Szeretett Testvéreim!
Az Úr Jézus Vigasztalónak nevezi a Szenlelket. Mivel vigasztal meg minket a Szentlélek?
Elsősorban azzal, hogy feltárja előttünk Isten belső életét.

Tulajdonképpen Pünkösd napján tudta meg az apostoli testület a fönséges örömhírt, hogy
Isten közösség, Atya, Fiú és Szentlélek. Hiszen csak a Szentlélek működése nyomán ismerték fel
a názáreti Jézusban az Isten megtestesült Fiát és egyben azt a kapcsolatot, amely az örökkévaló
Isten és a názáreti Jézus között van. Ezt tehát az a Szentlélek nyilatkoztatta ki nekik, akit Jézus
megígért, akit elküldött maga helyett, és akiről azt mondotta: „Jobb nektek, hogy elmegyek, mert
ha el nem megyek, a Vigasztaló nem jön el hozzátok.”

Fiatalok kérték tőlem, hogy írjak nekik valamit a Szentháromságról. Ezt a provokatív címet
adtam a cikkemnek: „Ha Isten nem lenne Szentháromság, nem találnám értelmesnek az életet”.
Ha ugyanis Isten csak egy személy lenne, nem állíthatná Szent János azt, hogy: „Isten a
Szeretet”. Képzeljünk el egy örökkévalót egyedül, egy egyszemélyes, magányos öröklétet! A
Szentháromság misztériuma, amely először Pünkösd napján tárul fel az emberi értelem előtt, a
legmélyebben érinti hétköznapjainkat, hiszen ha Isten nem lenne Szentháromság, akkor nem
lenne szerelem, nem lenne barátság, nem lenne szülői és gyermeki szeretet sem.

Isten a maga képére teremtette az embert és őrült vonzalmakat oltott a szívébe, nehogy
egyedül próbálkozzék boldog lenni, mert a boldogság forrása a Szentháromság, Isten
boldogsága. A mennyország semmi más, mint szeretet, szeretetközösség. Ha Isten nem lenne
Szentháromság, akkor a világ vigasztalan, félelmetes, jeges mindenség, az ember pedig egyfajta
gép lenne. Ma megnyilvánult előttünk, hogy Isten közösség. Az igazi közösségnek nincsen célja,
mert Istennek nincs célja. Persze, van olyan munkaközösség, amely valami cél érdekében jött
létre. De például a családnak mint közösségnek nincs célja, legfeljebb gyümölcse, amikor
felajánlja ezt a közösséget azoknak, akik beleszületnek.

Ugyanígy egy szerzetesi közösség sem alapvetően valamilyen célra irányul. Az ősi
szerzetesrendeknek nem célja a pasztoráció! Az a célja, hogy tagjai éljenek! Szent Ferenc nem
győzi regulájában ismételni ezt a regulákban soha nem látott szót: „Vivere, vivere! Élni, élni!”
Az csak a közösségi élet gyümölcse lehet, hogy másoknak felkínálják ezt az életet. Minden
erkölcsi zuhanásunk, minden vigasztalanságunk onnét van, hogy nem hisszük el, vagy, ha
hisszük, nem vesszük komolyan, vagy életünkbe nem tesszük át ezt a nagy titkot, hogy Isten
közösség, Isten Szentháromság.

Mondjak egy-két elrettentő esetet a kereszténység nem régi történetéből? Carl Gustav Jung,
századunk nagy pszichológusa egy kálvinista lelkész fia volt. Gyermekkori hitvilágában ott
voltak a népies imádságok, a jezsuitáktól való rettegés és a családi problémák. Apjához nem
tudott közel férkőzni, édesanyja pedig beteges volt. Megérezte, hogy a szülők között valami
nincs rendben. Apja konfirmálás előtti katekézisén nagyot csalódott. Hidegzuhanyként hatott rá,
hogy amikor odaértek a Szentháromság titkához, apja ezt mondta: – Lapozzunk tovább, mert
tulajdonképpen én ezt egyáltalán nem értem. Amikor pedig később ő maga kérdezett rá, ezt a
választ kapta apjától: A Szentháromságot nem lehet megérteni, csak hinni kell. Viszont amikor
azt kérte apjától, hogy adja neki ezt a hitet, az csak egy vállrándítással válaszolt.

Nálunk, katolikusoknál sem mindig jobb a helyzet. Hiába vetjük a kereszteket és mondjuk
milliószor: Atya, Fiú, Szentlélek, nem hisszük el, hogy a szívünk emiatt dobog, hogy emiatt van
szeretet a világon.

