VI. A tisztaság védelme

„Ha felfoghattuk volna a drágalátos vérnek néhány cseppjét, melyet Üdvözítőnk a kereszten ontott s azt törékeny edényben göröngyös úton vinnők, mily óvatosan lépkednénk, hogy el ne ejtsük. Hogyan, tehát nem tudjátok‑e, hogy szívetek az az edény, mely ez isteni vér árát tartalmazza? És mivel oly törékeny, nagy gonddal kell reá vigyáznotok.” Szent Bernát e szép szavai hűen jellemzik azt a körültekintést s szorgosságot, mellyel legféltettebb kincsünket, lelkünk tisztaságát óvnunk s ápolnunk kell.

a) Erős elhatározás

E tekintetben az első és legfontosabb, hogy mi magunkban a tudatot s meggyőződést ébren tartsuk: „Én tiszta maradhatok s akarok is tiszta maradni”. Aki ebben a hitben s elhatározásban megingott, az ösztönösség rohamaival szemben helyét soká megállni nem fogja.

Igen, a tisztaság lehetséges. I. Lajos bajor király trónörökös korában meglátogatta Nápoly városát. Pazar fényű bált rendeztek tiszteletére, melyen az olasz arisztokrácia színe-java részt vett. Másnap, a Capri-szigetére tett kirándulás alkalmával, másról sem folyt szó a királyfi környezetében, mint a lezajlott mulatságról. Egyik úr felkiáltott: „Teljes lehetetlenség ennyi csábnak ellenállni!” Riengseis dr., hírneves orvos, erre közbeszólott: „Nem lehetetlen – csak nehéz. Uraim, én Münchenben s Bécsben tanultam s aztán Párisban tökéletesítettem tudásomat. Alkalmam lett volna elromlani és bevallom, volt is kísértésem elég. De Isten a tanúm, hogy ma is tiszta vagyok. Nem lehetetlen, Uraim, hanem csak nehéz”. És a trónörökös komoly hangsúllyal megismételte a jeles orvos szavait: „Igen, Uraim, Riengseis doktornak igaza van, elhihetik szavait; a dolog nem lehetetlen, hanem csak nehéz”.

Midőn Demosthenest egy erkölcstelen leány csábította, tagadólag intett és így szólott: „Ennyiért nem veszem meg a bánatot”; és Xenocrates is, midőn romlott nő kísérti, oly erős maradt, hogy a démonlelkű asszony távozva felkiált: „Nem férfiútól jövök, hanem szobortól!”

b) Állhatatosság a kísértésben

Légy tehát állhatatos a kísértés óráján.

Nagyon bölcs okai voltak Istennek, hogy az ösztönösséget az emberben oly hatalmassá tette. Világfenntartó terve követelte így. Ez egyben megmagyarázza a sok és erős vihart, melyet az ösztön bennünk támaszt: a kísértéseket. A gonosz lélek is nagyon jól ismeri, tudja, hogy itt az emberben az áteredő bűn óta a legkönnyebben s érzékenyebben megsebezhető pont, az Achilles-sark s igyekszik azt saját gyilkos terveire mindinkább kihasználni.

A kísértés tehát bűnbeesett emberi természetünkkel jár – s tőlünk sokszor egészen független, – de nem így a beleegyezés. Nem függ a katonától, hogy az első ágyúdörejre meg ne rettenjen, de az már tőle függ, hogy megállja helyét vagy megszaladjon.

A kísértés nem bűn, hanem csak bűnveszély; magában véve még nem rossz dolog, sőt igen sok és nagy érdem- s jutalomforrás lehet. Innen van, hogy Isten legnagyobb szentjeit sem szokta kímélni, hanem megengedi, hogy azok is akárhányszor élet-halál harcot vívjanak a csábok s ingerek polipkarjai ellen, mint a többi közönséges ember.

Néri Szent Fülöp, ki három halottat támasztott fel Róma népének szemeláttára s nagy életszentségének kétségtelen jeleit adta, annyira nem bízott önmagában a kísértésekkel szemben, hogy valahányszor a kolostort elhagyta, előbb az oltáriszentségi Jézus elé borulva így imádkozott: „Uram, segíts, mert különben mint zsidó térek haza”. A portástestvérhez pedig e szavakat szokta intézni: „Testvér, imádkozzék értem egy Üdvözlégyet, hogy gondolatban sem kövessek el valami súlyos bűnt”.

Sokak szerint Szent Pál maga is a testi kísértésről panaszkodik, midőn így szól: „adatott nekem a test ösztöne; háromszor kértem Istent, hogy távoztassa el tőlem, de azt mondá nekem: elegendő neked az én kegyelmem”. (2Kor 12,2)

És midőn Szienai Szent Katalin a lezajlott kísértések után aggódva kérdi az Urat: „Hol voltál Jézusom, míg szívemet oly undokságok kínozták”. „A te szívedben – felelé az Üdvözítő – s én segítettelek, hogy azokban ne teljék kedved, hanem inkább undorral fordulj el tőlük.”

