“Vajon a vak vezethet-e vakot? Nem esnek-e mindketten verembe? Nem nagyobb a tanítvány a mesterénél; valaki akkor tökéletes, ha olyan, mint a mestere. Miért látod meg a szálkát testvéred szemében, a gerendát pedig, amely a te szemedben van, nem veszed észre? És hogyan mondhatod testvérednek: ,,Testvér, hadd vegyem ki szemedből a szálkát”, a te szemedben pedig nem látod a gerendát? Képmutató! Vesd ki előbb a magad szeméből a gerendát, és csak azután fogj hozzá, hogy kivedd a szálkát testvéred szeméből!” (Lk 6,39-42)

Krisztus követőit két véglet fenyegeti, amely megronthatja önátadásukat. Leginkább a friss megtérőket kísértheti, hogy megtapasztalva az Úr irgalmát, amely megkönyörült rajtuk, úgy érzik, hogy már mindent jól és tisztán látnak, s az ő feladatuk másoknak is megmutatni a helyes utat. Nem feltétlenül vakok, de könnyen elvakíthatja őket az önmaguk tévedhetetlenségébe vetett hit, mikor megérzéseiket, hirtelen jött ötleteiket mindjárt a Szentlélek sugallataival azonosítják. A másik véglet a túlzott perfekcionizmus. Egyeseket az riaszt vissza az Egyházban vállalt bármiféle szolgálattól, hogy még nem értek meg, még nem tiszták és kifogástalanok, s ezért nem lehetnek példaképek.

Szent Pál a mai Szentleckében megvallja, hogy érdemtelenül, természete és életvitele ellenére hívta meg őt Jézus Krisztus az ő szolgálatára. Ám őt ez a kiválasztottság sem felfuvalkodottá nem tette, sem nyomasztó teherként nem nehezedik rá. Önmaga helyett Istenre és az ő kegyelmére figyel, s hálát ad az Úrnak azért a csodáért, melyet életében végbevitt. Egy pillanatra sem felejti, hogy honnan jött, s miből lett azzá, amivé Krisztus alakította. Az Apostol levelei azt is tanúsítják, hogy bár a kegyelem, amely megragadta őt, egy pillanat alatt új irányt adott életének, de régi természetének levetkőzése hosszú folyamat volt. Ugyanakkor éppen ez a látható fejlődésben levés tette őt az evangélium hiteles tanújává, hiszen élete egyre egyértelműbben mutatott Krisztusra, hirdetve az ő túláradó kegyelmének csodálatos, átalakító erejét.

A mai nap szentjének, Aranyszájú Szent János életútjának ismeretében ehhez még egyet tehetünk hozzá: lehet, hogy a szolgálattal, melyet Krisztus Egyházában vállaltunk, magában az Egyházban is az ellentmondás jelévé válunk, de Isten megpróbáltatásainkat, kudarcainkat is üdvösségünkre fordítja, s amit nem tudtunk elérni tisztségünk és szolgálatunk által, azt megadja az ő kegyelme hűségünk és szenvedéseink által.

(forrás: barsitelekmm. blogspot.hu)

Létrehozva 2013. szeptember 14.