2. Hogyan toborozhatunk embereket?

Mindig egyszerűen az Apostolok Cselekedeteire gondolok. Ha keresztények intenzív módon együtt élnek és imádkoznak, akkor az Úr folyamatosan vezet hozzájuk embereket (ApCsel 2,43-47). Egyszerre megérinti az embereket. Megszólítanak: „Te már egész héten feltűntél nekem, szeretnék veled beszélni.” És akkor beszélhetünk.

Isten természetesen komolyan veszi az emberi természetet. Értelmet adott nekünk. Mérlegelnünk kell, hogyan lehet egy gyülekezetben újrakezdeni. Először lelkileg egészséges embereket szólítsunk meg, akik alkalmasnak látszanak arra, hogy a közösség magját képezzék.

Először tehát törekedjünk a magot megalkotni. Ha ezek az emberek már megerősödtek, képesek lesznek más embereket, gyenge embereket is hordozni. Kezdetben azonban a gyengék érdekében erőseket kell kiválasztani. Az értelem, amit Istentől kaptunk, bizonyára ezt diktálja. Hogyan akarnánk másként a többieken segíteni? Ez mindenkinek a javára váló, egészséges kiindulás.

3. Mely idő a legalkalmasabb az imádságra?

Gondolom, ez a kérdés a személyes imára vonatkozik. Véleményem szerint a legfontosabb az, hogy jó időpont legyen. Természetesen nehéz megmondani, mikor jó valakinek egy időpont. Semmi esetre sem tanácsolom, hogy az imádság idejét a nap legfáradtabb időszakára tegyük. Sokszor azonban csak ez az idő áll rendelkezésre. Van, aki délben imádkozik könnyebben, a másik reggel, a harmadik este. Ha választhatunk, akkor azt az időt válasszuk, amikor a legjobban össze tudjuk szedni magunkat. A kegyelem mindig az emberi természetre épít. Válasszuk tehát azt az időt, amelyik a legalkalmasabb az Istennel való kapcsolatunk elmélyítésére. A jó idő a kedvező idő. Gyakran nincs mit választani, akkor a lehetséges időt kell felhasználnunk. Ha azonban mindig csak fáradt időszakot választunk, akkor nem jutunk előbbre az imádságban. Az imaidők és a helyes mérték kiválasztása a lelkek megítéléséhez tartozik.

Ezzel függ össze a böjt és az aszkézis kérdése is. A böjt és a vezeklés jó gyakorlatok, de mértékkel és mindig valamilyen cél érdekében végzendők. Ügyelnünk kell arra, hogy alkalmasak maradjunk a lelki életre. Előfordulhat, hogy a sátán intenzív böjtre kísért valakit, hogy semmit vagy csak nagyon keveset egyen. Ekkor annyira elgyengül, hogy az imádságban képtelen lesz összeszedett lenni. Ez aztán biztosan nem olyan böjt, ami az Úrnak tetszik. Együnk annyit, hogy élni és dolgozni tudjunk és képesek legyünk a lelki életre is.

Ha éjszaka hosszan virrasztasz, feküdj le inkább, aludd ki magad és azután imádkozz helyesen! Ezek ajánlott lelki törvények, s nem csupán az én magánvéleményem.

Tarts mindenben mértéket! A mértékletesség sarkalatos erénye nagyon fontos, főként a lelki élet kezdetén. Ha Isten rendkívüli böjtre indít, pl. arra, hogy csak nagyon keveset vagy semmit se egyek, akkor Isten vezetését abban ismerem föl, hogy erre képes vagyok. Ilyenkor érzem, hogy a böjt békességet nyújt és az imádságban mélyebbre vezet. Ha ezek a gyakorlatok akadályoznak az imádságban és a felebaráti szeretetben, akkor valami nincs rendben. Isten nem mond ellent saját magának.

4. Hogyan készüljünk az imaestre?

Természetesen erre nézve nem állíthatok fel szabályokat, helyes azonban, ha egy ilyen estét együttesen készítünk elő. Az egyház a liturgiában ugyanígy tesz. Sokan egyszerűen előkészületül a liturgiának az egyház által arra a napra megjelölt igéjét veszik. Vagy az olvasmányt, vagy az Evangéliumot. Ezek az egyházon keresztül Isten által adott szövegek. De természetesen nem kell mindig ezt követni. Az előkészítésben megfontoljuk, miként folyjék le az imaest. De amikor este az imaösszejövetel elkezdődik, fontos, hogy azoknak, akik elkezdik, valóban nyitva legyen a fülük – az Úrra figyeljenek. Nekem ugyanis az a benyomásom, hogy az imacsoport vezetői sokszor stresszes állapotba kerülnek. Ha nem jön semmi, azt hiszik, hogy imádkozniuk kell. Pedig semmit sem kell tenniük.

