Az Eucharisztia előképei és nevei

Az Eucharisztia előképei

Remekművek megalkotói rendesen vázlatokban szokták előbb erejüket s képességüket kipróbálni és megmutatni. Isten is, mielőtt kiválóan kedves, csodálatos munkájának, az Eucharisztiának, Jézus Krisztus teste s vére szentségének megteremtésébe kapott, sok, szebbnél-szebb, színes képével rajzolta tele az Ótestamentumot. Azt lehet mondani, hogy az Ószövetség szent írása az Eucharisztiának valóságos képeskönyve. Csak néhány világosabb s könnyebben érthető képre hívjuk fel a figyelmet. Kitűnő anyagot szolgáltat mindmegannyi az elmélkedésre.

Mindjárt az az életfa, amelyet az Úr keze a paradicsom közepébe ültetett s amely az ősszülőknek örök üde ifjúságot volt hivatott biztosítani, mi más, mint az éden Eucharisztiája. Alig fordítunk azután a Szentírásban néhány lapot, Melkizedek, Salem, vagyis Jeruzsálem, a béke városa királyának titokzatos alakja ötlik szemünkbe, aki „kenyeret és bort hozván elő, mert a fölséges Isten papja vala”, megáldja Ábrahámot. (Vö. Ter 14,18.19) Mi más ez, mint a Messiás eucharisztikus áldozatának hűséges előképe?

Már Dávid király prófétai szeme észreveszi ezt, miért is századokkal előbb az Üdvözítőről, a nagy Eljövendőről a kétségkívül messiási 109-ik zsoltárában így énekel: „Te pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint” (Zsolt 109,4).

Az Ószövetségnek minden, de főképp eledeláldozata valamennyi előképe az Eucharisztiának. Megható szépen céloz erre már Izsák esete (Ter 22), akit Atyja lélekben már feláldozott s csupán isteni csoda mentett meg a fizikai haláltól. Egészen kiváló előkép a húsvéti bárányáldozat (Kiv 12), amelynek ajtófélfára kent vére megszabadítja a választott nép elsőszülötteit az öldöklő angyal gyilkától s valamennyit, kik élvezték húsát, az egyiptomiak keserves rabszolgaságából. Ki ne látná itt lelki szeme előtt felmerülni a krisztusi vérrel véresre festett keresztfát s a feláldozott isteni Bárányt, akit a kenyér s bor színe alatt a Magasságbelinek újból s újból bemutatunk, azután szent lakomában élvezünk, hogy lelkileg jóllakjunk s általa a bűn és ördög rabszolgaságából megszabaduljunk.

Továbbá a titokzatos felhőoszlop, amelyről az van megírva: „Az Úr pedig előttük mégyen vala (népe előtt) útmutatóul, nappal felhőoszlopban és éjjel tűzoszlopban, hogy vezére legyen útjának mind a két időben. Soha el nem távozott a felhőoszlop nappal, sem a tűzoszlop éjjel a nép elől”. (Kiv 13,21.22) Nemde találó jelképe ez annak a szerepnek, amelyet a szentségi leplek alatt rejtezkedő Isten állandó jelenlétével az Egyházban betölt? A színek az a felhő, amely az Úr isteni fényességét takarja, vakító sugarait elnyeli, de a veszélyben forgó, elhagyatottságban vergődő léleknek kivilágosodik.

Pompás vázlata az Eucharisztiának az a magasból hulló eledel, a minden gyönyörűséget magában rejtő manna, amellyel Isten negyven éven át a pusztában vándorló Izraelt atyailag táplálta.

Az a tizenkét lisztlángból sütött kenyér, amelyet mint „az Úrnak bemutatott áldozatot”, „igen tiszta asztalra kellett az Úr elé helyezni” s minden szombaton frissel felváltani s amelyet csak szent helyen volt szabad elfogyasztani, mindjárt első tekintetre a mi szentségházainkra s áldoztató-kelyheinkre emlékeztet (Vö. Lev 24,5–9).

Abban az angyal által hozott sült cipóban, amelyből Illés próféta a pusztában evék s amelynek erejével aztán negyven nap és negyven éjjel jára az Isten hegyéig, Horebig (1Kir 19,8), ki ne ismerne ismét az Eucharisztiára?

De tovább már nem folytatjuk. A felsorolt adatok is meggyőzhettek arról, hogy mennyire igazat mond Szent Ágoston, midőn azt állítja: „lex gravida erat Christo”, „a törvény (az Ószövetség) méhében horda Krisztust”.

