„Ha (lakomára) hívnak, menj, telepedj le az utolsó helyre. Akkor odajön majd az, aki meghívott, és ezt mondja neked: ’Barátom, menj följebb!’ Így tiszteletet ébresztesz az egész vendégsereg előtt. Mert aki magát fölmagasztalja, megalázzák, és aki magát megalázza, fölmagasztalják.” (Lukács 14,10-11)

A mai evangéliumi szakaszt első hallásra értelmezhetjük egyszerű illemkódexként: udvariasságból – vagy akár jól felfogott önérdekből – ne törtessünk az előkelő helyek felé. Inkább türelmesen várjuk ki, amíg mások ráeszmélnek, milyen kiváló emberek vagyunk mi tulajdonképpen. Akkor majd ők tessékelnek bennünket följebb; és a megtiszteltetésen, megbecsülésen túl még a szerénységünkért is külön elismerést arathatunk.

Tényleg erről szólna Jézus példabeszéde? Álságos és fondorlatos módon öltöztessük díszcsomagolásba az önzésünket? Ettől leszünk kedvesek Isten és emberek előtt? Az lenne vajon a jámbor keresztény magatartás, hogy a házigazda felé sandítgassunk: majdcsak észreveszi, mennyire szerények voltunk, amikor fél fenékkel a legutolsó székre zöttyentünk. Akkor már nem lenne mégis egyenesebb és becsületesebb eljárás, ha az ilyen álszent viselkedés helyett nyíltan vállaljuk: mi bizony joggal igényt tartunk a tiszteletre és megbecsülésre, megszolgáltuk, megérdemeljük a díszhelyeket!?

Egyáltalán: Hogy is van ez manapság? Van-e még értelme a mai törtető, taposó világban a szerénységnek? Akad-e még olyan házigazda, aki fölfigyelne az utolsó sorban meghúzódó csendes, szelíd, ám mégis tiszteletre méltó vendégére? Hiszen ebben a vadkapitalista világban az érvényesül igazán, aki kitapossa magának a jogait, aki eléggé kemény és hangos és határozott ahhoz, hogy odafigyeljenek rá, hogy megadják a neki kijáró tiszteletet. Ha valakiben ehhez nincs elég erő és elszántság, ha túl gyenge és mamlasz ahhoz, hogy a saját érdekeit foggal-körömmel megvédje, akkor kíméletlenül félrelökik az útból, legjobb esetben néhány szánakozó fejcsóválásra méltatják.

Nagyot változott a világ a kereszténység évezredei alatt! A középkor folyamán a csendben, a névtelenségben lehetett igazán jelentős dolgokat alkotni: gondoljunk csak Anonymus, M.S. mester vagy a karthauzi Néma Barát örökbecsű műveire. Mára fordult a kocka: azoknak van esélyük megszólalni, akik sztárokká válnak. Nem az a döntő, hogy mit hirdetnek, nem is az, hogy milyen színvonalon, hanem hogy ki beszél. A tehetség mit sem ér önmagában: az elismeréshez jó menedzselés szükségeltetik. Mintha a létért való küzdelem darwini elmélete a társadalom minden szegletében legfőbb törvénnyé emelkedett volna. Márpedig ha ez így van, ha következetesen ezek szerint a farkastörvények szerint élünk, nem nehéz megjósolni a várható következményeket: a siker, a karrier csak nagyon kevesek osztályrésze marad, a többség előbb-utóbb peremre sodródik; szerencsétlenné, boldogtalanná válik. Csak a legerőszakosabbak boldogulhatnak. Nyilvánvaló persze, hogy ők is csupán ideig-óráig élvezhetik kiváltságos helyzetüket, hiszen előbb-utóbb akad majd valaki, aki kíméletlenül letaszítja őket a trónról.

Jézus azonban egészen más szemléletre akar bennünket rávezetni. Nem törtetésünk okos leplezésére tanít, nem csupán szó szerint követendő viselkedési szabályokat ír elő, hanem teljesen új távlatokat nyit Istennel és embertársainkkal való kapcsolatunkban.

