Don Bosco 1862-ben álmot látott, amelyben a pápa úgy mentette meg az Egyház hajóját az ellenségtől, hogy két, tengerből kiemelkedő, az Oltáriszentséget és a Szűzanya iránti tiszteletet jelképező oszlophoz pányvázta azt ki. Az álom szerint tehát az Oltáriszentség gyakori vétele és a Boldogságos Szűz tisztelete az a két gyakorlat, amely megmentője és ismertetőjegye az igaz hitet követő Egyháznak. És mivel ez az álom közel negyed évszázaddal előzte meg XIII. Leó látomását, mondhatnánk, hogy az Úr végtelen jóságában előre megadta a százéves terv alatti kitartás fegyvereit.

De vajon ne tudta volna azt az ellenség, hogy a szent maradék a két oszlophoz köti majd magát, és az oszlopokhoz kötött pányvák válnak az őket egymás előtt beazonosító jellé?  Ha pedig tudta, és a könnyű préda tömegek után a „szent maradékot” is szerette volna tévútra vezetni, vajon nem mímelné a jelet igazi tartalom nélkül? Tudta és meg is teszi.

De hogyan tudná eltéríteni az Oltáriszentség és a Szűzanya iránti tiszteletet?

Hosszú évekig a hit jelének véltem, ha szentségimádáson értem valakit: nagy naivitásomban így viszonyultam mindenkihez, aki benyitott a szentségi kápolnába, bejött a templomba, és ha még térdelt is közben, az végképp überbiztos jele volt annak, hogy az Úr igazhitű követőjét tisztelhetem a betérőben. Aztán elérkezett a covid-tiltások ideje, és értetlenül láttam, hogy a szentségimádók elfogynak, és még a híres szentségimádó püspök is félreérthetetlen jelét adja annak, hogy nem az Úr tisztelete vezeti naponta az Oltáriszentség elé, mert igen lelkes kitartással tiltotta el az Oltáriszentségtől híveit. Nehéz volt megértenem a jelenséget, mígnem egy nap szóba nem elegyedtem a maradék imádók egyikével, aki naponta többször is betért a Szentségi Úrhoz. Kérdés nélkül elmondta, hogy ő azon szokott az Oltáriszentség előtt gondolkodni, hogy milyen nehezek is voltak számára a több évtizede befejezett gimnáziumi évek, mennyire gonoszak voltak vele az emberek az egyházi iskolában. Mindezt naponta több órában emésztette, éveken keresztül, mert a kápolna volt számára az a csendes hely, ahol zavartalanul önmaga lehetett saját tápláléka, az emlékein kérődzhetett, a kitett Oltáriszentség, mint háttérkép előtt…

Sajnáltam ugyan rossz tapasztalataiért, de hálás is voltam, mert megérthettem általa, hogy nem mindenki az Úrért jön naponta az Oltáriszentség elé, és azt is, hogy ki lehet tartani éveken keresztül egy ilyen gyakorlatban, anélkül, hogy valós imádás és istenfélelem lenne mögötte. És mivel ez valószínűleg nem elszigetelt jelenség, megtörténhetett az, hogy a szentségimádás a pányva mímelt jelévé válhatott: mert trendi, neokonzerv katolikus jellemző, ha egy plébánián szentségimádó kápolna nyílik, amelyet akkor is örökimádónak hívnak, ha a nap nagy részében senki sincs a nyitott kápolnában kitett, vitrinben lévő Oltáriszentség előtt. De ha nagy erőfeszítéssel meg is szervezik, hogy legyen valaki, legalább a nap egy részében, a hozzá tartozó templomban mindeközben zavartalanul áldoztatnak kézbe, rendeznek ökumenikus összejövetelt, dicsinek nevezett „dicsőítést”, hirdetnek és követnek eretnekségeket, imádkoznak hamis kinyilatkoztatásból származó imákat, hirdetnek hamis jelenésekhez zarándokutakat. Mert az őket ezekben vezérlő alapelv ugyanaz, mint a „szentségimádásukban”: önmaguk etetése, hol csak érzelmi behatásokkal, hangulatokkal, hol ténylegesen az Úr testével.

Nemrég szembejött velem egy felvétel a Szent István bazilikában rendezett „dicsőítő” szentségimádásról, amelyen fiatalok tömege helyezkedett el a szembemiséző oltáron kitett Oltáriszentséggel szemben, a padokban ülve, miközben hatalmas zenekar játszott keresztény slágereket a főoltár és a kitett Oltáriszentség között, időnként pedig „tanúságtevők” beszéltek hosszan a tömeghez a saját élményeikről. Talán még sírtak is sokan a meghatottságtól… Mert az Úr dicsőítése itt is ugyanaz az érzelmi, hangulati önetetés volt, mint megannyi karizmatikus összejövetelen, amelyen az Oltáriszentség a dekor része, amelyről úgy beszélnek a jelenlétében, mintha nem lenne jelen, irányított érzelmi túltengést okoznak körülötte. Így a saját érzelem válhat istenné, az igaz Isten pedig a hamis úr háttérképévé. Mert ezt érte el az elmúlt hatvan év legkártékonyabb, lázadásból született egyházi mozgalma: hamis viszonyulásai a „katolikusok” alapértelmezett imamódjává tették az érzelemvadászatot.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2024. augusztus 31.