A kilencedik szabályban Szent Ignác elmagyarázta nekünk a három fő okot, amiért a vigasztalanságot megtapasztaljuk. A tizedik szabályban megtanuljuk, milyen cselekedeteket kell tennünk a lelki vigasztalás során – nevezetesen, hogyan használhatjuk a vigasztalást arra, hogy felkészüljünk és megerősödjünk a jövőbeli vigasztalanságra.

Tizedik szabály: Akinek vigaszban van része, gondoljon arra, hogyan viselkedik majd a jövőben bekövetkező vigasztalanságban. (forrás)

Ebben a Tizedik Szabályban végre visszatérünk a lelki vigasztaláshoz – csakhogy felfedezzük, hogy Szent Ignác még mindig a lelki vigasztalanságra utal. Miért?

Szent Ignác azt akarja megértetni velünk, hogy a lelki vigasztalás és a vigasztalanság egyaránt múlandó, és hogy a vigasztalanság általi kitartás az igazi harc. A lelki életben állandóan a szép időjárás élvezete és a különböző viharok elviselése között haladunk – és fordítva. Ez lesz a valóság egészen a mennyországig. Ezért, ahogyan egy nagy vihar előtt körültekintően feltöltjük a kamránkat, még akkor is, ha élvezzük a szép tavaszi napot, Szent Ignác azt mondja nekünk, hogy körültekintően gyűjtsük be a vigasztalás tapasztalatait, hogy jobban elviseljük a vigasztalanság jövőbeli viharait.

A vigasztalásnak ez a felfogása azt jelenti, hogy szándékosan el kell fogadnunk Isten vigaszt nyújtó ajándékát, de közben nem szabad naivvá vagy rövidlátóvá válnunk.

Sok éven át vittem a három hokis srácomat a város másik végében lévő jégpályára edzésre és meccsekre. Van egy bizonyos szakasza az országútnak hazafelé, ahol az út drasztikusan lejt. Bár az úttest előtte és utána is sima, megtanultam, hogy résen kell lennem, és le kell lassítanom, hogy felkészülhessek az elkerülhetetlen bukkanóra.

Könnyű kiszúrni azokat az óvatlan sofőröket, akik nem rendelkeznek ezzel a tudással, és váratlanul éri őket. Lehet, hogy egy pillanatra a levegőben találják magukat az ülésben (mint én az első alkalommal), amikor a járművük hirtelen fel-le billeg, mint egy miniatűr hullámvasút.

Bár ezen az útszakaszon minden sofőr ugyanazt a „vigasztalás” szakaszát éli át, mielőtt szembesülne a „vigasztalanság” ugyanolyan akadályával, ez sokkal megrázóbb azoknak, akik nem látják előre, hogy ez következik, mint azoknak, akik tisztában vannak vele, és időt szántak a felkészülésre.

Így van ez a lelki életünkben is. Aktívan fenntartjuk helyzetfelismerésünket, még akkor is, amikor arra törekszünk, hogy Isten vigasztaló ajándékait a lehető legmélyebben befogadjuk. Hogyan néz ez ki lelkileg és gyakorlatilag?

Először is, tudatában kell lennünk a nekünk adott vigasztalásnak, és valóban el kell fogadnunk azt.

Mint minden ajándékot, a vigasztalást is úgy tudjuk igazán élvezni, ha hálával fogadjuk el Istentől, az ajándékozótól. Ezután „ki kell nyitnunk” azt és szándékosan felhasználnunk. Egy olyan világban, amely az azonnali kielégülést és az anyagiasságot díjazza, ritkán állunk meg eléggé ahhoz, hogy valóban fogadjuk és megbecsüljük az ajándékokat. Az Úr arra hív minket, hogy „álljunk meg és szagoljuk a rózsákat”, maradjunk meg a vigasztalás élményénél, ameddig csak lehet – és ne csak futólag élvezzük, mielőtt tovább sietnénk valami új vigasztalás keresésére.

A vigasztalás szándékos befogadásának egyik módja a hála, az elfogadás és a dicséret őszinte törekvése. Az Eucharisztia felülmúlhatatlan ajándékát az „Ámen” kimondásával fogadjuk, ami azt a vágyunkat jelzi, hogy aktívan elfogadjuk Jézust, hiszünk benne, és az Ő igazsága szerint élünk. Abban a pillanatban, amikor megtapasztaljuk a vigasztalást, mi is megtehetjük ugyanezt, mondván az Úrnak: „Ámen”, vagy „Dicsőítelek és köszönöm neked ezt a vigasztalást”, vagy „Hálásan elfogadom ezt az ajándékot!”. Uram, segíts, hogy ezt még mélyebben fogadjam el!” Ez növeli tudatosságunkat és Isten ajándékának elismerését, hogy valóban gyönyörködhessünk annak jóságában és mélységében.

