Életünk folyamán minden nagyobb isteni kegyelem befogadását egyfajta Mennybemenetel és Pünkösd közti állapot előzi meg. Ezek a napok megízleltetik velünk azt a sötétséget, magányt és ürességet, amely a teremtés előtt volt, a kezdeteknek azt a félelmetes csöndjét, amikor Isten Lelke még nem lebegett a vizek fölött.

És megtapasztalhatjuk azt a légszomjat, amelyet az Isten távolléte okozhat a lelkünkben. Az Úr közelségének hiánya olyan tátongó űrt hasít keresztény életünkbe, melyet nem tölthet be senki és semmi. Lelki fejlődésünk velejárója ez, annak jele, hogy a kisebb szeretetből a nagyobba lépünk, pontosabban léptünk át.

Már az is nagy kegyelem, ha egyszer csak felismerjük, hogy nem természetünk fogyatkozásai, bűnös hajlamaink a mi legnagyobb gyöngeségünk, hanem az, hogy nem tudunk szeretni és nem tudunk imádkozni. És ezzel egy időben arra is rádöbbenünk, hogy semmire sem vágyunk jobban, mint megtanulni úgy szeretni, ahogy Jézus szeretett, és úgy imádkozni, ahogy ő imádkozott. Nem konkrét tettekről és nem konkrét imádságokról van itt szó, hanem arról az élő forrásról, ahonnan minden imádságunknak és jócselekedetünknek fakadnia kell: a Szentlélekről.

Várnunk kell tehát és virrasztanunk, míg erő nem tölt el a magasságból. Csak el ne merüljünk a reménytelenségben, csak vissza ne forduljunk az útról, csak el ne hagyjuk őrhelyünket! Mert eljön, sőt már el is jött a Vigasztaló: ő ütötte szívünkön a sebet, és ő is akarja begyógyítani. A lelkünkön sebet ejtő felismerést, hogy sokkal gyöngébbek, rosszabbak és tehetetlenebbek vagyunk, mint valaha is gondoltuk, azzal a kegyelmi tapasztalattal gyógyítja, hogy Isten sokkal, de sokkal jobban szeret minket, mint valaha is el tudtuk képzelni. Ez fogja felszakítani szívünkben a viszontszeretet és az imádság forrását.

(forrás: barsitelekmm.blogspot.hu)