François Varillon egy alkalommal lelkigyakorlatot tartott a strassbourgi papoknak, és ezt
mondta: – Főtisztelendő urak, képzeljék el, hogy az Egyház kimondja: ezután nem hisz a
Szentháromságban, csak az egyszemélyű egy Istenben. Mi változna az életükben? Az egyik pap,
aki ott volt, elmesélte, hogy mintha megpattant volna benne valami. Kiment a katedrálisból,
mert rájött, hogy az égvilágon semmi sem változna. Ugyanúgy mondanánk a szövegeket,
beszednénk az egyházi adót, folytatnánk az adminisztrációt.

Az Egyháznak a Szentháromságba vetett hit nélkül össze kellene dőlnie. Amikor a II.
vatikáni zsinaton próbálták meghatározni, hogy mi is az Egyház, sok püspök azt ismételte
csupán, amit a teológián tanult fiatal korában. Egyszer csak szólásra emelkedett Wyszynski
bíboros, és ezt mondta: – Az Egyház az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében megkeresztelt és
összegyűjtött nép. Óriási tapsot kapott. Az Evangélium nyílt fel ezzel a kijelentéssel. Egyébként
nép nem is lehetünk másképp, csak tömeg, kiszámíthatatlan reakciókkal, állati szinten! Csak
Istennel szemben, Istent szeretve lehet a tömeg néppé.

Csodálatosan írja le Tatjána Goricseva, a megtért orosz filozófusnő: még a szovjet
korszakban bement reggeli istentiszteletre egy pravoszláv templomba, ahol tömjénfüst szállt fel
és sok-sok gyertya égett, arany miseruhában állt a pap és egy megalázott, letarolt, vértanú
Egyház énekelte az Isten dicséretét. Amikor látta ezeket a meggyötört asszony- és férfiarcokat,
akkor azt mondta: – Most először tudom, hogy mit jelent az a sokszor használt és meggyalázott
szó, hogy nép.

Igen, csak az Istennel, a Szentháromsággal kapcsolatban leszünk személy és leszünk nép!
Az Egyház életének nem lenne értelme, ha Isten nem lenne Atya, Fiú és Szentlélek. Sőt akkor a
kinyilatkoztatás sem mondott volna semmi újat, hiszen azt, hogy egyetlen Istennek kell lennie,
már a görög filozófusok is kikövetkeztették. A New Age és a hozzá hasonló népszerű
vallásokban Isten csupán egy személytelen erő. Valóban, ha „egyetlen személy” lenne Isten,
akkor nem is lenne személy. Nem volna kivel kommunikálnia, örök program lenne csupán.

Micsoda vigasztalan világ! A legnagyobb vigasztalás az, hogy Isten Atya, Fiú és Szentlélek.
Ez vigasztaljon meg, ha zokogsz, ha sírsz! Isten szeretet és Isten szeret téged. Sőt még tovább
megy ez a Vigasztaló, a Szentlélek, és azzal vigasztal meg minket, hogy bevon Isten
szentháromságos életébe. Hogyan? Úgy, hogy létünk legmélyén bizonyítja, hogy Isten szeret
minket és egyben minket is képesít arra, hogy szeretni tudjuk az Istent. A bűnbeesett ember egy
ördögi körnek az áldozata. Nem tudja szeretni Istent, mert nem tudja, hogy Isten szereti őt. Nem
tudja, hogy Isten szereti őt, mert ő nem szereti az Istent.

A rómaiakhoz írt levélben van egy csodálatos kijelentés: „Isten szeretete kiáradt szívünkbe a
nekünk adott Szentlélek által.” Ez kettőt jelent: tudjuk, hogy Isten szeret minket és mi is viszont
tudjuk szeretni Istent keresztségünk és bérmálásunk óta. A Szentlélek által tudjuk, hogy Isten
szeret minket, és tőle kaptunk képességet arra, hogy őt szeressük. Évszázadokon, évezredeken át
készítette elő Isten Izraelt, majd az emberiséget, hogy ezt megértse. Az Ószövetség egy nagy
általános iskola, egyetlen nagy bevezetés a szeretet misztériumába.
Izaiás könyvében ezt olvassuk: „Drága vagy a szememben. Becses vagy nekem, szeretlek,
embereket adok érted és nemzeteket az életedért” (43,4).

