret minket. Mindent azért tesz vagy azért enged meg, hogy jobban megismerjük Ţt és megtaláljuk Benne boldogságunkat.

Ha fájdalom ér, akkor arra hív Isten, hogy a fájdalomban keressük és találjuk meg Ţt. Ne várjunk a fájdalom elmúltára, hogy majd akkor Istenhez térünk, hiszen ott és akkor akarja, hogy megtaláljuk Őt. A szentek életét olvasva azt látjuk, nem azzal foglalkoztak, hogy életük jobbra forduljon, hanem csillapíthatatlan szomjúságtól hajtva Istent keresték mindenben. Isten maga a végtelen gazdagság! Amikor valaki szükséget szenved, Isten arra hívja őt, ismerje meg azt a gazdagságot, amit Ő ad neki. Ha az ember továbbra is szükségleteinek kielégítését hajszolja, akkor Isten vár. Az ember nem kívánhatja, hogy Isten azon feltételek mellett bizonyítsa be jóságát, amiket az ember szab neki.

Ha ezt tenné, akkor az ember nem a hit oldaláról közelítené meg Istent, hanem a birtoklás oldaláról. Az örök boldogság szempontjából azonban
a hit a fontosabb és nem a birtoklás. Ha valaki Isten jóságának bizonyítékait a körülményekben keresi, akkor lehet, hogy néhány évig a jó körülmények láttán hisz Istenben, de amikor rosszra fordulnak a dolgok, megtagadja az Urat.

A Szentlélek akkor tud igazán működni benned, ha túllépsz a tökéletes életkörülmények hajszolásán és Istent önmagáért szereted. Teljesen
ráhagyatkozol és megbízol Benne, akár jó, akár rossz körülmények adódnak. Ez volt Jób megtapasztalása is. Kitartott az Úr mellett akkor is,
amikor mindent elveszített. Ugyanezt tapasztalták mindazok, akik a kommunista börtönökben és koncentrációs táborokban haltak meg hitükért
és keresztény elveikért. Ha valaki úgy akar élni, ahogy Jézus élt, olyan mértékben sikerül neki, amilyen mértékben növekszik bizalma Isten jóságában.

Jézus teljes bizalommal szüntelenül az Atyának adta magát; még a kereszten is. Ezért tudott szabad lenni a világ támadásai közepette, nem félt és nem menekült, hanem tette minden nap azt, amit az Atya akart. Amikor az Atyának való odaadás vágya egészen betölti
a szívet, akkor megszabadul attól a kényszertől, hogy annak mutassa magát, ami nem lehet. Amikor a kételkedés helyébe lép az Isten jóságába
vetett teljes bizalom, amely telve van imádattal és szeretettel, akkor összeomlik bennünk a bűnre hajló természet épülete. A problémák, amelyek
abból adódtak, hogy az ember erőszakosan maga akarja irányítani az életét, elmúlnak. Kezd megvalósulni az, amit Pál apostol úgy fejez ki, részesültetek Krisztus természetéből. Ez a részesülés szilárdságot ad, céltudatot, szabadulást a különböző függőségektől és örömöt.
Mit kell tennünk, hogy mindez állandósuljon és növekedjék? Nyilvánvalóan nem elég imádkozni, Bibliát olvasni, szentmisére és imacsoportba járni!
Természetfölötti erőforrásra van szükségünk, a Szentlélektől kapott kegyelemre, amit nem irányíthatunk, csak elnyerhetünk, ha bízunk az
Úrban.

Ebben a folyamatban nagyon sokat tud segíteni a közösség. Ennek azonban az a feltétele, hogy legyőzzük a panaszkodást, a kritizálás és a felszínesség kísértését. Mert ezek mind elvonják a figyelmet önmagunkról. Ki kellene vetni magunkból az önközpontúságot, a mentségek keresését; szembe kellene nézni hibáinkkal. Beszélgetéseinknek a közösségben inkább arra irányuljanak, hogyan tudnánk jót adni másoknak, miként tudnánk megnyugodni Isten jóságában, hogy felfedezzük Istentől kapott értékeinket. Ha mindez nem jön létre, akkor felszínes marad a közösség, feszültségek és ellentétek támadnak és csak idő kérdése, hogy mikor bomlik fel teljesen!

A legtartalmasabb közösségi összejövetel mindig bűnbánattal kezdődik és dicsőítéssel, tanúságtétellel folytatódik. Ebben a tanúságtételben
megfogalmazzuk a bennünk végbemenő küzdelmeket, hogy minden jószándékunk ellenére bukott természetünk mit tett Isten ajándékával, az élettel.