A tanfolyamaimon majdnem mindig kezdők vesznek részt. Eleinte szorgalmasan imádkoztam velük, hogy történjen valami. Utóbb már csak egyszerűen leültem. Alapelvem: én nem kezdek. Ezt a jelenlévőknek is megmondom. Imádkozunk egy zsoltárt vagy a zsolozsmát. Azután szünetet tartunk, leülök és várok: „Uram, ez a Te közösséged. Tégy amit akarsz!” Kérem az Atyát, a Fiút és a Szentlelket, hogy most mindenkinek világosság gyúljék a szívében és, hogy valaki mondjon egy igét a zsoltárból, hogy Isten azáltal az imában tovább vezethessen bennünket.

Alig fordul elő, hogy semmi sem történik. Valaki elkezdi. Higgyünk Isten Szentlelkében! Higgyünk abban, hogy Ő megragad valakit, az ajkára ad egy igét és arra indítja, hogy azt ki is mondja. Egy zsoltárverset mindenki tud mondani. Egy ima megformálása nehezebb; de azután hagyjuk magunkat a Lélektől vezettetni. Ehhez egy példát szeretnék elmondani.

A karizmatikus megújulás würzburgi nemzeti találkozóján egy testvérrel közösen kellett vezetnem egy csoportot. Megállapodtunk abban, hogy dicsőítéssel kezdjük, majd hálaadással és kérő imádsággal folytatjuk. Elkezdtük tehát a dicsőítést. Először csak lassan, hirtelen azonban igen intenzívvé vált. Ketten személyes életükből valami egészen mélyreható dologért dicsőítették Istent. Ekkor éreztük: helyes az irány és még mélyebb dicsőítésre került sor. Közben azonban felállt a vezető és ezt mondta: „Most térjünk át a kérő imádságra.” Igaz ugyan, hogy ebben állapodtunk meg, de ez most egyáltalán nem volt helyénvaló. Erre halálos csönd következett. Hoszabb időbe tellett, amíg az emberek erre rá tudtak hangolódni. Bár a sorrendben meg állapodtunk, a dicséretnek ebben az intenzív fázisában nem lett volna szabad közbelépni.

Előfordulhat, hogy az egész este teljesen másképp alakul, mint ahogyan tervezzük. Ez azonban egyáltalán nem probléma. Lehetséges, hogy csak dicsőítés lesz.

Olykor egy idő után a dicsőítés elhalkul. De ha tovább is tart a dicsőítés, mint ahogy azt elterveztük, azért még kéréseinket előhozhatjuk. Mint Isten papi népe mondjunk imát az egész világért. S akkor minden együtt tud működni. Azt szeretném mondani, hogy készítsük jól elő az összejövetel lefolyását, de ne ragaszkodjunk mereven hozzá! Figyeljünk valóban a Lélekre, és mint vezetők, ne idegeskedjünk. Kérjük mindig az Atyát, az Úr Jézust és a Szentlelket az egyes emberekért: „Add most, Uram, a testvérek által azt az igét, amely éppen szükséges. Adj nekik igéket, amelyeket én nem tudhatok.” Lehet, hogy az est lefolyásához nagy segítséget ad az egyház liturgiája is. Hiszen az egyház liturgiájának világos felépítése van. A liturgia bűnbánati imával kezdődik, azután áttér a magasztalásra, majd Isten papi népének közbenjáró imáival folytatódik, és az áldozással és hálaadással fejeződik be; hálaadással azért, amit Isten cselekedett velünk.

Persze megint csak nem kell mereven ehhez tartani magunkat, de érezni fogjuk, hogy nem lesz könnyű, ha minden összevissza következik. Ha az egyik kérést mond, a következő hálaadó imádságot fogalmaz meg, azután pedig dicséret jön. Állandóan át kell állnunk egyik dologról a másikra, soha sem jutunk el az igazi egységhez.

