ÚJ ÉLETRE KELL KELTENI A PASZTORÁCIÓNAK EZT A TERÜLETÉT

„Akik hisznek bennem, az én nevemben ördögöket fognak űzni”: ez az egyszerű kijelentés, amit Szent Márk evangéliumának végén olvasunk, elegendőnek bizonyult a kereszténység első évszázadaiban a szabadítási pasztoráció teljes kialakulásához. Minden keresztény ördögűző volt, vagyis rendelkezett ezzel az erővel hitére és Jézus nevére alapozva. Erről tanúskodnak számunkra Justinus, Tertullianus és Órigenész írásai. Mind több exorcizmus-formula alakult ki, elkezdték összegyűjteni ezeket. Az egyházi hatóság is szabályozni kezdte az ördögűzés gyakorlatát, fenntartotta a súlyosabb eseteket a magasabban képzett személyeknek és több szentelményt hívott létre, amelyeket bárki alkalmazhatott a kevésbé súlyos esetekben.

A legutóbbi időkig azonban, amikor az ördögűzés már a püspököknek és az általuk megbízott papoknak volt fenntartva (mint jelenleg is), minden egyházmegyében volt kellő számú ördögűző. Ugyanakkor nem volt még jelen korunk hitetlensége az ördög létezésével kapcsolatban, legalábbis nem a gyakorlat szintjén, ami miatt manapság már sem a püspökök nem foglalkoznak ezzel a lelkipásztori feladattal (pedig minden egyes egyházmegye lelkipásztori gyakorlatában szerepelnie kellene), sem a papok nem hajlandók erre és nem is felkészültek ennek a szolgálatnak az ellátására. A kánonjog különösen a plébánosokra bízza, hogy igyekezzenek közel lenni a szenvedő családokhoz és egyénekhez, segítsék a szegényeket, a betegeket, a szenvedőket és azokat, akik különös gondokkal küszködnek (529. kánon). Semmi kétség afelől, hogy e fájdalmas esetek közölt szerepelnek az ördögtől zaklatott személyek is. De hát ki hisz ezekben?

Ezért aztán mind többen fordulnak mágusokhoz és kártyajósokhoz. Ritkán fordul elő, hogy valaki előbb kerüljön ördögűzőhöz, mint az efféle személyekhez.

Pontosan az történik, amit a szentírás elbeszél Achaszja királyról. Amikor nagyon megbetegedett, követeket küldött Baal-Zebubhoz (az ördögök fejedelméhez!), Ekron istenéhez, hogy megtudja, milyen jövő vár rá. Illés próféta a követek elé ment és ezt mondta nekik: „Hát nincs Isten Izraelben, hogy Baal-Zebubot, Ekron istenét mentek megkérdezni?” (2Kir 1,1-4). Napjainkban úgy tűnik, a katolikus Egyház lemondott e sajátos küldetéséről, s ezért az emberek nem Istenhez fordulnak, hanem a sátánhoz.

„Miben szenved leginkább szükséget ma az Egyház? Ne lepjen meg senkit sem a válasz, amely egyáltalán nem leegyszerűsítés vagy irreális, babonás kiútkeresés: az egyik legsürgetőbb szükség az ellen a rossz ellen védekeznünk, akit ördögnek nevezünk” (VI. Pál, 1972. november 15). Természetesen a pápai szavak értelme jóval tágabb az ördögűzések sajátos területénél, de éppoly bizonyos az is, hogy ezt is magában foglalják.

A szertartáskönyvet átdolgozó bizottság előtt egész sor feladat áll. Nemcsak a bevezető irányelveket és az ördögűző imádságokat kell átdolgozniuk. Tisztázniuk kell a pasztoráció alapkérdéseit is ezen a területen.