Az Eucharisztia nevei

Az Oltáriszentség kiválóságára vall a nevek gazdagsága is, amellyel a keresztény századok kezdettől fogva napjainkig az Eucharisztiát megjelölték. Az apostoli iratok többnyire Úr-vacsorának vagy Úr asztalának nevezik, emlékeztetve ezáltal az alapítás idejére, az utolsó vacsorára, midőn a búcsúzó Üdvözítő ezt a nagy szentséget a világnak örök emlékbe hagyta.

A „kenyértörés”, a „kommunio” vagy „kommunikáció” (egyesülés) ugyancsak apostoli eredetűek.

A szentatyák, mint Szent Jusztin (†165 körül), sőt az első század végéről eredő „Didache”, vagyis „A 12 apostol tanítása” című őskeresztény irat is már „Eucharisztiának”, „hálaadásnak” nevezi az Oltáriszentséget, emlékeztetve ezzel az Úr Jézus eljárására, aki mennyei Atyjának hálákat adva nyújtotta nekünk önmagát ajándékba. De utalás is e név egyúttal arra, hogy mennyi hálával tartozunk Istennek számtalan jótéteményéért s hogy ezt főleg a szentmiseáldozat s szentáldozás által róhatjuk le. Az Eucharisztia elnevezés vált talán térben és időben a legáltalánosabbá. Azonos értelmű az eucharisztiával a szintén ősi eredetű eulogia kifejezés is. Azonban csakhamar az eulogia alatt nem az Oltáriszentséget, hanem azt a megáldott kenyeret kezdik érteni, amelyet a püspökök a szent egység s szeretet jeléül egymásnak küldözgettek, ahogy ez a görög egyházban mai napig szokásos.

Nevezik továbbá a Szentatyák (mint Aranyszájú Szent János, Theophil, Ágoston, Cyprián) az Úr Jézus szavai alapján, amelyet a Miatyánk tanításakor használt, „supersubstantialis”, vagyis a mi lényünkhöz (szükségünkhöz) tartozó kenyérnek, amit a magyar Szentírás mindennapinak fordít. Maga X. Pius pápa a mindennapi szentáldozásról kiadott halhatatlan emlékű apostoli iratában ez ügyben így nyilatkozik: „Az Egyházatyák csaknem egyhangúan azt állítják, hogy a «Miatyánknak» e kérésén: «mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma», nem annyira az anyagi kenyeret, a test táplálékát kell értenünk, mint inkább az eucharisztikus kenyérnek naponkinti élvezését”. (Vö. Mt 6,11)

Ősi nevei továbbá az Eucharisztiának az Agapé, vagyis szeretetlakoma s synaxis, vagyis összejövetel is. Nem ritkán találkozunk „az élet kenyere”, „az angyalok kenyere” stb. kifejezésekkel is, főleg az újabb íróknál. Hazai nyelvünkön talán leggyakoribb az „Oltáriszentség” neve, amellyel különben már Szent Ágoston irataiban is találkozunk s amely elé nagyon is megokoltan a „legméltóságosabb” vagy „legfölségesebb” jelzőt szoktuk tenni.

Végül midőn az eucharisztikus Jézus a haldokló keresztény ajkára, szívébe száll, „viatikum”, vagyis szent útravaló a neve, mert ilyenkor az a célja, hivatása, hogy az örökkévalóság révén várakozó lelket a boldogabb hazába kísérje át.

Az utolsó vacsora

A húsvéti bárány-lakoma

Nisán hó 13-ika (március 17.) csütörtök volt, midőn Jézus estefelé tanítványai élén Bethániából Jeruzsálembe vonult, hogy ott velük „a húsvétet megegye” s egyben örökre felejthetetlen búcsúlakomáját ünnepelje.

Hogy miképp történt az a megható válás attól a bethániai háztól, amelyben apostoli élete legboldogabb óráit töltötte, mit mondhatott az Úr a kedves hajlék küszöbén utoljára meghitt barátjának s házigazdájának, Lázárnak, aztán Mártának s Máriának s főleg édesanyjának, aki kétségkívül szintén ott volt a vendégek között, annak megsejtését kinek-kinek szívére bízzuk.