Az összejövetel felépítése tehát nagy segítséget nyújthat abban, hogy az imádságban egységre jussunk. A spontán imádság értelme nem az, hogy egyszerűen csak hangosan imádkozzunk. Ezt otthon is megtehetjük, sokkal könnyebben, mint sok ember között, akik folyamatosan zavarnak minket. Az imaösszejövetelnek az az értelme, hogy egységben imádkozzunk. Ha valaki hangosan imádkozik, akkor a saját kéréseinket és saját gondolatainkat teljesen háttérbe kell szorítanunk és az imádkozóra úgy kell figyelnünk, mintha az, amit mond, az én legfontosabb személyes kérésem lenne. Másként a spontán imádságnak nincs értelme. Ugyan mi lenne akkor a célja? Tanfolyamaimon mindig gyakorlom ezt az egységben történő imádkozást.

Figyelnünk kell az imádkozóra! Az imádkozó kérését sajátunkévá kell tennünk! A kérést saját szavainkkal nekünk is Isten elé kell vinnünk, hogy így az imádkozóval többen imádkozzanak.

Egy imaórán furcsa dolgokat tapasztalhatunk meg. Valaki súlyos lelki fájdalmában imádkozik. Alig mondott áment, egy másik máris hálát mond azért az Úrnak, hogy a macskája megfiadzott. Ez nem közösség, ez nem Test. Mi közük ezeknek a testvéreknek egymáshoz? Az egyik majdnem meghal, a másik meg az új kiscicának örül. Ilyen emberek is vannak az imacsoportokban. Náluk nem szokás figyelni a másikra. Pedig ez lenne az egésznek az értelme! Oda kell figyelnem, hogy mit akar nekem mondani Isten ezáltal az imádság által. Talán éppen egy prófétai ige van benne, ami rám vonatkozik; de ha nem figyelek oda, nem veszek észre semmit. Akkor a másik által semmi sem épülhet bennem. Mindannyian egymástól függetlenül imádkozunk. Csupa halott csont vagyunk, így a többi csontba sem költözik élet. „Egységben élni!” Ez tűnik számomra a legfontosabbnak. A misztikus Test titkát az imádságban kell megélnünk.

Egységben kell élnünk és egységben kell imádkoznunk. Először az egyház titkát kell megélnünk, akkor a többi magától megy: akkor az Úr valóban Úr és Fő lehet és akkor cselekszik is majd bennünk.

Azt hiszem, ez a széthúzás az oka annak, ha egy imaközösség sok estén keresztül nem „funkcionál”. Ezért úgy vélem, sokszor nagyon hasznos lehetne annak megvizsgálása, hogy vajon nem valami belső akadály miatt blokkolunk-e le, nincs-e valami akadály közöttem és az Úr között, közöttem és az otthon levők között, vagy közöttem és a jelenlevők között? Gondoljuk meg: mi egyszerűen imádkozni jövünk össze. De ekkor észrevesszük, hogy homok van a hajtóműben és semmi sem működik. Ezt mindenki érzi, de senki se mer szólni.

Ha megkérdeznénk a jelenlevőket, talán néhányan felállnának és a többiek előtt is beismernék pillanatnyi helyzetüket. Lehet, hogy lenne, aki ezt mondaná: „Majd megesz a méreg! Csak a ti kedvetekért jöttem el.” Úgy gondolom, hogy ennek a testvérnek először egy kicsit el kellene gondolkodnia, és az ügyet rendbe kellene hoznia. Mindjárt másképp folytatódna a közösségi élet. Először tehát mindig a kapcsolatainkat kell rendbe hoznunk, de úgy, hogy ez ne váljék rutinszerűvé. Egységre kell törekednünk, hogy egységre jussunk. Azután elmerülhetünk a dicsőítésben. Istent dicsérjük, aki a mi egységünkben jelen van.

Egy afrikai nővér a következő módszerről szerzett jó tapasz talatokat. Találkozásaikon először mindig a Szentlélekért imádkoznak vagy énekelnek. Imádkoznak a Szentlélekhez, hogy szálljon le rájuk, töltse be őket és adja meg nekik a helyes imádságot. Ezt követően megfontolják, hogy mi az, ami nincs rendben. Kérik tehát az önismeret Lelkét, aki megtisztítja és megszabadítja őket a dicsőítéshez, ezután egységben tudják imádni az Urat. Az Urat csak egységben lehet dicsőíteni! Ha mindenki Istent imádja, akkor mindnyájan teljesen egyek, mert nincs mélyebb egység, mint ami az Úrban van.

Ezután következhet Isten igéjének az olvasása, a heti tapasztalatok, a kapott igék kicserélése, vagy egy új ige a legközelebbi hétre. (Ez a Fokoláré módszere, ami bizonyára nem rossz, s mi is gyakrabban alkalmazhatnánk imacsoportjainkban.) Igyekszünk Isten igéjét megélni, és amit megéltünk, hirdetni. Eddig az afrikai nővér beszámolója.