A bűnbeesett ember nem képes elhinni, hogy Isten szereti őt. Indiának lehet, hogy
szellemibb, elvontabb, emelkedettebb fogalma van Istenről, mint Ábrahámnak. Indiában nem az
istenérzék hiányzik, hanem a teremtésnek, a teremtett ember értékének az érzéke. Isten két nagy
titokba vezeti be Izraelt. Az első, hogy ő transzcendens, vagyis a világot felülmúló: ő nem lakik
kézzel épített hajlékban, nem férfi, nem nő, hanem Isten. Nem született, nem is hal meg, nem
gondolkodik, mert a gondolkodás tökéletlenség; hanem mindent átlát! Mindez azonban kevés
lett volna. A másik nagy titok, amibe a Szentlélek beavatja Izraelt, s amit Izraelen és a kereszténységen kívül senki sem tud elfogadni: az Istennek Izrael, az Egyház szerint pedig
minden ember, te is, én is valóban végtelenül értékesek vagyunk.
A zsoltárokban megjelenik az adoráció, az istenimádás. Indiában lehetetlen az istenimádás,
mert ott az imádó személye feloldódik az istenségben, az imádkozónak el kell tűnnie. Izraelben
az istenimádó érzi, hogy ő, az ember, a por és hamu végtelen érték Isten szemében. Ezt el kell
hinnie és éppen ezzel kezdődik a nagy beavatás. Isten bevezeti Izraelt ennek a sajátos
szeretetnek a titkába. Először nem törődik más nemzetekkel. Kijelenti Izraelnek: – Téged
szeretlek. Gondoskodik a pogány nemzetekről is, de csak Izraelnek mondja: „Téged
választottalak ki a nemzetek közül.” Igen, mert valamiképpen más a jóság és más a szeretet, ha
emberi szinten gondolkodunk róla (másként pedig nem tudunk).

Mit jelent a jóság? Jó vagyok ahhoz a kis állathoz, amely előttem vonaglik és eltiprom, hogy
ne szenvedjen. A jóság számára, mellékes, hogy a „tárgya” létezik-e. Inkább ne legyen, csak ne
szenvedjen. A szeretet egészen más! A szeretetnek nem mindegy, hogy te létezel-e. Nemcsak
egy belülről kiáradó élet-többlet, amit átadok, és nem törődöm azzal, hogy kire árad ez a jóság,
hanem ahol a te létezésed a fontos. Ezért zseniális Pilinszky verssora: „Lehunyt szemmel sírok
azon, hogy élsz.”

Isten fenyíti Izraelt. Kétszer is fogságba veti, mérges kígyókat bocsát rá, üti és veri, mert
nem mindegy neki, hogy mi lesz vele. Ezért mondja a Zsidókhoz írt levélben Szent Pál: „Ha
fenyíték nélkül maradtok, amiben pedig mindenki részesül, akkor fattyak vagytok, nem fiak.”
Izraelt azért bünteti, viszi fogságba, szabadítja ki Isten, mert a létezése nem közömbös a
számára. Így megtanulja egy nép, amit Pünkösdkor majd nyíltan feltár a Szentlélek, hogy
minden nemzet számít az Istennek és minden egyes személy fontos Isten számára. E kétezer
éves isteni pedagógia folyamán, amelyet Ószövetségnek nevezünk, egy népnek meg kellett
tanulnia, hogy szeretve van. Isten őt sajátos szeretettel választotta ki, fontos a számára, és ez
fejeződik ki még abban is, hogy megfenyíti.

Ez készítette elő a végső kinyilatkoztatást, hogy Isten minden népet és minden embert
személy szerint szeret. A Szentlélek legnagyobb vigasztalása a mai napon, hogy nagy erővel
bizonyítja: ugyanúgy szeret minket, mint Izraelt, vagyis végtelen isteni szeretettel. Figyeljétek
meg, könnyebb elhinni azt, hogy Isten végtelenül hatalmas, mint azt, hogy végtelenül szeret
minket. Hogy lehet az, hogy egy Istennek én fontos vagyok? Azt hiszem, hogy itt dől el a hit
kérdése, s Európa ettől ma megrémül. Nem hiszi el, s ezért menekül vissza ókori bálványaihoz:
a kicsapongáshoz, a mammonhoz, a személytelen istenekhez, a lélekvándorláshoz, az ősi nagy
monista, panteista valláshoz, ahol minden feloldódik.

Testvéreim, ezt az egyetlen igazi örömhírt nagyon nehéz elhinni! Nem tudjuk komolyan
venni, hogy Istennek végtelenül fontosak vagyunk. Most kezdem érteni Szent Bernátot, aki a
szeretet fokozatairól beszél: Az első a bűnös önszeretet, amikor valaki önmagát szereti, saját
magáért. A következő fok, amikor az ember azért szereti Istent, mert hasznos neki, mert jó
dolgokat kap tőle. Ennél magasabban helyezkedik el, aki szereti Istent Istenért. Milyen magas
fok! „Hálát adunk neked nagy dicsőségedért.” Azt várná az ember, hogy ez a szeretet csúcsa, de
Szent Bernát szerint van még egy magasabb fok: amikor valaki önmagát kezdi szeretni Isten
miatt.