A szertartáskönyv jelen formájában csak az ördögtől való megszállottságról szól közvetlenül, a legsúlyosabb, de egyben legritkább esetről. Mi, ördögűzők, a gyakorlatban a gonosz lélek befolyásának minden formájával foglalkozunk: az ördögi zaklatásokkal (amelyek sokkalta gyakoribbak, mint az ördöngösség), a lidércnyomással, az ördögtől lakott hajlékokkal, és más esetekkel is, ahol megtapasztalhattuk imádságaink hatékonyságát. Azt is ki merem mondani, hogy ezen a téren is igaz az elv: „natura non facit saltus” (a természet nem tesz ugrást, hanem lassú fejlődéssel halad előre). Például nincsen tiszta határvonal az ördöngösök és az ördögtől zaklatott személyek között. Ugyanúgy nem lehet tisztán különbséget tenni a gonosz lélektől zaklatott személyek és más problémák között, amelyek lehetnek a gonosz által okozott testi betegségek és olyan erkölcsi bajok (a bűn állapotában való élet a legsúlyosabb esetekben), ahol egészen bizonyosan közreműködött az ördög is.

Láttam például annak a hasznát, hogy rövid ördögűzést végeztünk betegek feletti imádságon kívül olyan személyeknél, ahol volt valami gyanú a betegség eredetét illetőleg. Tapasztaltam annak pozitív hatását is, hogy rövid ördögűzést végeztem a gyóntatás mellett olyan személyeknél, akik bizonyos bűnökben elmerülve éltek, például homoszexuálisok esetében. Szent Alfonz, aki az erkölcsteológiában az Egyház egyik fő tanítója volt, a gyóntatókról szólva kifejezetten azt állította, hogy az esetleg sátáni eredetű problémák esetében először ördögűzést kell végezniük.

Ne felejtsük el azonban, hogy az érvényes szabályok szerint az ördögűzőre csupán az ördögtől megszállottak tartoznak. Minden más esetet másféleképpen is meg lehet oldani: imádsággal, szentségek vételével, a szentelmények   alkalmazásával,   csoportos   szabadító imádságokkal, stb.

Ez a terület azonban túlságosan nagy ahhoz, hogy az egyéni kezdeményezésnek szabad teret lehessen engedni pontos irányelvek meghatározása nélkül. A függelékben mellékeljük a Hittani Kongregáció egy levelét, amellyel 1985. szeptember 29-én küldött meg a püspököknek. Lényegében figyelmükbe ajánlja az érvényben levő szabályozást, de nem oldja meg azt a problémát, amely az erre a célra létrehozott bizottságra vár. Nincsen arról tudomásom, hogy az azóta eltelt évek során a püspökök eljuttatták volna észrevételeiket a bizottsághoz. Igencsak kételkedem benne, hogy volnának ilyen javaslatok, mivel a terület teljesen el van hanyagolva. Néhány megjegyzéssel szeretnem ezt igazolni.

E téma iránt egyik legérzékenyebb főpap kétségkívül Suenens bíboros, aki folyamatos tapasztalattal is rendelkezik a Karizmatikus Megújulás csoportjaiban szokásos szabadító imákon keresztül. Ő állítja a következőket a fentebb már idézett könyv egyik fejezetében: „Az ördögök kiűzésének gyakorlata megbízás nélkül, közvetlen exorcizmus formájában olyan problémákat vet fel, amelyeket közelebbről meg kell vizsgálni és meg kell világítani. Első látásra tisztának tűnik a határvonal: ördögűzést csak a püspök végezhet, vagy az, akit ő bízott meg ezzel, amennyiben azt gondoljuk, hogy ördögtől való megszállottság   esete  forog  fenn. A tényleges ördöngösségen kívüli esetek mindenki számára szabadon megközelíthetőek”.

A bíboros úr azonban jól tudja, hogy a valódi ördöngösség igen ritka, és ezek megállapításához is speciális és hozzáértő elmélyedésre van szükség. Ezért hozzáfűzi az előzőekhez: „Mindaz, ami a tényleges ördöngösségen kívül esik, igen rosszul körülhatárolható, ezen a téren nagy a zavar és a kétértelműség. Már a megnevezések összetett volta is hátrányos a dolgok megkülönböztetésekor: nem létezik általánosan elfogadott szaknyelv, s ezért egyazon címke sokszor különféle dolgokat takar.” (95. oldal).

Kicsit később a bíboros a következőket írja gyakorlati útmutatásként:  „A pontosság  kedvéért meg  kell határoznunk bizonyos kifejezéseket és világosan meg kell különböztetnünk egymástól a szabadító imádságot és az ördögűző-imádságot. Az utóbbi az ördöngösség eseteiben a püspöknek van fenntartva, de az ördöngösségen kívül eső exorcizmusokra nincsen határozott irányelv” (119-120. oldal). Ami engem illet, világosan látom az irányelvet ezekben az esetekben is, legalábbis ami azt illeti, hogy a tényleges ördögűzés, amit a püspök vagy az általa megbízott pap végez, szentelmény, vagyis bekapcsolja az Egyház közbenjárását, minden más forma magánimának számít, még akkor is, ha egy csoport közösen mondja.