Ez egyúttal misszió, építés és egymás kölcsönös evangelizálása. VI. Pál pápa mondta: „Ha nem evangelizáljuk először magunkat s egymást kölcsönösen, a kívülállókat sem tudjuk evangelizálni.”

Isten igéjével kapcsolatban szerzett tapasztalatom továbbadása az evangelizáció egyik formája. Egyszerűen elmondom az imacsoportban, hogy milyen tapasztalataim voltak az elmúlt héten Isten igéjével kapcsolatban. Ez természetesen dicsőítésben (vagy hálaadásban, lelki beszélgetésben, eszmecserében) is kifejezést nyerhet. Pál azt mondja: „Isten a rend Istene.” Ezért bizonyos rend betartása segítségünkre lehet. Az összevisszaság nem vezet egységre. Időzzünk nyugodtan egy kérésnél, akár hosszabb ideig is! S ha valaki az est folyamán nem tudja kérését előhozni, de a többiekkel egységben imádkozott, akkor is teljes mértékben meghallgatást fog nyerni! Az önzetlenség nagyobb jutalmat nyer, mintha mindenáron beszélt volna. Egységnek azt nevezem, ha tudom, hogy a többiek imádságukban komolyan vesznek engem.

Még röviden szeretnék kitérni azokra a fejlődési lehetőségekre, amelyeket egy közösségi estén a zsoltárimádkozás nyújthat. Előimádkozunk tehát egy zsoltárt és azután várunk. Ha valaki indíttatva érzi magát, akkor ismételjen el egy igét a zsoltárból. Ekkor mindenki arra az egy zsoltárigére figyel, ami elhangzott, és már nem az egész zsoltárra. Mindenki befelé figyeljen és ne keressen görcsösen. Ha valakinek Isten egy másik igéje jut eszébe, ami ahhoz a zsoltárigéhez tartozik, akkor mondja ki és így vigye tovább az alapgondolatot. Ez a módszer természetesen csak olyan közösségben működhet, amely valóban figyel. Éppen az imakör vezetőit veszélyezteti a legjobban az oda nem figyelés, mert tesznek-vesznek és állandóan szerveznek. Ha azonban mindannyian az Úrra tudnak figyelni, akkor az egész imaidő folyamán egy gondolatnál időzhetnek. Ezáltal egy gondolat nagyon elmélyülhet és érezhetjük: „Ez nekem szól.” Ezt azonban be kell gyakorolni: ez lenne az egységben élt élet.

Az imaalakításnak ezt a módját sajnos többször csalódottan fel kellett adnom, mert észrevettem, hogy a jelenlévők nem akarják. Nem akartak az Úrra figyelni, hanem csak a saját dolgaikat akarták elmondani. Találtam azonban olyan csoportokat is, amelyek azonnal ráálltak erre. Ez hihetetlenül bátorítólag hatott. Isten az imádságban olyan irányba vezetett minket, amire kezdetben egyáltalán nem számítottunk. Az Úr végül mindannyiunkat mélyen megérintett. Az új igére való kitartó odafigyelés közben ugyanis állandóan meg kell halnunk önmagunknak. Mégha az első zsoltárigéhez még egy ige jönne is, azt is félre kell tennem és az új igére kell figyelnem. Ez annyit jelent, mint meghalni az egységért.

5. Mint vezető, hogyan nyerhetek több bátorságot, önbizalmat és Isten iránti bizalmat?

Hogy hogyan lehet több bátorságom, önbizalmam, Istenbe vetett bizalmam? Mint vezető, hogyan dolgozhatok hatásosabban? Hogyan tudok bizonyságot tenni az élő hitről?

Talán ha egyszerűen ilyen a magatartásom: „Uram, Te megbíztál engem ezzel, megteszem, amit tudok. Ám a többi a Te dolgod.”

Azt hiszem, itt megint csak arról van szó, hogy megtegyük a hit lépéseit. Ne akarjam birtokolni azt az érzést, hogy én képes vagyok valamire, hanem merjem a bizonytalanságnak ezen az éjszakáján egyszerűen megtenni a hit lépéseit. Elég, ha van bátorságom a ,,felsüléshez”. Ez az odaszánás. Így sokszor csodálatosan megélhetjük, hogyan vezet az Úr.