„Nézzétek, mekkora szeretettel van irántunk az Atya, – írja az öreg Szent János, aki látta
meghalni Krisztust, az Isten Fiát. – Isten gyermekeinek hívnak bennünket és azok is vagyunk.
Azért nem ismer minket a világ, mert őt sem ismeri. Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk,
de még nem nyilvánvaló, hogy mik leszünk. Isten szeretete abban nyilvánul meg bennünk, hogy
Isten elküldte a világba egyszülött Fiát, hogy általa éljünk. A szeretetnek nem az a lényege, hogy
mi szeretjük Istent, hanem, hogy ő szeret minket.” Ha nem tudjuk elfogadni, ha utáljuk
magunkat, bizonyos szempontból a legnagyobb bűnt követjük el! Pünkösdkor el lehet és el kell
hinnem, hogy Istennek végtelenül fontos vagyok.

A Szentlélekisten nemcsak azt mutatja meg nekünk, hogy Isten szeret minket, hanem
megadja a képességet, hogy mi is viszontszeressük őt. Már a természetes embernek is megadja
valamiképpen a szeretetre való képességet, de az ilyen szeretetben mindig van valami kudarc.
Pünkösdkor eljön a Szentlélek, a bérmáláskor a szívünkbe költözik; érdekes, éppen abba a
mélységbe, ahová a nagy pszichológus, Jung leszállt kutatásaival. Leásott egészen a kollektív
tudattalanig, ahonnét ősképek törnek föl álmunkban és megállapítja: „Vocatus atque non vocatus
Deus aderit.” (Akár hívják, akár nem, Isten megjelenik a lélekben.) De a Szentlélek még
mélyebbre szállt le, mint a kollektív tudattalan. Azoknak a rettenetes erőknek a forrásaiba szállt
le, melyek bennünk messze az értelem alatt működnek, s amelyek képessé tesznek minket, hogy
viszontszeressük Istent. Olyan alázatos a Szentlélekisten, hogy odaadta magát, egy
képességünkké, egy szervünkké vált, amellyel szeretni tudjuk az Istent. A Szentlélek még tovább
megy a vigasztalásban és azzal is megvigasztal minket (és ez a végső vigasztalás), hogy isteni
életéből részesedünk és „a jövendőt hirdeti nekünk”.

Jézus szól arról az Evangéliumban, hogy a Szentlélek eszünkbe juttatja mindazt, amit ő
mondott. Nem újat mond, hanem azt mélyíti el, amit Jézus egyszer elmondott a földön. Az
Egyház egész történelme szükséges az utolsó napig, hogy megértsük Jézus szavait. Szerintem
még sokat nem értünk. Kétezer év múlva többet fognak megérteni. A házasság szentségét
például alig tartjuk szentségnek. Nem értjük, mi abban a szentség? Kell ehhez még párezer év.

Ahhoz is legalább ezer év kellett, hogy az Oltáriszentség előtt letérdeljen a keresztény, pedig
tudta, hogy Krisztus van jelen benne. Az Úr kijelentéseit is alig fogtuk fel. Minden szent imája,
elmélkedése, a bűnnel való gigantikus küzdelme, az összes hittudósnak, lángelmének az Isten
titkaiban való elmerülése kell ahhoz, hogy a Lélek eszünkbe juttassa, feltárja azt, amit Krisztus
mondott, mert Krisztus szavai végtelen mélységeket hordoznak.

Arról meglehetősen keveset szoktunk beszélni, mit is jelent az, hogy a Szentlélek a jövendőt
hirdeti. Hogyan történik ez? Leírhatatlan módon. Nagy elkeseredés közepette, halálos agóniád
belső sötétségében egyszerre csak elárad valami végtelenül vigasztaló, szelíd világosság.
Nagyon nehéz arról beszélni, ami nem szavakban történik. De figyeljünk rá! A Szentlélek
bennünk hirdeti a jövendőt. Ennek átadhatjuk magunkat, ezek nem csalóka hangok, hanem az
eljövendő világ lelkünkbe betörő szelíd fényei, hangjai. Az Úr Jézus Ígéri: „Aki hisz bennem,
annak a szívéből az élő víz forrásai fakadnak”.

Antiochiai Szent Ignácot kivégezni viszik Rómába és kéri a híveket, nehogy közbejárjanak
érte és nehogy kiszabadítsák. – Kell, hogy a vadállatok fogai tiszta búzává őröljenek engem –
írja. Ez az igazi pap, akinek még legszemélyesebb gondolata is a szentmiséből, a misézésből
szövődik össze. Ostyává kell lennem; de lelkem mélyén már hallom az élő vizek zúgását és
hogy hív a Lélek.
Ámen.
1994. május 22.

Forrás

Létrehozva 2025. június 8.