A harmadik szabályban Ignác példák és tapasztalatok felsorolásával segít a lelki vigasztalás azonosításában. A negyedik szabályban Szent Ignác ugyanezt teszi a vigasztalansággal: azonosítja, hogyan jelenik meg az életünkben érzéseken és cselekedeteinken keresztül, hogy világosan felismerhessük és hatékonyabban reagálhassunk rá.

Negyedik szabály. „A lelki vigasztalanságról. Vigasztalanságnak nevezem a harmadik szabályban foglaltak teljes ellentétét: a lélek elsötétülését, zavarát, az alacsony és földi dolgok felé való vonzódást, a különféle zaklatásokból és kísértésekből származó nyugtalanságot. Mindez hitbéli elsötétülésre vezet, remény nélkül, szeretet nélkül. Ilyenkor a lélek egészen restnek, lanyhának, szomorúnak, Teremtőjétől és Urától mintegy elszakadtnak érzi magát. Amint ugyanis a vigasz ellentétes a vigasztalansággal, ugyanúgy a vigaszból származó gondolatok is ellentétesek a vigasztalanságból származó gondolatokkal.” (Forrás).

Ebből a szabályból megértjük, hogy a vigasztalanság a léleknek Istentől való eltávolodása, nem pedig feléje való mozdulása. Ahogy a lelki vigasztalás mélyebbre hatol a boldog érzéseknél, úgy a vigasztalanság is túlmutat a puszta szomorúságon. Szent Ignác úgy írja le a sivárságot, mint az „alacsony és földi dolgok” felé való mozdulást, amely a nyugtalanság, izgatottság és aggodalom élményével jár. Azt mondja, hogy a vigasztalanság lehet az Istenbe vetett bizalom és remény hiánya, vagy az Ő szeretetének és a vágynak a hiánya, hogy viszontszeressük Őt. A vigasztalanságban lustának és kedvetlennek érezhetjük magunkat, amikor az imádságról vagy más elkötelezettségekről van szó. Azt is érezhetjük, hogy elszakadtunk Istentől – nem azért, mert Ő elment valahová, hanem mert nem érzékeljük a jelenlétét úgy, ahogyan azt gondoljuk, hogy kellene.

Az ellenség azért vonz minket ebbe a vigasztalanságba, mert nem akarja, hogy megszerezzük azt, amit ő elvesztett: Isten szeretetének teljességét.

A Sátán a pusztulás minden egyes támadásával arra csábít, hogy feladjuk Isten szeretetét, a bűn rabságába essünk, és elhiggyük azt a hazugságot, hogy nincs kiút a jelenlegi szégyenünkből vagy kétségbeesésünkből. Ez az ellenségnek az a tevékenysége, amelyet Szent Ignác első szabályában látunk munkálkodni – egy kísérlet arra, hogy meglepjen minket és rávegyen arra, hogy egyre mélyebbre és mélyebbre kerüljünk a vigasztalanságba. Minél mélyebbre zuhanunk a vigasztalanságba, annál könnyebben elhisszük azt a hazugságot, hogy nincs remény, nincs menekvés, vagy nincs értelme másként élni. A kulcs az, hogy ezek valóban égbekiáltó hazugságok: Isten bármit meg tud (és meg is fog) váltani, ha hagyjuk. Nincs olyan vigasztalanság, ami túlmutatna rajta.

Timothy Gallagher atya, a megkülönböztetés szabályainak elismert szakértője azt mondja, hogy még ha az ellenség nem is tudja elérni, hogy teljesen lemondjunk Istenről, legalább megpróbálja csökkenteni a békességünket.

A Sátán tudja, hogy amikor Isten szeretetét befogadjuk, és cserébe igyekszünk Istent szolgálni, akkor természetesen más lelkeket is Istenhez fogunk vonzani. Ez az ellenség legrosszabb forgatókönyve, ezért semmi sem állítja meg abban, hogy elterelje figyelmünket Isten kegyelmének teljességéről, és megzavarja békességünket.

Ez azt jelenti, hogy a lelki életben rendkívül gyakori a vigasztalanság, különösen az imádkozás körül. Vigasztalásul imádkozási kötelezettségeket vállaltam, hogy aztán apatikusnak és lustának érezzem magam, amikor eljött az ideje, hogy végigcsináljam – átadva magam a halogatásnak vagy a kisebb meneküléseknek. Amikor kitartok az imádságban, az néha szárazsággal és figyelemeltereléssel telik – például azzal, hogy a fáradtságtól elbóbiskolok, vagy hirtelen eszembe jut egy sürgősnek tűnő feladat a teendőim listáján. A vigasztalanság ezen pillanataiban csábító lehet azt gondolni, hogy az imádsággal töltött idő hiábavaló, vagy hogy az imádságot meg kellene változtatni, hogy megpróbáljunk több vigasztalást elérni. Amint azt az ötödik szabályban majd megtanuljuk, egyik sem igaz.

