A kísértés nem bűn

Vannak fiúk, akik azt gondolják, hogy ha kísértésük van, már bűnt követtek el. Ez tévedés. Bármilyen erős volt is a kísértés, ha nem adtuk beleegyezésünket, nem vagyunk bűnösebbek, mint bármelyik becsületes ember, aki visszautasítja társának tisztességtelen ajánlatát. A kísértés az a rossz, mely többé-kevésbé csábító alakban áll képzeletünk vagy értelmünk elé: bűn csak a beleegyezés, az akarat ténye lehet. Ha akaratunk visszautasítja a kísértést, nem vétkezünk, sőt megerősödünk az erényben.

Minden szentnek voltak kísértései, sőt olykor borzalmas és erényeit komolyan fenyegető kísértései. Maga Jézus Krisztus, a szentek Legszentebbje is három ízben szenvedett kísértést s ezekkel a szavakkal űzte el az ördögöt: „Távozz tőlem, sátán!” Hatalmas, isteni szó ez, mondjuk el mi is Jézussal, ha kísértésben vagyunk.

Szent Pálnak, a népek apostolának is szörnyű kísértései voltak. Szent Benedek, a szerzetesek atyja gyakran küzdött lelkének ellenségével. „Távozz, átkozott sátán – mondta ilyenkor – ne ösztökélj a bűnre; méreg az, amit kínálsz nekem; idd meg magad.” S ezt a módszert ajánlotta szerzeteseinek is.

Szent Bernát, Szent Domonkos, Assisi Szent Ferenc, Aquinói Szent Tamás, Szienai Szent Katalin, mind-mind szörnyű kísértéseket szenvedtek. Szent Katalint két hónapon át gyötörte ugyanaz a kísértés, nem segített sem ima, sem böjt, sem önmegtagadás, sem szentáldozás, sem munka. Végül aztán az Úr maga szabadította meg tőle. „Uram – mondta ekkor a szent – hol voltál a vihar idején?”’ „A te szívedben, – felelte Jézus szelíden; – és elégedett voltam veled, mert láttam, hogy küzdöttél értem.”

Az összes szentek tanúságot tettek hűségükről a kísértések tüzében: Isten megengedte a kísértést, hogy próbára tegye hűségüket, alázatosabbá tegye lelküket és növelje érdemeiket.

A kísértés tehát nem bűn, mert nem vétkezünk, ha nem teszünk rosszat, vagy nem egyezünk bele szándékosan és tudatosan a bűnbe. A gonosz szellem dönget a kapun és felkínálja a bűnt: ez a kísértés. Ha szándékosan kinyitjuk a kaput, a mi hibánk, ha belép; ez a bűn. Ha azonban ellenállunk, hiába foglalkoztatja képzeletünket; tiszták maradunk.

Isten két okból engedi meg a kísértést: egyeseknél büntetésből, többnyire pedig példaképen. Olykor büntetésből, mert kísértéseink régi bűneinkből merítik erejüket, s azokra emlékeztetnek minket; egyre jobban megutáljuk a bűnt és megtisztulunk a kemény küzdelemben, s a kísértés elhárítására végzett alázatos imával.

A küzdelem azonkívül erényeink próbája is lehet, miként a katona hősiessége is háború idején nyilvánul meg. Békében, a kaszárnyai életben minden katona egyforma, egyikről sem tudhatjuk, hős-e vagy nem. A kísértés ezenkívül megerősíti lelkünkben az erény gyökereit, miként a szélvihar is arra kényszeríti a fát, hogy mélyebben eressze gyökereit a földbe. A jóakarat a küzdelemben szilárdul meg; sohasem vagyunk alázatosabbak, engedelmesebbek, tisztábbak, hűségesebbek, mint az említett erényekkel ellentétes kísértések után.

Az arsi plébános így szólt egyszer a plébánia gyermekeihez: „kísértés idején újítsátok meg határozottan keresztségi fogadalmatokat, ajánljátok fel Istennek a kísértés érdemét, hogy elnyerhessétek a kísértéssel ellentétes erényt. Ha kevélységre éreztek kísértést, ajánljátok fel az alázatosságért, ha tisztátalanságra, ajánljátok fel a szívtisztaságért, ha szeretetlenségre, ajánljátok fel a felebaráti szeretetért. Ajánljátok fel kísértéseiteket a bűnösök megtéréséért és a tisztítóhelyen szenvedő lelkekért. Mindez megzavarja az ördögöt, mert a kísértés ilyenformán ellene fordul. Ezért inkább békében hagy benneteket. Valóban ez a helyzet; a rosszra csábító kísértésből, ha akarjuk, még nagyobb jót: érdemet és erényt meríthetünk.”

Jegyezd meg tehát, fiacskám, ha nem engedsz a kísértésnek, legyen az még oly súlyos, nem szennyezi be lelkedet, sőt ellenkezőleg, a te ellenállásod és Isten kegyelme azt is jóra fordítja. Megtisztulsz, megerősödöl az erényben, és közelebb jutsz a nagy jutalomhoz, mely a mennyországban vár rád.

A bűn

Ha engedünk a kísértésnek, vétkezünk, fellázadunk Isten törvényei ellen; úgy cselekszünk, mint a kevély angyalok, akik megvetették Isten parancsait, nem tisztelték akaratát. Ha vétkezünk, elszakadunk Istentől és az Üdvözítő Jézustól.

A bűn lehet halálos és bocsánatos. Bűnt követhetünk el cselekedettel, szóval, gondolattal vagy mulasztással. A halálos bűn önmagában, vagy körülményei folytán súlyos, szándékosan és tudatosan elkövetett hűtlenség. Halálosan vétkezünk, ha teljes tudatában vagyunk a bűnnek, s a bűn súlyos voltának. Az ilyen bűn teljesen elszakít Istentől, megfoszt a kegyelemtől és méltóvá tesz a büntetésre. A bocsánatos bűn is rossz dolog, de nem annyira súlyos és szándékos, hogy megfosszon a kegyelemtől és elszakítson Jézustól.

Hasonlíthatjuk a halálos bűnt az olyan betegséghez, mely ha meglep, teljes bizonyossággal sírba visz. A bocsánatos bűn viszont kevésbé súlyos bajhoz hasonló, mely kellemetlen és veszedelmes lehet ugyan, de azért nem foszt meg életünktől, s gyógyítható. Miként a test élete a lélekkel való kapcsolatától függ, s a lélek nélkül elpusztul, hasonlóképen a lélek élete Jézussal való kapcsolatától, vagyis a megszentelő kegyelemtől függ. A halálos bűn megfoszt a megszentelő kegyelemtől, elszakít Jézustól, megfosztja lelkünket az élet forrásától, miként a halálos betegség, illetőleg a halál elszakítja lelkünket testünktől.

Sokféle bűn van, s csaknem valamennyi lehet halálos és bocsánatos, a rosszakarat és szándékoság foka szerint. Vétkezhetünk a hit ellen, az Istenbe vetett remény ellen, az isteni szeretet ellen, a felebaráti szeretet ellen, a keresztény erények ellen, állapotbeli kötelességeink ellen.

Létrehozva 2026. január 5.