„Az odafent való dolgokkal törődjetek, ne a földiekkel. Hiszen meghaltatok, és életetek Krisztussal el van rejtve Istenben. Amikor pedig Krisztus, a ti életetek, megjelenik, akkor majd ti is megjelentek vele együtt a dicsőségben. Irtsátok ki tehát tagjaitokból („Öljétek meg tehát tagjaitokban”) azt, ami földi: a paráznaságot, a tisztátalanságot, a bujaságot, a gonosz kívánságot és a kapzsiságot, ami nem más, mint bálványimádás. Miattuk érkezik el Isten haragja a hitetlenség fiaira. Ti is ezeket műveltétek egykor, amikor köztük éltetek. Most azonban vessétek el magatoktól mindezeket: a haragot, az indulatosságot, a rosszakaratot, szátokból a káromlást és a rút beszédet. Ne hazudjatok egymásnak, ti, akik levetettétek a régi embert cselekedeteivel együtt, és magatokra öltöttétek az újat, aki teremtőjének képmására állandóan megújul a teljes megismerésig.” (Kol 3,2-10)[5]

      A Szentírás az efféle (fenti) bűnöket a „test cselekedetének” mondja, az „ó-ember” természetét látja benne, azt, amiből ki akar emelni, meg akar szabadítani bennünket Isten. Jézus a keskeny utat adta nekünk, amelyen győzelemre juthatunk.

„Menjetek be a szoros kapun! Mert tágas az a kapu, és széles az az út, amely a kárhozatba visz, és sokan vannak, akik azon járnak. Mert szoros az a kapu, és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik azt megtalálják.” (Mt. 7,13-14)

Mi pedig érezve a kapu szorosságát, az út keskenységét, tágítani igyekszünk azon. Ki így, ki úgy. Ki ennyit, ki meg annyit. És a hétköznapi keresztény élet természetes velejárójának, szokásának tekintjük azt, amiről a Szentírás azt mondja, „akik ilyen dolgokat tesznek, nem nyerik el Isten országát”. Úgy tűnik, hogy megalkudtunk a bűnnel és a keskeny út szűkösségét szétrepesztettük, hogy vallási érzelmeinket, kulturális igényeinket is kielégíthessük, és bűnös hajlamainknak is eleget tehessünk.

Isten megoldása a jelen állapotunkra csak a „halál” képével írható le. Egy gyökeres és életet átalakító változásra, megtérésre, újjászületésre van szükségünk. Ez a változás ugyan nem azt jelenti, hogy többé nem lesznek hibáink, és nem vétkezünk, de azt igen, hogy életünk középpontjában Krisztus lesz, gondolatainkat, vágyainkat és cselekedeteinket az ő jelenléte motiválja. Nem saját maga szentségét keresi akkor az ember, hanem az Úr akaratát.

„Akik pedig Krisztus Jézuséi, megfeszítették testüket a vétkekkel és a kívánságokkal együtt. Ha a Lélek által élünk, járjunk is a Lélek szerint!” (Gal. 5,19-25) „Krisztussal együtt keresztre vagyok szegezve: élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem. Amit pedig most a testben élek, azt az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem.” (Gal 2,19-20)   „Mert aki meghalt, az felszabadult a bűn alól. Ha tehát meghaltunk Krisztussal, hisszük, hogy Krisztussal együtt élni is fogunk, mert tudjuk, hogy Krisztus, miután feltámadt halottaiból, már nem hal meg, s a halál többé nem uralkodik rajta. Mert halála egyszer s mindenkorra való halál volt a bűnnek; az élete azonban élet az Istennek. Ti is úgy tekintsétek tehát magatokat, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek Krisztus Jézusban, a mi Urunkban. Ne uralkodjék tehát a bűn halandó testetekben, ne engedelmeskedjetek kívánságainak, de ne is adjátok oda tagjaitokat a bűnnek a gonoszság fegyvereiként, hanem mint akik a halálból életre keltetek, adjátok magatokat Istennek, s tagjaitokat is, mint az igazság fegyvereit, adjátok Istennek. Mert a bűn nem fog uralkodni rajtatok, hisz nem vagytok már a törvény alatt, hanem a kegyelem alatt.” (Róm 6,7-14)

 A valódi élet a halállal kezdődik! Az Isten nélküli autonómia és az önzés halálával. Ezt nem lehet megspórolni a krisztuskövetés útján. De nem is érdemes, mert Isten ajándéka számunkra az élet és az Ő saját szeretete. Ez a szeretet képes bennünket megváltoztatni, átalakítani, újjáteremteni. A görög nyelvben több szó is van a szeretetre, de ebből csak egy az, ami az Istenből árad felénk, ez az Isten „agapéja”, szeretete. Ez a szeretet az, amelyre Jézus azt mondja:

„Én viszont azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért, hogy fiai legyetek mennyei Atyátoknak, mert ő fölkelti napját a gonoszokra és a jókra, s esőt ad igazaknak és gazembereknek. Ha ugyanis csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi lesz a jutalmatok? Nemde a vámosok is ugyanezt teszik? És ha csak a testvéreiteket köszöntitek, mi rendkívülit tesztek? Nemde a pogányok is ugyanezt teszik?” (Mt 5,44-7)

Ez a szeretet nem a törékeny és töredékes emberi szeretet, az ember szeretet-próbálkozása, amely önzéssel terhelt, gyakran megsértődik és válogat. Ez az isteni szeretet! De nézzünk a keskeny út titkára, mire is tanít, mibe is vezet be minket Jézus?

„Ahogy  engem  szeretett  az  Atya,  úgy  szerettelek  én  is  titeket. Maradjatok    meg   szeretetemben.   Ha   parancsaimat   megtartjátok, megmaradtok   szeretetemben,  mint  ahogy  én  is  megtartottam  Atyám parancsait,  és  megmaradok  az  ő  szeretetében. Azért mondtam nektek ezeket,  hogy az én örömöm bennetek legyen, és örömötök teljes legyen. Az  az  én  parancsom,  hogy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket. (…) Nem  ti választottatok   engem,   hanem   én   választottalak   titeket.  Arra rendeltelek  benneteket,  hogy  elmenjetek,  gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök  megmaradjon,  s  hogy  bármit  kértek  az  Atyától az én nevemben, megadja nektek. Azt parancsolom nektek: szeressétek egymást!” (Jn 15,9-17)

Létrehozva 2011. május 20.