Elhangzott a leányfalui lelkigyakorlaton, 2025. október 25-én.

Hogy láthassuk valamennyire a Szűzanya megváltásbeli szerepét, rajta kívül szemügyre vesszük vázlatosan az angyalokat, a gonosz lelkeket és az embert.

 Bölcs 2,24: „A halál pedig a sátán irigységéből jött a világba. S akik vele tartanak, azok megtapasztalják.”

Mit irigyel az ördög?

A teremtéssel kapcsolatban: a gonosz lélek az anyagi testből és szellemi lélekből álló ember teremtését utálattal és irigységgel nézte.

Az angyalok az anyag teremtése előtt csupán lelki teremtmények voltak, magas rendűek voltak a későbbi matériához képest. A jó és gyönyörű angyalok azonban nem azért voltak boldogok, mert szemlélték magasabb rendű voltukat az anyagvilághoz képest, és ez büszkeséggel, vagy valami hiúsággal töltötte volna el őket. Természetes és lényegtelen volt számukra az, hogy magasabb rendűek, mint az anyagvilág szintén szép és rendezett világa. A jó angyalok örömét az jelentette, hogy Istent szemlélték és kommunikálhattak Vele, együtt lehettek Vele.

Amikor azonban az angyalok egyharmad része elbukott, náluk ez teljesen megváltozott. A bukottak már nem szemlélhették Istent, már gyűlölték Őt. Boldogtalanságukban maguk felé fordultak. Felfedezték, hogy ők magasabb rendűek, mint a többi teremtmény, és ez okozott nekik kielégülést. Nem boldogságot, hanem csak kielégülést, önvigasztalást. (A boldogság mindig a szeretettel kapcsolatos, és kell hozzá a Másik/Mások.) Ebben a bukásban egyből megjelent az is, hogy büszkék és gőgösek lettek szellemi voltukra, magasabbrendűségükre. Ez lett minden önzés és önhitt hiúság, öndicsőítés alapja a világban. Ez összefüggött azzal, hogy istenek akartak lenni. Ettől kezdve a bukott angyalok csak így önmagukba fordulva látták „feladatukat”, létezésüket, életük elveszett értelme helyett. Az angyalok élete értelme az Isten felé fordulás volt, őt „szolgálni” (viszontszeretni, dicsőíteni…). A bukottak már csak magukban és magukért éltek, hogy önmagukat, „istenségüket” mások pusztításának hatalmi tetteivel bizonygassák. A bukott ördög már csak magával foglalkozott, amivel összefügg az, hogy lenézi és gyűlöli, ami nem ő.

A jó angyal önfeledt örvendező volt a Legnagyobbnak és a teremtésének a szolgálatában és a Legszebbnek a dicsőítésében, Aki a teremtésben tükröződik. A jó angyalok egy részét Isten az emberek szolgálatába állította, és az angyalok nagy örömmel és szeretettel szolgálják az embert, különösen az ember bukása óta. Az elbukott ördögök pedig nem csak Istent tagadták meg, hanem az emberek szolgálatát, szeretetét is.

Az ember a testében kapcsolódott az anyagi teremtés dolgaihoz, és használta őket. Az ember jelenti Isten tervében az anyagi teremtés felemelését és megdicsőítését.

A bukott ördög már csak maga körül forgott, lenézte és gyűlölte, ami nem ő, és az önmegistenüléssel foglalkozott. Megvetette az anyagi teremtést, mert az alacsonyrendű, s aztán az embert is, aki részben anyagi. Mindig ez a kísértés és a bűn menete: Irigyli a másságot, ezért elutasítja ezt a másságot, hogy ne zavarja őt, aztán már fel is akarja számolni a másságot. Ilyen menetben akarja destruálni az ördög az embert. (Félelmetes, ahogy J.P. Sartre megfogalmazta: „a pokol a másik”…)

Az első gnosztikus az ördög volt, aki tehát megveti és kárhoztatja az anyagvilágot és az emberi testet. Irigy volt a paradicsomi emberre, aki nem csak szellemileg volt az isteni közöség tagja, hanem a testével együtt volt Isten társasága, partnere a szeretet kommunikációjában. Lenézte ezt és megveti, aztán gyűlöli, amíg el nem pusztíthatja.