Sőt voltak szentek, kik tövisek közé vagy jeges vízbe ugrottak mezítelenül, hogy a test forradalmát lecsillapítsák s az erény uralmát biztosítsák. Ily hőstett a győzelemre nem szükséges. Elég a gyors s határozott ellenállás, mely a beleegyezést megtagadja. Legszebb s legüdvösebb, ha ezt az ellenszegülést buzgó imafohásszal juttatjuk kifejezésre, hogy így gyarló emberi erőinket Isten mindenható kegyelme is támogassa.

c) Óvakodás a veszélyektől (önmegtagadás)

Óvjuk magunkat a veszélytől, a kísértés alkalmaitól s edzzük magunkat a csatára.

Ez főleg azáltal történik, hogy okosan élünk. Tartózkodjunk, főleg fiatal korban, a túlbő táplálkozástól, nagyon fűszeres s izgató ételektől s a szeszes italtól és mindattól, ami kényeztet, elpuhít. A tisztaság lilioma kemény sziklás talajban pompázik legszebben. Neveljük aztán érzékeinket, főleg szemeinket fegyelmezettségre s szerénységre. Szalézi Szent Ferenctől kérdik, hogy nem ismeri N. N. hölgyet. A szent tagadólag válaszolt. „De hiszen látta – beszélt vele!” faggatják tovább. „Igen, láttam – de nem néztem”, felelt az angyali lelkű főpap. Aki érzékei kapuit tárva-nyitva tartja, ha mégis tiszta akar maradni, épp oly csodát kíván, mint az, ki zuhogó esőben az udvar közepén száraz óhajtana maradni.

d) Barátkozás (jegyesi viszony)

Kerüljük a hozzánk nem méltó barátkozást.

Dante az Inferno-ban leírja egyik kárhozottnak kígyóvá változását. A kígyó – beszéli a nagy keresztény költő – a szerencsétlenre rontott s tetőtől-talpig köréje csavarodott. Sohasem kapaszkodott a borostyán a fába oly szorosan, mint ez a kígyó a szerencsétlen bűnösbe. Szinte egybeolvadt vele; mintha mindkettő viaszból lett volna. A körülállók pedig iszonyattal kiáltoztak a kárhozott felé: „Hogyan változol!” És csakugyan a két fő egymáshoz simulva eggyé lesz s a bűnös arca magára ölti a kígyó borzalmas ábrázatát, miközben ez sziszegve mordul áldozatára: „Akarom, hogy mint én, te is a sárban csússzál!” Hű képe ez a rossz barátkozásnak.

Főképp ifjak s leányok időelőtti, céltalan barátkozása veszélyteljes. Maga Szent Bernát azt állítja: „Állandóan nővel lenni s nem vétkezni, nagyobb csoda, mint halottakat feltámasztani”. Sőt maga az írás megerősíti ezt: „A bor s az asszonyok (másneműek) hithagyottá teszik a bölcseket”, annál is inkább a még tapasztalatlan, fejletlen jellemű, gyenge fiatalokat. Rendes ellenvetés erre, hogy az illető, kivel bizalmaskodunk, tisztességes, sőt buzgó s ájtatos. „Annál vonzóbb” jegyzi meg erre Szent Ágoston.

Vieuxtemps (o. Viőtán) hegedűművész hangversenykörútja alkalmával egyik előkelő orosz arisztokrata család vendége. Ebéd közben nagy rémületére tüzes szempárt vesz észre az asztal alatt. „Ne tessék félni – szól erre a háziasszony nevetve – a mi kaukázusi fekete farkasunk az, teljesen szelíd állat.” A mi művészünknek azonban teljesen elvette étvágyát az a „szelíd állat” ott a közelében, sőt napközben is rajta volt, hogy a farkas tőle tisztes távolban maradjon. Éjszaka revolverlövések ébresztették fel álmából. Izgatottan várja a reggelt. Ekkor megtudja, hogy semmi egyéb baj nem történt, csak a „szelíd” farkast kellett agyonlőni, mert széttépte a szakácsot. A sokszor szunnyadó szenvedély „szelíd állat”. Nem tudod, mely óvatlan pillanatban tép széjjel. A tűz is jó, a szalma is jó, de veszedelem támadhat, ha együvé kerülnek; a föld is jó, az eső is jó, de ha találkoznak, sár lesz belőle.

Ha a komoly házassági szándék vagy a jegyes állapot teszi szükségessé, hogy a fiatalok egymással gyakrabban találkozzanak s bizalmasabban érintkezzenek, a teendő lépés fontossága, az egymás iránti tisztelet s Isten segítsége, mellyel ő a neki tetsző szándékot támogatja, a veszélyt nagyon mérsékli.

