Nyolcvan év felé botladozó öreg emberrel beszéltem a falunkban. „Tanulták-e azt maguk, édes öcsém – így kezdi – a papi tudományban, hogy Boldogasszony reggelén bele lehet látni a napba! Akinek tiszta a szeme, az meglátja a felkelő napban Máriát. A régi öregektől én így hallottam. S ez így is igaz! Csak az én szemem már, tudja, olyan hamar könnyedzik. Valamikor én is láttam.” Az öreg sóhajtott, szeme most is „könnyedzett”. Az emlékezéstől.

Kerestem az Isten könyvében a Szentírásban, hogy van-e szilárd fundamentuma ennek a néphitnek, a felkelő napban felragyogó tisztaságos Asszony látásának. A legutolsó lapokon nyílt elém a Biblia: „Nagy jel tűnt fel az égen: egy Asszony, akinek öltözete volt a nap, és lába alatt a hold, és fején tizenkét csillagból álló korona.” Gyönyörű prófétai látomás, isteni fantázia, mint ma mondanák. S ez így igaz! -Csakhogy hol itt a fundamentum, hol a gyökér?

A Szentírás minden könyvében elénk sejlik elragadó sziluettje, varázslatos körvonala – mint azt látni is fogjuk – de a végső fundamentum, az ősgyökér a teremtéstörténetben van leírva: „Ellenségeskedést vetek közéd és az asszony közé, ivadékod és ivadéka közé: Az majd széttiporja fejedet.” Isten mondja ezt a kígyó-sátánnak – büntetésül! Itt lép ki az Asszony a sátán árnyékából, itt lép bele az Isten napfényébe! A szentatyák korától kezdve ősevangéliumnak, a legelső örömhírnek nevezi az Egyház ezt a szentírási helyet. Mindig lesz valaki, aki szembeáll a sátánnal.

Mindig lesz valaki, aki nemet mond neki. Mindig lesz valaki, aki győzni tud felette. Egy Asszony, az igazi Asszony, a Szentírás Asszonya, akinek Ivadéka szétroncsolja a sátán fejét. S mindazok az asszonyok, akik szentírási értelemben azok: szűzmáriásak!

Teremtett embernek nincs ennél nagyobb vigasztalása: legszebb isteni álma és legszentebb emberi ideálja: az Asszony – újra Eszmény, Ideál, Élet, Édesség, Reménység, Mennyország! – Ha erre az Asszonyra néz az ember, nem vétkezik, ha eldalolja: „Szentegyház keblem belseje, oltára képed.” Mert az az Isten Ujja által rajzolt oltárkép, amit a sátán árnyékában torzóvá nyálazott az Istent hinni elfelejtő és sátánt megtagadni képtelen ingadozás, most újra tisztán tündöklik.

Ennek az Asszonynak nem bűn „május éjszakáján letépni minden orgonát”. Hiszen az Ő leheletétől olyan illatos, az Ő szemének szivárványa szikrázik olyan diszkrét parázslással – szirmainak a bűnbánatot örömmé oldó lilás színpompájában. Ennek az Asszonynak megcsókolhatod a kezét, homlokát, lábnyomát is, tiszta maradsz, ember maradsz – Isten képe maradsz!

Van-e ilyen Asszony? – Egyet kivéve, Őt kivéve, a Szentírás Asszonyát… Nézz magadba vagy nézz a te asszonyodra, s mondjad velem: legyen! „Könnyedzel” talán te is, mint az öreg magyar? Nem baj. Ha Máriára nézel, meglásd, kitisztul a szemed. – Emlékszel, hogyan teremtődött a világ, s hogyan váltódott meg a világ? Egy bűvös szóra: legyen!

(in: Kerekes Károly O. Cist: Májusi mozaikok; Szent Gellért Kiadó, 1991.)

Létrehozva 2016. március 15.