Isten pedig azt „várta” az embertől, hogy győzze le a gonosz hatalmat. A testben élő ember. Mert az a szükséges, hogy a legyőzött állítsa helyre a rendet (Szent Irenaeus); a megtestesülés kulcs a megváltásban, mert „az üdvösség a testen fordul meg” (Tertullianus), és az az igazságos, hogy a teremtmény, az ember győzze le a másik teremtményt (Szent Anzelm). Így biztosabb és megszégyenítőbb lesz a győzelem: a gőgös, „magasabb rendű” bukott szellemet a testben élő emberi taszítja le – alázatával, Istennel való egységével, amely szeretet. A paradicsomi jelenetben, a kígyó általi megkísértésben létrejöhetett volna ez a győzelem. Ott szembesült az ember a támadójával. Ez a forgatókönyv tehát nem sikerült.

(Ezért megy ki a pusztába Jézus, hogy „ott” mintegy a kertbeli vereség nyomában helyreállítsa azt, ami a paradicsomi szembesülésben elromlott; most Ő, az Istenember szembesüljön a kígyóval, és az megélje a visszautasítását. Amit ez első ember nem tett meg, az Istenember megvalósította.)

Az ördög kezdettől támadásba lendült azért, hogy „istenségét” megvalósíthassa, és bizonyíthassa. Ezt megpróbálhatta a nála alacsonyabb rendűnek tartott emberrel. Az ember szabadsága miatt döntési helyzetbe tudta sodorni az embert.

(Gondoljunk bele, hogy az elbukott ember hasonló helyzetbe került, mint a gonoszlélek. A bűnös ember is magába fordul. Önmaga, a saját önző vágyai, a saját teste s a körülvevő anyagvilág lesz a kielégülése területei az Isten és a mások felé forduló szeretet boldogsága helyett. Ez az önmegvalósítás.)

Az elbukott ember már nem képes az ördögöt legyőzni. Az elbukott emberben már nincs akkora egység a test és a lélek között, mint eredetileg, a teremtés szerint.  Szakadást hoz létre az ördög az emberi lélek és a test között. A gonosz hatalom a testet tudja csak támadni, rombolni igazán a hozzá tartozó pszichével együtt. Az anyagi valóságból még nem fakad a bűn, hanem a döntésből. A kísértés valójában az ember akaratához szól, amely képes választani a vágyakozás mellett, amely a matéria szintjén kínál föl önmegvalósítási lehetőségeket. A testben-lélekben meghasonlott és szétszakadt ember, akinek a döntési szabadsága is fogságba került, a győzelem helyett a bukott hatalom alá került.

Ez az egyik célja az Ige megtestesülésének: Mégis emberi testben lesz legyőzve az ördög!

Ám a győzelem még biztosabb és teljesebb azzal, hogy Szűz Mária is testben élő ember. Tőle veszi fel az emberi testet a Megváltó. Így már maga a megtestesülés egy döntő csapás volt az ördög fölött – a Názáreti Mária által.

Szűz Máriának egészen tisztának kellett lennie, mert így nem talált rajta fogást a gonosz hatalom, hogy megakadályozhassa az Isten Fia testben megszületését. Ha a Názáreti Mária is olyan test-lélek szétszakadtságában élő ember lett volna, mint az összes, áteredő bűnben született ember, melynek jegyében az ördög hozzáférkőzhetett volna, hogy az akarati döntését a testi valóján keresztül valahogyan megkísértse, nem született volna meg a Kis Jézus. A sátán Heródessel próbálta pótolni  ezt az elodázódott pusztítást, de már késő volt. Szent Józsefnek Betlehem előtt és utána nagy szerepe volt az ördög terveivel szemben.

