Ha elhangzik az „erényes élet” szóösszetétel, sokan legfeljebb a régi szentek életrajzaiban olvasott középkori vagy barokkos szóvirágnak vélik azt. Valamiféle ósdi jámborkodásnak, aminek semmi köze napjaink valóságához, nopláne a modern, felvilágosult emberhez és a felnőtt kereszténységhez.

Mert immár a harmadik generáció nő fel úgy, hogy tömegesen nem hallott arról, hogy mi is az az erény.

A hatvanas években felnőttek még tanulták, de nem adták tovább, mert még ha ritka esetben törekedtek is rá, nem azt hallották a papoktól, hogy még mindig ez lenne a szükséges. A hetvenes-nyolcvanas években felnőttek néha ugyan hallottak még róla, de már nem tanulták szisztematikusan, hacsak azt nem, hogy az miért nem kötelező, illetve hogyan lehet kisebb erőbedobással teljesíteni (helyettesíteni) az erények elérésének ösztönzésére rendelt előírásokat. Az ő gyerekeik pedig már nem is hallották, nem is tanulták.

Pedig mindannyiunknak ugyanazt a lécet kell megugranunk, mint az erények mibenlétét megtanuló, azokra törekvő és azokat megvalósító őseinknek.

A szentek életében pedig az erényekre való törekvés tudatos és a legértelmesebb tevékenység volt, amely segítette őket és a rájuk bízottakat az üdvösség elérésében.

(Bárcsak egyszer ennek tudatában újraolvasnánk Szent István Intelmeit, amelynek még latin címe is az erények megalapozásáról szól: a szent királyunk ugyanis nem a későbbi hagiográfiai szükség miatt látta az erényeket a jó uralkodás és az ez által is elért üdvösség eszközének). Nagy hátrányból indulunk hát.

És mivel napjaink szellemi és lelki zűrzavarában, amikor nem tudjuk, hogy merre van az előre és merre a hátra, mire kell törekednünk és miért, hogyan találjuk meg a helyes utat, és egyáltalán: „MIT TEGYÜNK HÁT, FÉRFIAK, TESTVÉREK?!” (Csel 2,37), fel kell fedeznünk, hogy

az erény nem barokkos szóvirág, hanem tényleges képesség, erő a jónak szokásszerű megvalósítására.

És akkor mi lehetne szükségesebb, mint az okosságról való gondolkodás, ami a bűneikkel szembesített zsidók kérdésére (is) választ adott egykor Szent Péter által.

Az okosság (prudentia) az értelmet tökéletesítő erény, amely a cselekvésünket irányítja a helyes értelem által. Ez az, ami által tudjuk, hogy mit kell tennünk. Ez az erény tehát a cselekvés céljának eléréséhez szükséges eszközök helyes megválasztására való képesség. Ha a cselekvés célja a természet rendjéhez tartozik, az okosság természetes erénye, ha természetfölötti célú, a természetfölötti okosság erénye irányítja eléréséhez szükséges eszközök megválasztását. A továbbiakban ez utóbbiról, a természetfölötti okosságról lesz szó.

A cél elérésére választott eszközök esetében a cselekvés célja és a körülményei határozzák meg a használt eszközök jóságát, ezért az okosság erényének alerényei, vagyis a szorosan hozzá csatlakozó egyéb alárendelt erények is ezekre vonatkoznak.

Mivel az okosság erénye határozza meg a helyes cselekvést, és mivel minden szerzett morális erény csak cselekvés révén valósulhat meg, az okosság a vezérlő erénye a keresztény cselekvésnek.

Ezért ennek hiánya szükségszerűen hiányt jelent minden szerzett morális erény tekintetében is. Ha valakiből hiányzik a prudencia, az más morális erényeknek is híjával van, ha alacsony fokú, más szerzett morális erényben is hasonló állapotú. Az okosság megléte viszont feltételezi, ezért jelzi is az egyéb erények meglétét. Mert ahogy a baj nem jár egyedül, a jó sem teszi.

Szalézi Szent Ferenc még a lelkivezető kiválasztásánál is egyik fő szempontnak mondta az okosság erényét, amelynek megléte esetén tud vezetni bennünket valaki az üdvösség útján. Ha viszont ez a választás szempontja, joggal gondolhatjuk, hogy meg is ítélhető kívülről, hogy megvan-e valakiben vagy sem. És valóban, az alerények meglétéből vagy hiányából tudhatjuk meg, mert ezek között vannak olyanok, amelyek nélkül nem létezhet maga az okosság erénye sem, illetve vannak olyanok, amelyek annak nem szükségszerű, hanem lehetséges kísérői annak. De az erények számbavétele mindenkinek tükör, amit érdemes magunk elé tartani, hogy tudjuk mire kell törekednünk. Íme az okosság alerényei:

Emlékezés (memoria): az az erény, amely által az ember emlékszik azon helyes dolgokra, amelyek a cselekvésre és annak körülményeire vonatkoznak. Három, vele ellentétes bűn csökkenti vagy szünteti meg: ha az ember nem emlékszik arra, amire szükség lenne a helyes cselekvéshez; ha rossz dolgokra emlékezik a helyesek helyett, illetve, ha figyelmen kívül hagyja azokat, amire emlékeznie kellene.

Ha valaki bűnös életet él, lelkiismeretének férge miatt kellemetlennek él meg minden olyan emléket, amely „szemrehányást” jelentene aktuális helyzetében. Ezért még amíg emlékezik ezekre, szívesen hagyja figyelmen kívül őket, így egy idő után már nem is emlékszik a helyes dolgokra (de bűnös a nem emlékezésben). A memória viszont a helyes dolgok száműzése után sem marad üresen: szükségszerűen a rossz dolgok töltik meg azt, emberileg lehetetlenné téve a helyes cselekvést. Az emlékezés erényével nem rendelkező személyben ezért nem lehet meg az okosság erénye sem, hiszen nem tud a természetfölötti cél (üdvösség) eléréséhez szükséges megfelelő cselekvést választani. Az emlékezés erénye kapcsolódik a remény isteni erénye által megvilágosított értelmünkhöz. Ezért nem rendelkezik reménnyel a bűnbánat nélküli és nem helyesen cselekvő.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2024. június 15.