—–

Jegyzet. A jegyesi viszony ugyan a gyakrabbi együttlétre s a szeretet gyengédebb jeleire, minők pl. a tisztességes csók, ölelés, tekintet, amint ezt a társadalmi szokások magukkal hozzák, feljogosít, de semmiképpen sem arra, hogy a jegyesek a nemi gyönyört bármiképp is keressék, vagy abba beleegyezzenek. Hogy pedig „a nagy szentség” felvételére jól előkészüljenek, Isten oltára elé tiszta s ép szívet vigyenek s így a mennyei áldást boldog családi életükre bőven kiérdemeljék, a jegyes állapotban buzgóbban imádkozzanak, gyakrabban járuljanak a szentségekhez. Nehogy pedig a szeretet heve őket tovább ragadja a megengedettnél, ne legyenek soha egymással egyedül. A jegyes időnek nem szabad túl hosszúra terjednie.

e) Ima

Minthogy pedig a tisztaság angyali „erény” s az átlagos természetes emberi erőket felülmúlja, a szükséges erőtöbbletet Istentől kell kiesdenünk. „Tudván, hogy különben magamat meg nem tartóztathatom, hanem, ha Isten adja, az Úrhoz járultam és könyörögtem neki.” (Bölcs 8,21)

És Isten e kegyelmet szívesen és bőségesen megadja, főképp, ha éppen a tisztaságban tündöklő szentjeinek, mint a Boldogságos Szűznek, Szent Józsefnek s Alajosnak stb. közbenjárását vesszük igénybe s kikérjük.

A szentéletű Zuchi jezsuita atyához, aki kiváló lelki vezető hírében állott, fiatalember fordult. A szokásos fajtalan bűnök már szinte a kétségbeesés határáig kergették. Hosszú időkön át szemrehányó szó nélkül fel-feloldozta, de javulás nem mutatkozott. „Gyermekem – szólt egyszer hozzá mély részvéttel – ha gyógyulni akar, önnek teljesen a szentséges Szűz tulajdonába kell átmennie.” Miért is a következő kedves s könnyű lelki gyógymódot írta neki elő. „Reggel felébredéskor nyomban mondjon el egy Üdvözlégyet a szent Szűz tisztaságának tiszteletére, aztán ajánlja fel magát neki: „Ó, asszonyom, ó, anyám, neked ajánlom magamat egészen, s hogy biztosítsalak, hogy csakugyan a tied vagyok, neked szentelem ma szememet, fülemet, számat, szívemet és egész valómat. Mivel tehát a tied vagyok, ó jó anyám, viseld gondomat és védelmezz engem, mint értékedet és tulajdonodat.” Tegye meg ezt este is s ráadásul csókolja meg szent alázattal háromszor a földet. És ha éjjel vagy napközben kísértés szállja meg, mondja csak röviden: „Ó, asszonyom, ó, anyám, emlékezzél meg róla, hogy a tied vagyok, viseld gondomat és védelmezz engem, mint értékedet és tulajdonodat”.

És a gyógymód teljes sikerrel járt, nemcsak nála, hanem számtalan másnál, kik ebben őt utánozták.

f) Szent gyónás és áldozás

A leghatalmasabb fegyver azonban a tisztaság védelmére a gyakori (naponkénti) szentáldozás. Hiszen e nagy szentséget az Úr Jézus elsősorban éppen azért rendelte, hogy a megszentelő malasztot, a lelki életet a fojtogató szenvedély elől biztonságba helyezze, „hogy életünk legyen s bővebben legyen”.

A tridenti szent zsinat ellenszernek nevezi, mely minket „a halálos bűntől megóv”. X. Pius pápa korszakalkotó rendeletében, melyet a naponkinti szentáldozásról kiadott, mint első célt jelöli meg, hogy „a hívek e szentség által Istennel egyesülve, belőle erőt merítsenek arra, hogy gonosz indulataikat megfékezzék”. A napi szentáldozás, mint a pápa kifejti, nem jutalom, melyet az áldozó erényeiért megérdemelt, hanem orvosság, sőt, mint Egyházunk Szent Magdolna ünnepi miséjében mondja: „egyetlen s üdvhozó orvosság”.

Azért, ha találunk nagy városok pocsolyáiban is itt-ott aranyhalakat, ezek a gyakori vagy napi szentáldozásból élnek.

Ha tehát bárki a VI. és IX. parancsot túl nehéznek ítélné, sőt eszébe jutna Isten ellen panaszra nyitni ajkát, ne feledje, hogy „hűséges az Úr” s ha terhet rak vállunkra, meg is adja hozzá a szükséges erőt. Naponkint vár reánk „az angyalok kenyere”, „a szüzeket nevelő bor”, s Urunk nem szűnik meg a tabernákulumra mutatni: „Merítsetek most!” (Jn 2,8) „Íme, itt az Isten, az én szabadítom, akiben bizodalmam van s nem félek; mert az én erősségem, dicséretem az Úr s szabadulásomra lett nekem. Örömmel merítek tehát az Üdvözítő forrásaiból.” (Vö. Iz 12,2.3)

 

Létrehozva 2015. február 12.