Nem tudom, Suenens bíboros úr miért nem beszélt soha az ördögűzés szentelmény jellegéről, ami valójában egyedül érdemli az ördögűzés nevet. Jóllehet egy egész fejezetet szán a szentelményekre, meg sem említi közöttük az ördögűzést. Az én véleményem szerint ez világos viszonyítási pont lehetne. Remélem, a bíboros úr megbocsátja nekem ezt a megjegyzést.

A gyakorlati útmutatások között Suenens bíboros a következőket írja: „Én azt javaslom, hogy a püspöknek ne csupán az ördöngösség eseteit tartsuk fenn a régi jog szerint, hanem mindazt, ahol kifejezetten ördögi működésre gyanakodhatunk. Megjegyzem azt is, hogy jóllehet törölték az egyházi rendek közül az ördögűzést, visszaállításának semmi akadálya nincs, ha egy püspöki kar ilyen irányú kérelemmel állna elő” (121-122. oldal). A bíboros azt is javasolja, hogy a kevésbé súlyos esetekben az ördögűzést hozzáértő világiak is végezhessék.

További javaslatokat találunk P. La Grua többször idézett kiváló könyvében. Miután idézi Suenens bíboros iménti javaslatait, olyan megoldásokkal áll elő, amiket azonnal alkalmazni lehetne, addig is, amíg magas helyen döntés születik. Gyakorlatias, lehetséges dolgokról van szó, amelyeknek a gyakorlatba történő átültetése még segítségül is szolgálhat a szertartáskönyvet átdolgozó és a döntést meghozó bizottság számára.

„Valamennyi egyházmegyében a püspöknek ki kellene neveznie az ördögűző mellé egy 3-4 fős szakértői csoportot, akik között volna orvos és pszichológus is. Minden gyanús esetet ez elé a bizottság elé kellene vinni, amely kellő mérlegelés után elirányítaná az illetőt a szakorvoshoz, az ördögűzőhöz vagy egy imacsoporthoz. A hozzáértő és felkészült emberekből álló imacsoport vagy imacsoportok feladata a könnyebb esetek megoldása volna sok jelentkező esetén, hogy az ördögűzőnek csak a súlyosabbak maradjanak. Az imacsoportban mindig jelen kellene lennie egy papnak is”.

„A szabadítás így a betegek lelkipásztori ellátásába illeszkedne. A kellőképpen megtervezett terápiát a következő szakaszokra lehetne felosztani: evangelizáció, a bűnbánat és a szentáldozás szentségének gyakorlata, aszketikus gyakorlatok, az imacsoportok látogatása. Talán felesleges is mondani, a könnyebb esetekben sem lehet személyre szóló ördögűzést végezni, csakis imádkozni, hacsak nincsen jelen arra fölhatalmazott pap” (113-114. oldal).

Mint ebből világosan látszik a probléma nem pusztán abban áll, hogy növelni kell az ördögűzők számát és lehetővé kell lenni számukra a felkészülést, hogy becsülettel el tudják végezni a rájuk bízott szolgálatot. Vannak más megoldásra váró kérdéskörök. Az ördög sohasem szünetelteti tevékenységét, miközben az Isten szolgái alszanak, ahogy ezt ismerjük a búzáról és a konkolyról szóló példabeszédből. Az első lépés, a legalapvetőbb lépés, ismét fogékonnyá tenni a püspököket és a papokat eziránt a probléma iránt, a szentírás, a hagyomány és a tanítóhivatal által hozzánk eljuttatott egészséges tanok alapján, amiket a II. Vatikáni Zsinat és az utóbbi pápák is hirdettek.

Ez a végső cél lebegett a szemem előtt, amikor hozzáláttam könyvem megírásához. Csak akkor fogom úgy gondolni, hogy elértem, amit kitűztem, ha ez sikerül; nem vakítanak el a kritika dicsérő szavai és művem igen gyors elterjedése.

Létrehozva 2025. november 22.