BEVEZETÉS
Az élet tárgyilagos szemléletére támaszkodó gondolkozó előtt aligha vitatható, hogy az élet alakulásában milyen jelentékeny szerep jut az ellentétes nemek vonzódásából kibontakozó nemiségnek. A leghelyesebben felismert életcél megvalósítója – túl minden esetleges művelődésközösségen – mégis csak az egyes ember; ebben az egyéni életben feltétlenül felismerendő a nemiség döntő szerepe, amely az emberi életet két különálló és mégis egymáshoz tartozó táborra osztja. A nemiség tehát az élet teljességében szétágazó, nagy hatókörű életvalóság.

Az már az emberi természetből önként következik, hogy ilyen jelentékeny hatású élettény nyomán felrajzik az emberi reflexió. Ez a reflexió pedig a minden szellemi megnyilatkozást befolyásoló világszemléleti és egyéb elkülönítő tényező hatása alatt ezernyi irányúvá válik. A nemiség kérdésének értékelésében pedig a gáttalan szabadosságtól a nemes aszkézisig számos változatot mutat. Ebből a sokféle irányba  vonuló széthúzásból kiegyenlíthetetlen  ellentétekre lehetne következtetni.  Pedig  ha  közellebbről vesszük szemügyre e meggondolásokat, akkor ráeszmélünk arra, hogy a nemiségnek mint életjelenségnek valamihez való viszonyításában mindnyájan megegyeznek. Ezt a valamit nyilván irányítóan meghatározó elvnek tartják. Mi ezt a cselekvésszabályozó elvet, illetve elvrendszert isteni törvénynek mondjuk és a hozzá mint legfelsőbb elvhez való viszonyulást erkölcsnek nevezzük, így ez a viszonyítás valamennyi, legellentétesebb álláspont között is mutat bizonyos közös, formai vonást. Van valami egybefogó alapelgondolás, de erősen szerteágazó a kötöttség alapját kereső, döntően irányító rendelkező beállítása. A szélsőségesen alanyi irányban a személytelen természet,  a  katolikus  erkölcstudományi tanításban a személyes Isten a mértékadó.

Így adódik a szemlélő számára két külön sarok: a nemiség nyers életvalósága és az azt magas hivatottságra emelő erkölcsiség tényleges vagy feltétélezett érvényessége. Minthogy mi kérdésünket nem történeti, hanem tartalmi szempontból kívánjuk vizsgálni, azért az erkölcsön nem érthetjük a történelem során ezzel a fogalommal jelölt  különböző, hiányos vagy hibás cselekvésszabályozó értékelvek rendszereit, hanem csak a további értékelések alapjául szolgáló katolikus keresztény erkölcstudományi fogalomtartalmat. Ezeknek a tanításoknak alapját alkotó értékrendszert kívánjuk – a  különböző  magyar  megjelölések esetleges zavaró érzelmi együtthatóit semlegesítendő – az étosz szóval jelölni.  A másik  sarok  tartalmi  együttesét érásznak nevezzük;  hangsúlyozva,  hogy  ezen  –  eltérően  a  köznapi nyelvhasználat erotika szavának pejoratív mellékzöngéjétől – a nemiség érzess és cselekvésbeli teljességét értjük.

Újabb kérdés, vajon e két fogalom hogyan, milyen szemszögekből viszonyítható? A nemiségnek mint életjelenségnek cselekvő jellege nem vitás. Mint cselekvés pedig szükségképpen az emberi cselekvések értékmérőjéül és irányítójául szolgáló erkölcs megítélése alá tartozik. Érosz és étosz kapcsolata tehát bölcseleti meggondolás alapján nyilvánvaló.

Ez a kapcsolat, amint már egyszer rámutattunk, csak formai viszony kifejezője. Milyenségét az határozza meg, hogy az étosz fogalmát minő tartalommal töltjük ki. Ez pedig már nem pusztán bölcseleti kérdés, hanem azon túlmenve, illetve előfeltételszerűen megelőzve a minden szellemi megnyilatkozást döntőén jellegzetesítő vallásos meggyőződésből fakadó, éltetőén átfogó világnézeti kérdés. Vallásos meggyőződésünk teleológikus beállítottsága a nemiséggel kapcsolatosan is felvetteti az isteni célgondolat kérdését. Az e kérdésre megtalált válasz pedig nem lehet közömbös az érosz és étosz viszonyának helyes kipontozásában.
Az isteni célgondolat felvetésének helyességét egyszerű és közvetlen tapasztalati jelenség is igazolja. Azokra a nem is lelki, hanem tisztán élettani visszahatásokra gondolunk, amelyek az isteni célgondolattal akár idő, akár mód vagy cél tekintetében elkövetett visszaélések nyomában járnak. Csak a korlátoltság  határát  súroló  rövidlátás  tekinti  ezt  puszta  élettani  visszahatásnak,  egyszerű biológikumnak. Helyesen ezt az isteni, kötelező érvényű célgondolat megsértését követő szankciónak kell tekintenünk, így az élettani tapasztalat érzékelhetően igazolja a valláserkölcsi meggyőződés  helyességét.

Az  érosz  és  étosz  helyes  viszonya  megismerésén alapuló  életgyakorlatnak  feltételei –  és  ennyit már bevezetőül megállapíthatunk – a feltétlen érvényű erkölcsi törvény megismerése, életgyakorlat és erkölcsi törvény meg nem egyezése esetén az abszolút erkölcsi törvény szabályozó érvényének az elismerése, végül az egyéni életcélnak e kettős belátás alapján való kitűzése és megvalósítása.

Az imént az éroszt és étoszt két sarknak neveztük. E sarkok között természetes feszültség van. Ezazonban  nem  a  rombolás  ellentétét,  hanem  az  életserkentő  áramlás  ütemét  szabályozó  feszültség. Érosz és étosz viszonyában az életformák széles lehetősége nyílik az értékskála különböző fokain. Az ember szabad akaratából fakadó erőfeszítésén és az isteni kegyelem felhasználásának mértékén múlik, hogy életgyakorlatával az értékskála melyik foka alatt helyezkedik el.

Munkánknak tulajdonképpeni célja az érosz és étosz helyes viszonyának az emberi természetben jelentkező erkölcstörvények, valamint a kinyilatkoztatott erkölcsi törvények alapján való kipontozása. A  feladat  nehézségeit  érezzük.  Ezt  csak  fokozza  az  a  tapasztalatunk,  amely  szerint  az  érosz  és étosz  kérdése ezernyi  és  ezernyi  egyéni  életnek és  életegyüttesnek kínzó  kérdőjele.  De  ugyanekkor erősen hisszük, hogy az isteni kinyilatkoztatás fényénél az emberi élet kérdéseiben megtalálhatjuk az Isten terve szerinti megoldást.

Bizakodó erőfeszítésünk elején külön köszönetet mondok dr. Fekete Miklós tanár barátomnak, aki sokban hozzásegített ahhoz, hogy munkám napvilágot láthasson. A jó Isten nevében kezdettem, az Ő szent nevében indítom útnak – emberlelkek nemesítése érdekében.

Budapest, 1940. Jézus neve napján.

A teljes könyv elolvasható itt.

Létrehozva 2012. március 29.