A sátán ugyan megsejtette a bűneset után Szűz Mária és Fia megváltásbeli szerepét (vö. Ter 3, 15), de nem tudott pontosan mindent, amíg Krisztus fel nem támadt a sírból. Amikor Jézus fellépett nyilvánosan, sokszor még akkor is kételkedtek az ördögök (vö.1Kor 2,7; Antióchiai Szent Ignác).

A gonosz hatalom második nagy irigysége lett tehát, amikor rá kellett jönnie, hogy Isten emberi testben jelent meg. Még szégyenletesebb és még nagyobb irigység, majd gyűlölet alapja lett az, hogy egy asszony által, az anyaság révén testesült meg. Ez a legtávolabb volt a magát istenné tenni akaró ördögtől, a „Magasabb Intelligenciától” (vö. agykontroll). Ő az eltökélt megátalkodott harcában már nem akart olyat tudni, hogy az Úrnak „mások a gondolatai” (vö. Iz 55,8), és fogalma sem volt arról, hogy a valódi erő a kicsiségben nyilvánul meg (vö. 2Kor 12,9; 13,4). Az ördög úgy harcol, mint Góliát, aki nem tudja elképzelni, hogy a kicsi és eszköztelen pásztorgyerek legyőzi. Szűz Mária „kicsiségei”: lenézett országrész (Galilea) falujában a világ számára ismeretlen, fizikailag és „lélekben is szegény” (Mt 5,3), és nő, aki így másodrangú a társadalomban, valamint alázatos, mert kortársnői valamennyien kapva kaptak volna az ötleten, ha ők lehettek volna a Messiás szülőanyjai – de az Atya az ő „alázatosságát méltatta tekintetre” (vö. Lk 1,48).

A Szűzanya gonoszt legyőző szerepe először abban áll, hogy Szent Fia teljes győzelmét a fentiek jegyében előkészíti. A világnak a sátántól való megváltását egy testtel rendelkező teremtmény, egy nála „alacsonyabb rendű” ember, egy názáreti leány tisztasága és alázatos döntése, „igenje” alapozza meg, mert általa születik az ördög felett végső győzelmet kivívó Megváltó Krisztus. Úgy lehet mondani, hogy teljesen a porig alázza a sátánt a tény: egy testben élő, szegény, egyszerű nő, Mária, aki a maga alázatával, az első asszonynak Évának bűnét helyrehozó szabad döntésével fölébe kerekedik.

Úgy volt tehát igazságos, hogy aki az embert legyőzte, azt ember győzze le. De nem csak az Istenember embersége játszik szerepet ebben a győzelemben, hanem Mária embersége is, amely az anyaság révén hozza el közénk a gonosztól szabadító Megváltót.

Kiemelkedik tehát maga az istenanyaság. Szűz Mária Istent szült, vagyis Istenszülő. Ő ettől nem isten, viszont anyja a megváltásunknak. Aki „anyja lett Teremtőnknek”, anyja lett megszabadulásunknak; Mária tehát először önátadásával („Fiat mihi!”), majd anyaságával lett együttműködő Szent Fiával a szabadítás művében. Ezzel együtt az ő szabad döntésétől kezdve, az üdvtervet „szolgáló leány” alázatossága, szelídsége, kicsisége, vagyis minden erény által – amelyek elsőként Szent Fia sajátjai, és a nyolc boldogságmondás tartalmai –lett megtestesítője, mintája, hordozója Isten Országa életmódjának, amitől rettegnek a gonosz lelkek – eltávolodnak onnan, ahol Isten uralma kiterjed.