Elmondjuk bűnbánó szívvel, hogy mennyire önmagunkat keressük mindenben, és hogy mennyire kihasználunk másokat, mennyire ragaszkodunk akaratunk teljesüléséhez és nem vesszük figyelembe mások érdekeit. Mindezek mellett azonban fölismertük, hogy az Ír elfogad, megbocsát,
és a Szentlélek rávezet az adásra, a mélyebb életre, az Ír imádatára, a bizalomra és az önátadásra. Így a közösség megtanulja megfigyelni
az Ír mozdulását, a kegyelem működését, és ezáltal újra és újra átéli Isten jelenlétét és a hálaadás szívet felemelő erejét.

Először megzavarnak ezek a beszélgetések, mert önmagunkat kell feltárni, ám később felszabadítanak és örömmel töltenek el, mert Isten közelségét és működését fedezzük fel életünkben. Az ilyen közösség növekedni fog és elmélyül a tagok között az egység. A beszélgetés folyamán felszínre kerül a fájdalom, a harag, a félelem, mert a környezetünkhöz való viszonyulásunkat fogalmazzuk meg, de ugyanakkor felismerjük azt is, hogy Jézus Krisztus hogy tart fenn bennünket és hogyan ad minden nap új reményt, új erőt.

Isten megtalálása és a közösségi élet szorosan összefügg egymással. Nem lehet törekedni egyikre a másik nélkül. Az imádkozás, a szentmise,
a Biblia-olvasás nem adnak alkalmat, hogy megtapasztaljad Isten közelségét, ha elutasítod testvéreidet. Ezért írja János apostol: „Aki szereti testvérét, az világosságban jár, aki gyűlöli (elutasítja), az sötétségben jár” (1Jn 2,10-11).

Isten akkor jelenti ki magát, amikor úgy betölti szívünket az Ţ megismerésének vágya, hogy rosszul érezzük magunkat, ha valamivel megbántjuk Őt. És ez elsősorban azért fájdalmas, mert elgyengült közösségünk Istennel. Eltávolodtunk attól, aki a legfontosabb, aki maga az élet. Ha ez az
eltávolodás növekszik, akkor annak a veszélynek tesszük ki magunkat, hogy föltámadnak szenvedélyeink, és nem tudjuk féken tartani őket.

Ilyenkor magyarázkodunk, úgy érezzük, jogunk van hozzájuk, és nincs semmi baj, hiszen kézben tartjuk azokat. Holott, ha nincs közösségünk
Istennel, ha nem támaszkodunk Krisztusra, képtelenek vagyunk kézben tartani negatív szenvedélyeinket. Szenvedélyen azt értjük, amikor valami csillapíthatatlan erővel hajszol a beteljesülés felé. Ilyen negatív szenvedélyek lehetnek: az evés, a vásárlási szenvedély, a szexualitás szenvedélye, a sikervágy, a harag és a gyűlölet szenvedélye, a fájdalom elkerülésének szenvedélye, a boldogság hajszolásának szenvedélye, a bosszúállás szenvedélye, azokkal szemben, akik megbántottak minket.

Amikor valaki elveszíti azt, akit legjobban szeretett, teret ad szívében az elégedetlenség szenvedélyének, amivel állandóan Isten ellen lázad.
Amíg nem szeretjük Istent nagyobb szenvedéllyel, mint önmagunkat és a dolgokat, addig a Szentlélek nem tud mit kezdeni velünk! Nem tud
vezetni, mert negatív szenvedélyeink bármikor feltámadnak és eltávolítanak az Úrtól.

A kapcsolatok iránti szenvedélyünk helyébe kell, hogy lépjen a Krisztusba vetett bizalom szenvedélye. Bízhatunk abban, hogy Krisztus minden
szükségeset meg fog tenni értünk. Válaszul a hit és szeretet küzdelmére, a maga idejében és a maga módján kijelenti nekünk az Atyát. Így ismerjük fel azt a nagy igazságot, hogy mindannyian bűnösök vagyunk, mert bukott természetet hordozunk. E felismerésen azonban továbblépünk és örömmel állapítjuk meg, hogy Krisztus mindent megtesz azért, hogy ez a bukott természet összeomoljon és fölépüljön bennünk az Ő természete. Ennek a fölépülésnek alapja a bizalomteli odaadás és a közösség. Meghívást kaptunk arra, hogy Krisztus természetének fölépülését szolgáljuk egymásban és magunkban!

(In: Öltsétek magatokra Jézus Krisztust! Marana Tha. Budapest, 2001.)

Létrehozva 2016. augusztus 30.