Az imádság gyümölcse nem korlátozódik arra az időre, amit fizikailag imádkozással töltünk; Isten a nap minden pillanatában válaszol kegyelmével, és az imádság mindig megéri, függetlenül attól, hogy „érezzük”-e a hasznát.

Túl gyakran elfelejtjük, hogy az imádság célja az Istennel való mindennapi kapcsolat kialakítása, nem pedig a vigasztalás érzéseinek megszerzése. Ezért fontos, hogy ahelyett, hogy feladnánk vagy megváltoztatnánk a dolgokat, megmaradjunk a pályán – kitartani eredeti elkötelezettségünk mellett, amíg a vigasztalanság el nem múlik.

Miközben kitartunk az egyik vigasztalanság ellen, nem ritka, hogy a Sátán fordul egyet, és egy másikkal tereli el a figyelmünket. Az ellenség szüntelenül célba veszi jó munkánkat, elhatározásainkat és identitásunkat, mint Isten gyermekét. Számos alkalommal, amikor meghívást kaptam egy beszédre vagy írói elkötelezettségre, az Úr imában világossá tette, hogy az Ő akarata az, hogy ezeket elfogadjam. Mégis, ahogy közeledik az elkötelezettség ideje, a kétségbeesés támadásai kezdődnek. Lehet, hogy szorongok, hogy milyen leszek, vagy aggódom, hogy krónikus egészségügyi problémáim gyötörni fognak egy rendezvényen. Néha elkezdek azon tűnődni, vajon jól ítéltem-e meg ezt az elkötelezettséget, és olyan gondolatok foglalkoztatnak, mint például: miért egyeztem bele ebbe egyáltalán? vagy: ki vagyok én, hogy erről beszéljek/írjak?

Ezek a gondolatok általában saját hangként „hangzanak”, de gyakran az ellenség sugallja őket. A Sátán nem harcol tisztességesen.

Gyermekkori sebeinket célozza meg hazugságokkal, melyeket magunkba szívunk, vagy kihasználja azoknak a sebeit, akiknek a legjobban kellene szeretniük bennünket, hogy a legrosszabb módon bántson minket. A Sátán minden esetben arra törekszik, amikor elkeseredünk, hogy tekintetünket Istenről saját magunkra irányítsa. Amikor levesszük szemünket Isten bőséges kegyelméről, erejéről és segítségéről, csak kudarcaink, félelmeink és bizonytalanságaink elszigeteltsége marad.

Az ellenség azonban csak azt tudja javasolni, amit ő maga is tud. Félelmet használ ellenünk, mert mindig fél; szégyent és elutasítást használ, mert szégyelli, hogy elutasította Istent; nyugtalanságot használ, mert soha nincs békessége; elszigeteltséget használ, mert mindig el van választva Istentől.

A jó hír az, hogy a Sátán és csatlósai csak javasolni tudnak – kényszeríteni nem. Nem tud olvasni a gondolatainkban, de megpróbálhat manipulálni minket, hogy elfogadjuk a gondolatait. Mindig megmarad a szabad akaratunk ahhoz, hogy eldöntsük, hogyan reagálunk, és Isten mindig bőséges kegyelmet ad nekünk, hogy megkapjuk az Ő segítségét, hogy ellenálljunk a vigasztalanságnak.

Ebben a küzdelemben Isten végtelenül erősebb, mint a Sátán. Soha nem maradunk alul a szellemi harcban, mint ahogy az ellenség szeretné, ha hinnénk. A Sátán hatalma nevetséges Isten mindenhatóságához képest, és az ellenség serege jelentéktelen a mennyei hatalmakhoz képest. Ha hozzáadjuk Isten felülmúlhatatlan hatalmát és szeretetét az összes mennyei erőhöz, akkor rájövünk, hogy milyen megalázó, vesztes csatát vív a Sátán minden alkalommal.

Ez nagy reménységet nyit bennünk. Bár még mindig harcolnunk kell ebben a világban, a menny minden segítségét igénybe vehetjük, ha szívesen fogadjuk. Bár ebben az életben továbbra is meg fogjuk tapasztalni a lelki vigasztalás és vigasztalanság hullámvölgyeit, teljesen lehetséges, hogy nagyobb bizalommal és békességgel haladjunk át ezeken az időszakokon. A hátralevő szabályokkal Szent Ignác erőteljes eszközöket ad nekünk, hogyan férhetünk hozzá ehhez a segítséghez. Megtanít minket arra, hogy milyen lépéseket tegyünk a vigasztalanságban, és hogyan lehet átcsoportosítani a vigasztalásban, hogy határozottan vehessünk részt a lelki harcban, amíg biztonságban nem leszünk az Úrral a mennyben.

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2024. szeptember 9.