Sümeg, 1999. dec. 19. (Advent 4. vasárnap)

Krisztusban Kedves Testvéreim!

Lelkigyakorlatozó testvéreinkkel tegnapi imádságunkat úgy fejeztük be: add, hogy lássuk, amit tennünk kell, és azt végre is hajtsuk kegyelmeddel. De ha nem látjuk, hogy mit kell tennünk, hogyan hajtanánk végre? Mi az, amit tennünk kell, amit látnunk kell? A szentség útjának választása! De hogyha ezt nem látjuk, akkor hogyan tudnánk életünket megszentelni? Csak az Isten kegyelmével.

Ha nem látjuk, vagy nem látjuk be, hogy életünk egyetlen igazi útja a SZENTSÉG, (Szentek legyetek, amint én is szent vagyok, mondja az Úr.) akkor mindennek vége! A szentségnek csak egy részletét említem: a tisztaságot. Nem ott van a baj, hogy a mai ember tisztátalan, hanem hogy nem tartja értéknek a tisztaságot. Ez egy akkora értelmi zuhanás, hogy lehetetlen megtartania. Csak amiért lelkesedik, amit értéknek tart, afelé húz az ember tekintete. S ez a szentségnek csak egy részlete. Most nem erről van szó. A szentség sokkal több. Isten életében való részvétel. Szóval testvéreim, a mi legnagyobb nyomorúságunk, hogy titokban, (magunk előtt is elpalástolva) nem vagyunk meggyőződve arról, hogy az életszentség a mi utunk. Itt olyan nehézségbe ütközünk, hogy csak Szent Pál szavával tudlak bíztatni benneteket, és kérni az Istent értetek: “Istennek hatalmában áll megerősíteni titeket evangéliumában.”

Ugyanakkor, különösen, amíg az ember fiatal, szeretne első lenni. Zseniális tudós, filozófus, művész, kiváló pedagógus, orvos, vagy nagyon-nagyon jó édesanya. A legjobb akar lenni. A legjobb. Ebben van valami ősrégi, egészséges, bűn előtti vágy. De rossz helyen keressük. Éppen az ifjúkor lehet a startolási gond a szentség felé. Nagy veszélynek és nagy lehetőségnek az ideje ez. Harminc év felé, ha továbbra is kitart, kezd már nevetséges figurává lenni, ha nem választ, csak mindig startolni akar. A harminc év felé menő zsenijelölt már tudja, hogy nem lesz zseni, és már kopik a vágya is. Mégis ez egy újabb kegyelmi pillanat lehet, mert fölnyílhat a szeme, hogy másutt van az emberi zsenialitás. Az Isten és emberszeretetben, melyet egészen az önátadásig kell vinnünk. S amikor ezen a harminc éven túljutunk, nagyot esik az esélyünk. Már tapasztalatunk van, hogy nem leszünk semmiben az elsők, hogy nincsenek zseniális tehetségek bennem, és már szeretni sem fogunk megtanulni. De ez megint egy újabb kegyeli helyzet. Mert aki azt hiszi, hogy a természet erejéből való szeretet elvezet az Istenhez, az téved! De most maradjunk a fiatalok állapotánál, hiszen ők voltak itt a lelkigyakorlaton zömében.

Nézzünk komolyan szembe a zseni és szent valóságával. Megragadottság jellemzi. A zsenialitás két ponton érintkezik a szentséggel. Először is el kell oszlatni egy tévedést. A zseni az nem az, aki abszolút szabadon alkot. A zseni a valóságot fedezi fel. Még a művészetben is. Bach nem tehette akárhova a kottafejeket. Nem! Nem.  Áthúzta, kijavította. És ki az, aki megmondja neki a következő lépéseket? És Newton már nem volt szabad a gravitációról való fantáziálásban. Az a zseni, aki rabszolga lesz! A valóság rabszolgája, és nem az illúzióé. Ebben hasonlít a szenthez. És a zseninek a magányossága, amit ugye nem irigyeltünk meg, mert attól szenved. A múlt században mondta valamelyik feltaláló: ha egy 24 óráig előbb van igazunk, mint az emberek többségének, akkor egy 24 óráig bolondnak néznek minket. A szentnek pedig egy emberiség történelme hosszával van igaza. Ez végül is teljes mértékben az utolsó napon derül ki. A zsenialitás mintegy a szerkezetében azonos a szentséggel, de nem a tartalmában. Ezért a zseni állandó felhívást kap a szentségre. Viszont megfordítva, minden szent zseniális. Sok önjelölt és megfeneklett zseni és őrült mellett a szentek valóban készek a zsenialitásra. 