Jézus az önátadásukban Őt szerető és követő tanítványainak átadja Szentlelke kenetét: „hatalmat adtam nektek, hogy kígyókon és skorpiókon járjatok”… „nem fog ártani nektek semmi”, viszont „a gonoszlelkek engedelmeskednek nektek”… Mennyivel inkább adja mindezeket saját édesanyjának, aki egyrészt mindig a tanítványok között volt, de egyben ő a „legtisztább Szűz”, és ezért lesz belőle „nagyhatalmú szent Szűz”. Mert Isten hatalma „az erőtlenség által ér célhoz.” Földi és örök szabadulásunk a gonosztól a Názáreti Mária szegénységei által, az üldözött betlehemi istenanya közreműködésével történik meg; mindannyiszor aktualizálódik hétköznapjainkban is, amikor az Ő közbenjárását kérjük; és a rózsafűzérben Ő együtt imádkozik velünk: „szabadíts meg a gonosztól!”

Az exorcizmusok alkalmával a démonok ezért megvallják, hogy mennyire dühösek Szűz Máriára és mennyire félnek tőle.

Az ördög minden időkben lenézi és pusztítandónak tartja az anyagi teremtést, a testet, és így magát a test és lélek egységéből álló embert; ő az örök gnosztikus, aki a keleti vallások és az európai platonizmus, hermetizmus, valamint a gnózis és manicheizmus iskoláiban azt tanítja, hogy az anyagvilág és az emberi test teremtésével jött el a rossz a világba, és hogy a valódi valóság csak lelki dolgokból áll, a önmagában a test a rossz. Kísértőként a testi bűnökre veszi rá az embert, hogy ezek révén, a különféle bűnök következményeivel lerombolhassa a testet.

És eközben éppen azt kell elszenvednie, látnia és átélnie, hogy: a názáreti Mária világra hozza testéből a Messiást. És a lényeg, hogy ettől a legtisztább testtől veszi emberi életét a Názáreti Jézus.

Máriával már nem tudja szokásos játékait űzni a démon az anyagvilág csábításaiból kiindulva, mert Ő szeplőtelen, és hogy Ő döntött a megtestesülésben való közreműködése mellett. Így nem talált fogást rajta.

Azt vélhette a sátán, hogy Isten is úgy gondolkodik az anyagról, az emberi testről, mint ő… Bármilyen hihetetlen és elképzelhetetlen volt számára Isten testben való eljövetele, éppen ez lett a veszte.

Aztán az Istenember teste ott függ a kereszten, és az isteni szeretet csúcseseményeként ott „mindeneket magához vonz” (Jn12,32), és mindeneket át akar ölelni. A „sötétség hatalma” (Lk22,53) pedig ott van, és „végre” a halálát okozhatja, végső döfést akar adni ennek a Jézus–testnek, hiszen oktalan vak dühében mindig „Isten halálát”, és Isten embereinek a megölését akarta. Ám ez a helyzet visszaüt és ezzel ő máris csapdába kerül; ugyanis kényszerűen közelre kerülve ehhez az isteni öleléshez, a mindenkit megbocsátani akaró isteni szeretethez – mivel azt már rég visszautasította –, Jézus karjainak testi közelében, egy csapásra elvész az ereje, a sötétségére világosság ragyog, és megégetődik attól a szeretettől, amelyhez közel merészkedett, s amit most örökre visszautasít; eldől a sorsa, és a mélyben már megkezdődik egész hatalmának felégetése. Abban a pillanatban el kellett könyvelnie vereségét, és elkezdődött a visszaszámolás. Ettől kezdve tudja is legyőzöttségét, és a biztos felszámolódás belső csírájával harcolja tovább keretek között engedélyezett vesszőfutását.

Ebben a drámában kíséri Szent Fiát a keresztútján vele haladó és a keresztje alatt ott álló „gyötrött Istenanya”. A harmadik legfőbb mozzanat, amelyben a Szűzanya együttműködik Jézussal az üdvösségünkért, az együttszenvedés (compassio). „A te lelkedet is tőr járja át…” (Lk 2,35). A Szűzanya elsőként és elsőrendűen, az emberiségre kiterjedő léptékben valósítja meg a Filippi levél oly kiemelkedő kulcsmondatát: „…hogy megismerhessem őt és feltámadásának erejét, és az ő szenvedéseiben való részesülést, hogy hasonlóvá lehessek hozzá halálában…”.