Innen Isten arra hív minket, hogy „nyissuk ki” a vigasztalásnak ezt az ajándékát, és használjuk fel a vigasztalás erősítőjeként a vigasztalanság ellen. Ebben követhetjük Szűz Anyánk példáját, aki „mindezeket a dolgokat a szívében egyeztette” (Lk 2,19). Boldogasszony Anyánk nem csupán abban a pillanatban élvezte Isten hihetetlen vigasztalásait, majd továbblépett. Mindig maga előtt hordozta ezeket, az emlékezés oltárát hozta létre az Úrral a szívében, folyamatosan felidézve, újra és újra felidézve és tisztelve lelkében ezeket az isteni ajándékokat – különösen a legelhagyatottabb pillanataiban, egyszülött Fia keresztjének lábánál.

Ugyanígy mi is „elraktározhatjuk” szívünkben az Úrral való vigasztaló találkozásokat. Létrehozhatjuk saját emlékező oltárainkat, és folyamatosan elmélkedhetünk ezekről, egyre mélyebben kortyolunk Isten jelenlétének, szeretetének és kegyelmének titkából.

Ennek gyakorlati megvalósításához feljegyezhetjük a vigasztalásokat egy naplóba, és szándékosan visszatérhetünk hozzájuk, hogy erős lelki emléket teremtsünk, vagy időt tölthetünk azzal, hogy az Úrral beszélgetünk ezek jelentőségéről. A jelentős vigasztalásokat megoszthatod egy lelki vezetővel vagy egy megbízható szent baráttal, aki segíthet felidézni őket a jövőbeni nehézségek idején.

Azt is megengedheted, hogy az Úr egyszerű emlékeztetőket inspiráljon a körülötted lévő világban, amelyek segítenek felidézni bizonyos vigasztalásokat. Az egyik ilyen példa egy gyönyörű víztározó az otthonom közelében. Az évek során a változó vízszint, az évszakok és az élővilág egyfajta lelki analógiává vált számomra. Minden alkalommal, amikor elhaladok mellette, az imádságban az Úrral való vigasztalások és évszakok jutnak eszembe. Már nem tudom úgy látni a víztározót, vagy akár csak gondolni is rá, hogy ne jussanak eszembe az Úrral töltött jelentős pillanataim.

Végül Szent Ignác azt mondja, hogy a vigasztalásokságból „új erőt meríthetünk”. A vigasztalás megtapasztalása bölcs alkalom arra, hogy Isten segítségét kérjük a jövőbeli vigasztalansághoz. A lelki vigasztalás megkönnyíti Isten jelenlétének érzékelését. Amikor erősnek és vigasztalónak érezzük magunkat az Úrral való kapcsolatunkban, ez tökéletes alkalom arra, hogy komolyan kérjük szerető segítségét a jövőbeli gyengeség, kétség és vigasztalanság idejére.

A lelki vigasztalás egyben bölcs alkalom arra is, hogy megvizsgáljuk a múltbeli vigasztalanság mintáit, hogy tanuljunk azokból. A férjem régóta ifjúsági jégkorongedző, aki sok szülő és játékos tiszteletét kiérdemelte. A mérkőzések és a nagy nyomás alatt álló helyzetek során arra összpontosít, hogy pozitív visszajelzésekkel bátorítsa a játékosokat a kispadon, ahelyett, hogy megmondaná nekik, hogyan kell fejlődniük. Később leül a csapattal, hogy a jégen kívül és néhány nappal a meccs után, amikor a pillanat hevülete már elmúlt, átnézzék a felvételt.

Ezekben a viszonylag nyugodt pillanatokban objektívebben tudja a játékosokkal végig venni a mérkőzés különböző forgatókönyveit, és értékelni, hogy mi ment jól, miben kell javulni, és hogyan tud a csapat a jövőben hatékonyabb döntéseket vagy játékokat hozni. Ez az áttekintés, a „vigasztalás” kis nyomás alatti pillanataiban nagyobb tudatosságot és eszközöket ad a játékosoknak ahhoz, hogy a következő mérkőzésen, amikor ismét nagy lesz a nyomás, jobb játékot mutassanak be.

Ugyanezt megtehetjük a vigasztalásban is. Szánhatunk időt a múltbeli próbatételek és vigasztalansági kihívások áttekintésére, imádsággal átgondolva, hogy mennyire voltunk kitartók, hol maradtunk alul, és mit tehettünk volna másképp. Ez az áttekintés a viszonylagos nyugalom idején segíthet nekünk egy jobb játéktervet kialakítani, amikor a dolgok újra felforrósodnak a következő vigasztalanság során.

E módszerek mindegyike segíthet nekünk abban, hogy „elraktározzuk” a vigaszt egy esős napra, vagy az isteni igazság mentőövéhez kössük magunkat, amikor a vigasztalanság viharai újra befújnak. Ez segít nekünk kifejleszteni az alázatosság és az Istenben bízni megfelelő készségét – mind a vigasztalás, mind a vigasztalanaság során -, amit a 11. szabályban fogunk részletesen megvizsgálni.
Forrás angol nyelven

Létrehozva 2024. október 28.