A baj ott van, hogy nem vagyunk meggyőződve egészen arról, hogy nem jó katolikusnak, hogy nem jó polgárnak születtünk, hanem szentnek! Ha nem törekszünk az életszentségre, azonnal visszazuhanunk a megváltás előtti szintre, csakhogy számunkra ez már nem elnézhető, tudatlanságból származó tévedés, gyarlóság, hanem Isten ajándékának durva visszautasítása, méltóságunk meggyalázása. Ebben az értelemben teljesen igazat kell adnunk a konvertita Léon Bloy-nak, aki ugyan kissé nyersen fogalmazta meg véleményét, de lényegre tapintott, amikor így írt: “Mindenki, aki nem szent, disznó.” És mi a szentség? A Szent Istennel való életközösség. Mivel ez a Szent Isten Ő maga a szeretet, ezért a szentség nem más, mint eredeti módon megtanulni a szeretetet, egészen addig, hogy belepusztulunk és föltámadunk.

A szentségben elénk áll ma az az ember, aki a szentség útján a példaképünk.  Az első, akit az angyali üdvözletben észreveszünk. Az a szent, aki Isten abszolút jóságára és mindenhatóságára építi fel az egész emberi életét és semmi másra. Az angyali üdvözletben ez a két tény világos: “Üdvözlégy, kegyelemmel teljes”. Kegyemet találtál. Az isteni jóságnak egy olyan megtapasztalása ez Mária által, hogy megdöbbent. És az angyali üdvözlet vége: “Mária, Istennél semmi sem lehetetlen”. Olyan ennek a jelenésnek a szerkezete, mint a gazdag ifjúval való beszélgetés, aki lelkesen ugyan odamegy Jézushoz, és azt mondja: “Jó Mester! Mit tegyek, hogy üdvözüljek?” És azt mondja: “Egyedül az Isten a jó”. Amikor elmegy, akkor azt mondja: “embernek lehetetlen üdvözülni, Istennek azonban minden lehetséges”. Ez a szentségnek a struktúrája. Ennek a két alapnak soha kétségbe nem vonása minden tapasztalat, minden érzés, minden kísértés ellenére, csak erre épülhet fel a szentség.

A másik, az életszentség, nem abban áll, hogy házat, vagy templomot építünk Istennek, hanem hogy Isten vesz lakást minálunk. Hallottuk az első olvasmányban Dávid gyönyörű tervét: templomot, házat akar építeni Istennek. Hiszen szép ez és nemes! Mégis kiderül, hogy Isten akar Dávid házában lakást venni. Mária, a keresztény prototípus: beengedi Istent az életébe. Hasonlít ez ahhoz, amikor áldozunk. Igazából a szentség nem más, mint egyik áldozástól a másikig kitartani. Fiatalokat így tudott a szentségre vezetni Néri Szent Fülöp, hogy halálos bűnt ne kövessenek el, tehát naponta áldozzanak. De ez kevés, mert az áldoztató edény tartja a szentséget, és mégse áldozik. Az öntudatlan áldozás, az áldozás elfelejtése, az nem befogadása Krisztusnak! A szentség nem más, mint krisztushordozóvá lenni.

Azután, a szentség az emberi kapcsolat egy szinten való megszakítása, abszolút magány, Istennel megélt magány mindaddig, amíg valaki nem jön, aki ugyanebben a magányban fölvállalja Jézust. A szentség kapcsolat az emberekkel ezen a szinten.

Azután a szentség egy régi életformán belül egy abszolút eredeti út. Ez a régi intézmény például József és Mária számára a házasság. Mindegyik eredeti módon járja, mert Istenhez kapcsolódik. Minden házasság abszolút eredeti, mint ahogy minden szüzesség állapota, de csak akkor, hogyha az Istennel töltekezik az ember.

Az eredetiség nem a bűnben van. Milyen érdekes, hogy annak az ellenkezője igaz, amit minden nap hallunk. Az átlag TV-darabokban izgalmasan eredeti a házasságtörés, a bankok kirablása, a hirtelen meggazdagodás, és ha beletekintünk gyalázatosan egyforma! Egy belső mechanizmus rángatja őket. Egy program elkapja őket, de valójában a szentség útján járó ember szabadul fel. A szentség termel ki eredeti életutakat! Azután a szentség végtelen gazdagság, de nem az élet felszínének habzsolása, hanem forrás, az élet forrásánál való tartózkodás, a minőség! Mária nem mindent akar, hanem csak Istent – és Istenben minden az övé! Amíg mindent akarunk, elveszítjük a Teremtőt. Ha a Teremtőt egyedül akarjuk, egy nap az új égen és új földön, de már itt a földön is minden a miénk lesz. Hiszen Krisztus az Istené, és ti Krisztusé vagytok, és minden a tiétek – mondja Szent Pál. A szentség megvalósulása, kiteljesedése igazában az angyali üdvözlet másnapján kezdődik, mert az angyali üdvözlet csak annak a hírül adása, hogy Isten nálunk lakást vesz. Mária ment szolgálni Erzsébethez, teszi azt, amit kíván tőle életállapota és kötelessége, de szíve már egyesülve van Jézus szívével. A szentség alázat, a szentség szolgálat, a szentség boldogító önfelelősség, a szentség megélése annak, amit Istenért kell tenni.

Ámen.

Létrehozva 2011. június 26.