Dédapám több, mint kilencvenöt évig élt. Főként tetőfedőként dolgozott, emellett pedig részmunkaidős
gazdálkodó volt. Szeretett keményen dolgozni és élvezni az életet. Emlékszem, amikor 89 éves volt, odahajolt
hozzám, és csillogó szemmel ezt súgta: „A szüleidnek ne mondd el, de tegnap fejeztem be a sarki templom
tetőfedését.”

El tudjuk képzelni, hogy valaki ilyen korban még egy ilyen megterhelő munkát vállaljon? Ezzel szemben sokan
gyakran beszélnek arról, mennyire várják a nyugdíjas éveket, amikor végre maguk mögött hagyhatják a
mindennapi munka terheit. De a dédapám nem ilyen volt. Számára a munka örömteli elfoglaltságot jelentett;
olyasvalamit, amit még a megszokott nyugdíjkorhatáron túl is fontosnak tartott.

A világ minden táján láthatunk lenyűgöző példákat olyan emberekre, akik teljes szívvel vetették bele magukat a
munkájukba. Ott vannak a csodálatos katedrálisok, a kínai Nagy Fal, az indiai Tádzs Mahal vagy Dubai modern
felhőkarcolói. Az Egyesült Államok nemrég ünnepelte alapításának 250. évfordulóját, és Washington számos
épülete tanúskodik arról a kemény munkáról és elkötelezettségről, amely létrehozta őket.

Egy régi történet szerint évszázadokkal ezelőtt egy párizsi kőműves egy fal kisebb szakaszán dolgozott. Valaki
megkérdezte tőle: „Mit csinál?” A munkás lelkesedéssel válaszolt: „Egy katedrálist építek!” Lehet, hogy az ő része
kicsi volt, de tudta, hogy fontos.

Valószínűleg a legtöbbünknek nem adatik meg, hogy évszázadokig fennmaradó világhírű építményeket hozzon
létre, mégis mindannyian megtapasztalhatjuk az elégedettséget – sőt az örömöt – abban a munkában, amelyet
végzünk.

Salamon király életének jelentős részében minden elképzelhető örömöt, szórakozást és nagyszabású vállalkozást
kipróbált. Végül azonban arra a következtetésre jutott, hogy „minden hiábavalóság” (A prédikátor könyve 1, 14).

Ezt a megállapítást többször is megismétli a Prédikátor könyvében. Később azonban felismerte, hogy még az élet
látszólag hiábavaló törekvései között is található valódi cél és értelem. Így ír: „Beláttam tehát, hogy nincs jobb,
mint ha örül az ember a munkájának, mert ez jutott neki. Senki sem hozhatja őt vissza, hogy lássa, mi történik
utána.” (A prédikátor könyve 3, 22) Majd ezt tanácsolja: „Tedd meg mindazt, ami a kezed ügyébe esik, és amihez
erőd van, mert nem lesz cselekvés, gondolkozás, ismeret és bölcsesség a holtak hazájában, ahová menned kell!” (A
prédikátor könyve 9,10)

A Bibliából azt tanuljuk, hogy Isten eredeti terve szerint a munka nem tehernek készült, hanem elégedettséget,
beteljesedést és örömöt kellett hoznia. A teremtés történetében azt látjuk, hogy Isten első parancsa Ádámhoz és
Évához így szólt: „Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet, és hajtsátok uralmatok alá! Uralkodjatok a
tenger halain, az ég madarain és a szárazföldön mozgó minden élőlényen! … Nektek adok minden maghozó
növényt az egész föld színén, és minden fát, amelynek maghozó gyümölcse van: legyen mindez a ti eledeletek!”
(Mózes első könyve 1, 28–30)

A teológusok ezt „kulturális mandátumnak” nevezik. Isten az általa teremtett férfiakat és nőket sáfárokká –
vezetőkké, munkásokká és gondviselőkké – rendelte, hogy műveljék és gondozzák mindazt, amit alkotott. Ezért
találhatnak olyan emberek, mint a dédapám, beteljesedést abban, amit megtehetnek. És mi? Örömmel végezzük a
munkánkat?

Forrás: Monday Manna, keve.org

Létrehozva 2026. július 7.