Ha azt mondom: alázat, – sokan nevetnek rajta, sokan félreértik. Meghunyászkodásra, szolgalelkűségre, kisebbrendűségi érzésre gondolnak. Pedig egészen másról van szó! Jézus a Hegyi Beszédben megfordítja evilági gondolkodásunkat: nem a feje tetejére, hanem éppenséggel a talpára állítja értékrendünket, kijelölve a valódi boldogság felé vezető utakat. Persze, hogy mindnyájunknak szüksége van teljesítményekre, sikerre, önbizalomra, – de nem ez az egyetlen és legfőbb célja az ember életének. És nem dől össze a világ, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy megálmodtuk, ahogy elterveztük. Nem dől össze a világ, ha már nem tudunk látványos eredményeket produkálni, ha az öregség, betegség ágyhoz köt bennünket. Az élet értelmét akkor is, ott is megtalálhatjuk.

Ha egy anya csak azért és csak addig szeretné a gyermekét, amíg az rendesen viselkedik és kiváló eredményeket produkál, az előbb-utóbb csalódásokhoz, sőt tragédiákhoz vezetne. Éppen azáltal nyílik ki és bontakozik ki az ember személyisége, ha megtapasztalja: akkor is elfogadják, akkor is szeretik őt, ha nem szolgált rá különösképpen erre a szeretetre. Jól ismerjük Szent Mónika példáját: évtizedekig kitartóan fohászkodott gyermekéért, mire beérett a gyümölcs: hosszú bolyongás, tévelygés, keresgélés után fia, a későbbi kiváló hittudós, Szent Ágoston püspök rátalált a helyes útra.

Egy igazi családban tehát nem azért kap az ember szeretetet, mert sikeres, vagy mert sok pénzt hoz a házhoz, és mindenért gavallér módon meg tud fizetni, hanem azért, mert a tagok külön-külön és együtt is fölébe tudnak emelkedni az önző és szűk látókörű materialista szemléletnek. Valamikor olvastam egy cikket az oroszországi újgazdagok életéről. Az egyik dollármilliomos úgy próbál gáláns lenni fiatal feleségéhez, hogy minden szolgáltatásáért nagyvonalúan fizet neki: a főzésért, a mosásért, az együtt töltött éjszakákért. Ugye, minden normális ember érzi: milyen primitív és nevetséges megoldás ez? Hiszen a hiteles családi élet már jelzi a szeretet győzelmét a puszta lét, az anyagi világ fölött!

Az alázat valahol pontosan ezt a megtapasztalást jelenti: elismerését annak, hogy elfogadnak, szeretnek, belátását annak, hogy nem tudok mindenért megfizetni. És az alázat jelenti azt is, hogy itthon vagyok a világban, hogy úgy érzem itt magam, mint egy családban. Jelenti azt, hogy a helyemen vagyok. Jelenti azt, hogy ismerem a pontos helyemet, helyzetemet, és elégedett vagyok azzal. Einsteintől tudjuk: amikor rádöbbent arra, hogy olyan meglátások, felismerések birtokába jutott, amelyekre korábban még senki nem gondolt az emberiség történelme folyamán, egyszersmind az Isten nagyságára is ráébredt: hiszen én csupán megláttam, csupán fölismertem valamit abból az örök Törvényből, amely a világot évmilliárdok óta rendezi, igazgatja.

Jézus testvéreivé, Isten gyermekeivé fogadott bennünket. És Isten gyermekei között valódi családi közösség, valódi szeretet jön létre. Ebben a családban már nem az számít, kinek mekkora a hatalma, kinek mennyi a vagyona, ki milyen karriert futott be, milyen megbecsülésben részesült élete folyamán. Itt már csak az a fontos, ki tud Jézushoz hasonlóan istengyermeki lelkülettel élni, ki tud egészen egyszerű szívvel megnyílni a mennyei Atya szeretete előtt. A jézusi alázat ugyanis nem pusztán szerény viselkedés, kötelező udvariassági forma, hanem az ember egész lényét átjáró lelkület.

Lukács László piarista szerzetes, teológiai főigazgató egyik írásában különbséget tesz a szerénység és az alázat között. A szerénység külső viselkedési forma. Az alázat lelkület kérdése. Szó sincs itt megalázkodásról! Nem az eltiprottság, a megnyomorítottság, a megalkuvás érzése ez, hanem a szüleihez búvó kisgyermek bizalma és szeretete. Ez a bizalom növel és alakít bennünket igazán naggyá, és ez ad erőt ahhoz, hogy képesek legyünk mások felé számítgatás és hátsó szándék nélkül szeretetet adni. Hiszen mi magunk Isten föltétel nélküli, elfogadó szeretetében élünk: ez kell, hogy formálja viselkedésünket, emberi kapcsolatainkat.

Létrehozva 2013. december 16.