A názáreti „Fiat!” – ban átadta életét a megváltás tervének, s ez most válik teljessé a keresztre feszített mellett. A természetes anyai együttérzéseket és támogatásokat az Egyház számára, sőt, minden ember számára titokzatosan kitágítja és kamatoztatja az a Szentlélek Isten, aki Názáretben betöltötte Mária méhét; Ő adja át az Atyának e gyötrelmek felajánlását, az Istenszülő hozzájárulását a Fiú egyetlen áldozatával egyesítve.

És a harmadik napon pedig az ördögnek látnia kell ennek a lenézett, üldözött és halálra szánt testnek a sírból való feltámadását is – a győzelem ellenállhatatlan húsvéti kifejeződéseként –, miután már Nagypénteken lépre jutott a mesterkedéseivel.

Alapjaiban forgatja fel a sátán öntudatát és „kivérezteti őt” az, hogy mégis embertől kell átélnie a vereséget: Szűz Máriától, és Szent Fiától, a Názáreti Jézustól, Aki annyira ember, amennyire Isten is.

A gonosz hatalom vereségében tehát tényező, hogy ennek az emberinek a közreműködését elfogadó megváltási műben még bekövetkezik az emberi testnek a megdicsőülése is: Krisztus feltámad harmadnapra a testében. Majd édesanyját testében-lelkében felveszi a mennybe, s végül az emberi testeket is feltámasztja örök boldogságra. A lenézett és „botrányosan” testben élő embert az Isten nem nézi le, nem hagyja pusztulásra, hanem megbocsát neki, többek között azért, mert a „hűséges és irgalmas Szűz” Éva rossz döntését helyrehozta igen – jével, anyja lett Üdvözítőnknek és így megszülte Azt, Aki az irgalom világrendjét megteremtette.

A Szűzanya tehát kozmikus jelentőségű anyaságában előkészítője volt az én szabadulásomnak, mely azzal kezdődik, hogy irgalmat nyerhetnek bűneim (Ő a „bűnösök menedéke”). Ha ugyanis bármikor, illetve majd véglegesen bűnbocsánatot kapok, akkor már nincs joga és nincs fogása rajtam se a gonoszléleknek. Az ördögnek menekülhetnékje van onnan, ahol nincs bűn és nincs gőg, nincs önmegvalósítás, így egészen elviselhetetlen neki az egészen tiszta, bűntelen és alázatos és önátadott Szűzanya közelsége és szeretete, amellyel pl. közbenjár értem. Ez válik a hétköznapokban, az imaéletünkben az alapjává az egyes konkrét szabadulásoknak. A velünk imádkozó „legtisztább Szűz”, „kegyelmek Anyja” miatt az angyalok eltávolítják az ellenség képviselőit.

Ráadásul tehát jönnek még Isten Anyjának angyalai is. Ő az „angyalok királynője”, angyalai a különféle jelenéseknek is fontos szereplői. Az angyalok közbelépnek, amikor a kísértő támad; könnyen együttműködnek Szűz Máriával, mert tiszta lelkek ők is. Felmérhetetlen jelentőségű szolgálataik közül csak kettő: megsúgják Szent Józsefnek az ördög gyilkos heródesi tervét, végül elhengerítik a követ Jézus sírjától, hogy a győzelem kiderüljön, elsőként kiáltják ki az örömhírt („nincs itt, feltámadott!”), és ez az örömhír maga is szabadulást hoz.

Az Ő oltalma alá futok tehát teljes bizalommal… De rajtam is múlik, hogy így történjen: a mennyországba vezető úton az egyik kezemet a Szűzanya fogja, a másikat az ő angyala.

Létrehozva 2025. november 14.