A húsvét ünnepe ebben az évben szombat napra esett (nisán 15.), amelynek előestéjén, tehát pénteken kellett a törvény szerint a húsvéti bárányt elfogyasztani. Jézus ezt a törvényt betűszerint már nem tarthatta be. Hiszen nisán 14-én, éppen mikor a húsvéti báránykák leöletése a templomban folyt, neki, mint az előképek beteljesítőjének, az igazi húsvéti báránynak, a keresztfán kellett függnie. Teljesítette tehát a törvényt legalább szelleme szerint s ő, ki amúgy is „ura a szombatnak” s minden törvénynek, a szertartásos lakomát egy nappal előbb, nisán 13-án, vagyis csütörtökön este ünnepelte meg. Már e nap délelőttjén „elküldé Pétert és Jánost, mondván: Elmenvén készítsétek el nekünk a húsvétet, hogy együnk. Azok pedig kérdek: Hol akarod, hogy elkészítsük? És monda nekik: Íme amint bementek a városba, elétek jő egy korsó vizet vivő ember, kövessétek őt a házba, melybe bemegyen, és mondjátok a ház gazdájának: Azt izeni neked a Mester: Hol a szállás, hol a húsvétet tanítványaimmal elköltsem? És ő nektek egy nagy termet mutat fölterítve, ott készítsetek. Elmenvén tehát, úgy találák, amint mondotta vala nekik …” (Lk 22,8–13) Az Úr a dolgot a terem tulajdonosával már eleve megbeszélte s bírta annak ígéretét. Mindazonáltal prófétai tudására vall a korsót vivő emberrel való találkozás előre-mondása.

Minthogy pedig Jézus az Oltáriszentség alapításával külsőleg s belsőleg annyira összefüggő húsvéti lakoma szertartásait híven betartotta, nem lesz érdektelen azokat röviden elősorolnunk.

A zsidó pascha- (passah) vagyis húsvét-ünnep nisán hó 14. estéjétől ugyane hó 21-ike estéjéig tartott. A régiek ugyanis a napot estétől estéig számították, ahogy ez az Egyház liturgiájában a mai napig gyakorlatban van. Nisán 14-ike készületi nap volt. A házban összegyűjtötték az összes kovásszal készült táplálékot s este 6 óra tájt elégették, egyben elkészítették a kovásztalan „massoth” kenyeret, amelyet az egész ünnepi héten használni kellett.[1] Ugyane nap délutánján 3 és 6 óra között minden család, illetőleg, ha annak kevés tagja volt, a meghitt vendégekből kialakuló (10–20 személyből álló) pascha-társaság számára a templomban leölték, feláldozták az egyéves, hibátlan, hím bárányt vagy kecskebakot. Otthon – minden csonttörés nélkül – megsütötték és két gránátfa-pálcával keresztben átszúrták. Gondoskodtak ezenkívül mellékételekről is.

Midőn pedig feljött az esti csillag, tehát nisán 15-ike küszöbén, kezdetét vette a hivatalos étkezés. A régi törvény, amely előírta: „Ágyékaitok felövezve és lábaitok felsaruzva legyenek; botjaitokat tartsátok kezeitekben és sietve egyetek: mert az az Úr Fázéja (azaz átmenete)” (Kiv 12,11), az írástudók értelmezése szerint a régi szolgaság letűntével idejét múlta s kötelező erejét elvesztette. A lakomát tehát hellén-római szokás szerint ünnepi ruhába öltözötten, pamlagokra dőlve költötték el. Balkezükkel vánkosra könyökölve fejüket támasztották, míg jobbkezük az étkezésre szabadon maradt. Az ebédlő minden pamlagán három személy fért el. Ezért nevezték régente az ily helyiségeket tricliniumoknak.

A szertartásos étkezést a kehelynek többszöri hivatalos körüladása részekre bontá. Az első kelyhet a némi vízzel elegyített borral a családfő a következő áldó szavakkal küldötte körútra: „Áldott legyen az Úr, a mi Istenünk, a világ királya, aki a szőlővessző termését teremtette”. Majd nyomban erre megáldotta az ünnepet magát: „Áldott legyen az Úr, a mi Istenünk, a világ királya, aki bennünket parancsai által megszentel”.[2]

Az első kehely kiürítése után előhozták a kovásztalan kenyeret, a massothot, kesernyés ízű salátaféle füveket (chasereth) s valami édes gyümölcsökből készült, vöröses színű mártást (charoseth). Erre a családfő megmosta kezét, kivett valamit a pusztai vándorlás sanyarúságaira emlékeztető keserű füvekből, a charosethbe mártotta, megízlelte s egy-egy falatot nyújtott mindenkinek belőle. Hasonlóképpen tett a massoth, vagyis kovásztalan kenyérrel is. Csak most került a húsvéti bárány az asztalra. A családfő erre vízzel elegyíti a második boroskelyhet s ünnepélyesen magyarázza a húsvéti bárány, a keserű füvek s a kovásztalan kenyér értelmét s jelentőségét. Meghatottan beszél Izrael múltjának dicső s gyászos eseményeiről, amelyekben nyilvánvaló Jahvé (Isten) jóságos vezető, gondviselő keze. Erre azután elénekelték a nagy Hallelnek első felét: „Alleluja! Kijövén Izrael Egyiptomból, Jákob háza az idegen nép közül, lőn Judea az ő szent helyévé, Izrael az ő birodalmává. A tenger látta ezt és futott; a Jordán visszafordult. A hegyek szökdeltek, mint a kosok, a halmok mint a juhok bárányai stb.” (Zsolt 113) Megisszák a második kelyhet, szétosztják a kovásztalan kenyeret a keserű füvekkel s elköltik a húsvéti bárányt. Majd a harmadik vizes borral telt kehelyre került a sor, miközben áldó, hálálkodó imát mondanak az élvezett vacsoráért… Nyomban követte ezt a negyedik kehely, melynek ürítését a nagy Hallel második részének éneklése kísérte: „Ne nekünk, Uram, ne nekünk, hanem a te nevednek adj dicsőséget stb.” (Zsolt 113,9)