6. Hogyan lehet rávezetni a résztvevőket a hangos imára?

Tisztában kell lenni azzal, hogy vannak olyan emberek, akik lelkileg sebzettek és ezért egyáltalán nem képesek hangosan imádkozni. Nekik célszerű azt mondanunk, hogy nem kell hangosan imádkozniuk. Elég, ha jelen vannak és egyszerűen az imádkozókra figyelnek és szívükben együtt imádkoznak az imádkozóval. Akkor Isten majd megérinti őket. Gyakran belső gyógyulásra van szükségük ahhoz, hogy hangosan tudjanak imádkozni. Az ilyesmit mindig előre tisztázzuk, hogy senki se érezze magát kényszerítve a hangos imára.

Mindenki akkor fog hangosan imádkozni, ha Isten indítja, de akkor meg is fogja tudni tenni.

Hagyjunk ebben a kérdésben nagy szabadságot és számoljunk a sebekkel! Vigasztaljuk ezeket a testvéreket és mondjuk meg nekik, hogy jelenlétük és belső imájuk elég az egységhez.

7. Mivel kezdjük: igeolvasással vagy énekkel?

Én először mindig énekkel kezdeném. Úgy, ahogy már mondtam, de ne csináljunk ebből megmásíthatatlan modellt.

Ha érezzük, hogy mindnyájan egyek vagyunk és már van valami alap, akkor kezdjük talán mindjárt a dicsőítéssel. Ebben az esetben nem kell bűnbánatot tartani, azt nem is kell erőltetni, de ezt éreznünk kell.

Ne állítsunk fel modelleket. Amit elmondtam, az mind csak lehetőség, talán tartós lehetőség, de nem kényszer.

8. Mit tegyek, ha valaki hosszan imádkozik?

Igen, ugyancsak vannak emberek, akik az imádságban nem érzik a hosszúságot. Őket meg kell állítani, hogy ne imádkozzanak olyan sokat, mert így mások már szóhoz sem juthatnak. Ezt azonban szeretettel mondjuk meg nekik. Ők jót akarnak, de gyakran nem veszik észre, hogy imádságuk túl hosszúra nyúlik.

Mégis szólnunk kell nekik, mert különben sokan magukba zárkózhatnak. Mindenesetre nem kell rögtön az első alkalommal szólni, talán a második alkalommal már maguktól csendesebbek lesznek.

9. Elmenjek-e az imacsoportba, ha nem vagyok formában?

Ha nem vagy formában, akkor ez legyen számodra vezeklés. Tedd vezekléssé, amennyiben mégis elmész. Ez nagyon gyümölcsöző lehet. Lehet, hogy alaposan meg vagyok terhelve, de terhemmel együtt elmegyek az imacsoportba. Isten mindenképpen ott lesz, ha én nem is tudom Őt teljesen befogadni. Ha elmegyek, nem szakítom meg a kapcsolatot Istennel és az emberekkel. Az est még nagyon gyümölcsöző lehet, sőt fel is szabadulhatok.

A távolmaradás nem lenne megoldás. Természetesen itt is vannak kivételes esetek, de azt mindenkinek magának kell észrevennie.

10. Imádkozzunk-e nyelveken, ha nincs, aki megmagyarázná?

Pál azt mondja: „Ha nincs, aki megmagyarázná, akkor semmi értelme a nyelveken szólásnak.” Mindenesetre bármikor dicsérhetjük Istent nyelveken éneklés által, hiszen az dicsőítés. A dicsőítést nem kell feltétlenül megmagyarázni. De általánosságban szólva azt tanácsolom, hogy idővel legyen magától értetődővé, hogy az imaösszejövetelen nyelveken is énekelnek. Ezt rendszerint kellemesnek találják azok is, akik még sohasem hallottak ilyet.

Röviddel ezelőtt egy összejövetelen Stuttgartban kb. háromszáz ember volt jelen. Az est után néhány nappal egy asszony kereste fel annak a háznak a főnökasszonyát, ahol együtt voltunk és ezt mondta neki: „Kedves nővér, vasárnap erre jártunk. Talán valami folklór-estet tartottak akkor? Megálltunk, mert nagyon szép volt. Nagyon örültünk annak, hogy külföldieket is meghívtak.”

Ők tehát szépnek és csodálatosan harmonikusnak találták. Ha illő módon nyelveken éneklünk, akkor az az új emberek számára se furcsa, hanem szép. Legyen tehát az imaesteken is dicsőítés, mint az istentiszteleten.

„Ezt mondja az Úr, az Isten:
Szavaim nem késnek tovább
AMIT MONDOK, AZ BETELJESEDIK.”
(Ez 12,25)

(folyt.)

Létrehozva 2023. június 6.