Kedves Nővéreim és Fivéreim az Úr Jézus Krisztusban !

A belső élet dolgaiban bolyongtunk a májusi életige során gondolat és érzésvilágunkban. Az ember azt gondolná, hogy az ilyen meghitt kapcsolat Istennel, egy nagyon jól-rúgózott „pulmann-kocsit” ad az életéhez. Titkos elvárás támad szívünkben, hogy Isten biztosítson nekünk egy jól rúgózott, gördülékenyen olajozott életpályát, mintegy a belső élet jutalmaként. Hogy a zökkenők minél kisebbek legyenek, vagy tán’ ne is legyenek!

Csodálkozunk, ha ez nem egészen így van. Urunk Jézus Krisztusra tekintve még jobban csodálkozhatunk Isten különleges forgatókönyvén. Egy kedves, nyíltszívű ember jelenik meg Jézusban, tele segítőkészséggel, egyeneslelkűséggel, a bajbajutottak nagylelkű felkarolásával – minden szinten és nagy volumenben – de mit kap ezért cserébe??? – Elutasítást, megvetést, brutális, horrorisztikus gyötrelmeket és az ezekben elszenvedett szörnyhalált, kereszthalált!!! Ezzel az értetlenséggel és értelmetlenséggel   – alacsonyabb szinten – talán mi is találkozunk életünkben.

Tesszük a normális jót és kapjuk az értelmetlen rosszat. Urunk félredobott kőhöz hasonlítja ezt a helyzetet, mint akit megvet az ő népe, mint akire nincs szükség. De ezt teszik ma a tömegek is:Félredobják magát Istent. Leselejtezik a szentet, s magát az erényt. Nyilván, Isten barátai mindig is így jártak, ma is így járnak és így fognak járni ezután is! – Az „építők” alatt azokat értjük, akik Isten nélkül akarnak önerővel, egy új világot építeni. Ezek tele vannak pattanásig feszülő gőggel. Elfelejtik: „Ha az Úr nem építi a házat, az építők hiába fáradnak. Hogyha az Úr nem őrzi a várost, az őr hiába őrködik fölötte.” ( Zsolt.127,1).

Ők most ellen-bizonyítékot keresnek, azon fáradoznak, hogy fekete-fehéren kimutassák: „Nincs itt szükség Istenre, az úgy sem csinál semmit, de mi majd bebizonyítjuk, hogy két kezünk fog „mennyországot” teremteni. Nem kellenek ide álmodozók, amúgy is csak az utunkban állnak, ezért félre kell őket lökni. – Így lesznek ők az „elhajított kő” ! A Főálmodozó pedig:Jézus, akit leginkább félre kell dobni.” A világ (és szelleme, a sátán) elutasítja Isten gyermekeit, kiveti, kiközösíti, megveti, haszontalannak, s semmit érőnek tartja létüket és jelenlétüket a világban. Ezt szimbolizálja az „elhajított kő” kifejezés.

S most jön a hatalmas meglepetés. Bár az emberek elvetették, mégis szegletkővé lett. S mindezt az Úr teszi, mert „az Úr tette azzá,” s ez „csodálatos a szemünkben” ( Mt.21,42). – A szegletkő nem azonos az alapkővel, hanem ez a falakat köti össze fenn, mint egy koszorú, hogy azok szét ne váljanak, szét ne nyíljanak. A félredobott kő az árok mélyére került, mint alkalmatlan és hasznavehetetlen épület-elem az építkezésnél. (Jézus leszáll a megaláztatás és gyötrelmek mélyére). De a félredobott kő az Építész (Teremtő) szemében mégis alkalmasnak tűnik, ezért lehajol érte az árok mélyére, s fölemeli a falak tetejére, mint szegletkövet.

Ez a szegletkő tartja majd ezután egybe az egész épületet, vagyis a teremtett világot, a kozmoszt, a választott népet, a népeket, vagyis jelképesen : a földi és égi Jeruzsálemet. Ezért teljes joggal írja Szent Pál: „Mert benne teremtett mindent a mennyben és a földön….. Mindent általa és érte teremtett…- Ő előbb van mindennél, és minden benne áll fenn. ( Kol. 1, 16-17).

Az Életige letölthető itt.

Létrehozva 2015. július 11.