A húsvéti báránynak éjfélig teljesen el kellett fogynia. A pascha-társaság azonban többnyire tovább is együtt maradt, derült hangulattal énekelgetve s örömük kifejezésére az asztalt körüllejtve. (Apogomin.)

Ezeket a szertartásokat, miként ezt az Evangéliumok egyes elejtett szavaiból észrevesszük, legalább lényeges vonásaiban az Úr Jézus is betartotta apostolaival.

Az egyik kehely körüladásakor, talán mindjárt az elsőnél mondá a jelentőséggel teljes szavakat: „Kívánva kívántam e húsvétet megenni veletek, mielőtt szenvedjek” (Lk 22,15). A halál gondolata állandóan betölti s foglalkoztatja az Úr lelkét. Minden csak erre emlékezteti őt, de legfőképpen a gránátfa-pálcákkal keresztben átszúrt, töretlen csontú húsvéti bárányka. Azután Judás alakja, ki ott ül az apostolok között. Ki is jelenti: „Egy a tizenkettő közül, ki velem a kezét a (charoseth) tálba mártja… elárul engem” (vö. Mk 14,20.18).

Így aztán folyton-folyvást mind mélyebben merült a halál előérzetébe, úgy hogy olykor szinte fáradtan, vontatottan beszélt.

Mindazonáltal maga volt a pontosság, előzékenység, nyugalom, méltóság s áhítat a szent ceremóniák végzésében. Hálát adott Istennek azokért a jótéteményekért, amelyekre ez a szertartás emlékeztet s azért a másikért, amelyet ábrázol s amelynek értelme holnap rajta a kereszthalál által teljesedésbe menend. Sőt az Úr maga a szívesség, gyengédség s szeretet. Éppen a kínos körülmények között az őt jelképező húsvéti bárány elköltése után hajtja végre legnagyobb szeretetművét.

A lábmosás

Közelgetnek az örökre nevezetes pillanatok. Az Úr Jézus a csodák csodáját készül végrehajtani, az Eucharisztiát s vele az örök papi méltóságot megalapítani. Szinte maga is szükségét érzi, hogy előbb mélységesen megalázkodjék s tanítványainak is a szent alázatosság örökre felejthetetlen példáját s tanítását adja. De halljuk a szemtanúnak, az Isten Lelkétől ihletett Jánosnak magasztosan egyszerű elbeszélését: „Tudván Jézus, hogy eljött órája, hogy a világból az Atyához menjen, mivel szerette övéit, kik e világon valának, mindvégig szerette őket. És a vacsora végbemenvén, midőn az ördög Judásnak, az iskarioti Simon fiának szívét már megvesztegette, hogy ez elárulja őt, tudván, hogy mindent kezébe adott neki az Atya és hogy az Istentől jött ki és az Istenhez megyen, fölkele a vacsorától és letevé az ő ruháit és vévén a kendőt, átövezé magát. Azután vizet önte a medencébe és kezdé mosni a tanítványok lábait és megtörölni a kendővel, mellyel átövezve vala”.

Először Simon Péter lábaihoz borul az Úr. Ez tiltakozik. De miután értesül, hogy ez feltétele annak, hogy az Úrral része legyen, nemcsak lábára, de fejére is vizet kér. A többi tanítvány ezek után néma megilletődéssel nyújtja a mosásra lábát. És Jézus mindegyik előtt megalázza magát, még árulója előtt is. Aztán ismét leül, hogy annál nagyobb ünnepélyességgel s tekintéllyel magyarázza meg, amit művelt: „Tudjátok‑e, mit cselekedtem veletek? Ti engem mesternek és úrnak hítok és jól mondjátok, mert az vagyok. Ha tehát én, az Úr és mester, megmostam lábaitokat, ti is tartoztok egyik a másiknak lábait megmosni. Mert példát adtam nektek, hogy amint én cselekedtem veletek, ti is úgy cselekedjetek”. (Jn 13,1–5; 12–15)

Létrehozva 2022. április 20.