„Azért szeretünk, mert ő előbb szeretett minket.” (1Jn 4,19)

Egyik konferencia szünetében azon kaptam magam, hogy a standoknál nézelődöm. Legtöbb árus olyan portékát kínált, ami alkalmas rá, hogy a szolgálatunk eszközévé tegyük, mert segítségével valakinek vagy valakiknek az életét megváltoztathatjuk. Mikor belegondoltam, hogy olyasmit vehetek, amivel – legyen bármilyen apróság, de – hozzájárulhatok az Ország építéséhez, célzottabban kezdtem keresni valamit, amit magamon viselhetek, használhatok, vagy otthon kirakhatok.

Megálltam egy asztalnál, ahol művészi lenyomatokat árultak különböző idézetekkel vagy igeversekkel. Rengeteg szó hevert előttem. Úgy éreztem, kell itt lennie valaminek, amit kirakhatok otthon a falra. Egy mondat, ami mindig szól hozzám, és segít azzá válnom, akinek Isten látni akar engem.

Megtaláltam a mondatot. Nem az volt, amire számítottam, nem lélekmelengető, kedves szavakból állt. Nem olyan, ami mosolyra késztet otthon, ha elmegyek mellette.

Ehelyett olyan mondatot találtam, ami mélyen belém fog vágni, ám ami mégis magához láncolt. Ihletet ad, de nem mosolyra késztetőt, hanem méltóságosat. Nem kelt kellemes érzést, de tüzet gyújt a lelkemben. Ez a mondat állt a lenyomaton:

„Az igazi szeretet vérzik.”

Megvettem.

Néha nagyon nehéz szeretni az embereket. Még nehezebb akkor, ha a szeretet azt várja tőled, hogy lelked legmélye, lényed lényege folyjon ki a sebeken, amiket épp azok okoztak, akikért a szíved dobog.

Mikor elolvastam a misszionáriussá átvedlett művész pingálta mondatot, megállított, mert tudtam, hogy én épp az ellenkezőjét csinálom.

Ahelyett, hogy vállalnám a „vérezést” azokért, akiket legjobban szeretek, az apátia páncélját építettem magam köré.

Miért? Mert néha a mások iránti szeretet és törődés rossz érzéssel jár.

Néha könnyebb nem szeretni.

Idővel anélkül, hogy észrevettem volna, önmagam megőrzésének, a fájdalom elkerülésének mestere lettem.

Nem nyúltam semmihez, ami fájdalmat okozhatott – beleértve a hozzám legközelebb állókat is.

Nagyon elszomorított, mikor rájöttem, hogy az a szeretet, amit Jézus folyamatosan nyújt nekem – az a szeretet, ami neki annyi kellemetlenséget, sőt a halálát okozta – ugyanaz a szeretet, amit én nem akarok folyamatosan nyújtani másoknak.

Miért? Mert néha fájdalmat okoz, ha szeretek valakit.

Ahogy álltam a standnál, s a pénztárcámban keresgéltem, hogy kifizessem, amit megvettem, rájöttem, hogy az igazi szeretetért nagy árat kell adni – mint Jézus tette, aki önmagával fizetett az én bűneimért, ahogy mai igénkben is látjuk.

Újragondoltam az Ő szeretetáldozatát, amit értem hozott, és eszembe jutott parancsa, hogy példáját követnem kell: „Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást” (Jn 13,34).

Valamit tisztázzunk. Nagyon jól tudom, hogy itt nem arról van szó, hogy automatikusan bárkiért, aki fájdalmat okoz nekem, a lehető legnagyobb áldozatot kellene hoznom. De tisztán látom már, hogy akarnom kell úgy szeretni, ahogy Krisztus szeret engem, és áldozatot hozni azokért, akikért életre hívott.

Egyet biztosan tudok: előfordul, hogy szeretetem néha nem érzelem, hanem elköteleződés a Jézusnak való engedelmességre – és bizony nem mindig kellemes.  A kérdés az, hogy amikor a valódi szeretet számomra kellemetlenséggel vagy akár szívszaggató fájdalommal jár – hajlandó vagyok-e mégis szeretni?

Atyám, köszönöm szeretetedet – a szeretetet, mely soha nem csügged, és nem mond le rólam. Te vagy a szeretet tökéletes példája – a szereteté, mely teljes erővel árad akkor is, amikor nem kap viszonzást. Segíts úgy szeretnem, ahogy Te szeretsz. Szeretnélek megtisztelni azzal, hogy tőlem telhetően mindent megteszek azért, hogy úgy szeressek, ahogy Te szeretsz engem – akkor is, ha fáj. Jézus nevében, Ámen.

(forrás: lelekerosito.hu)

Létrehozva 2015. április 4.