5. Legyen bátorságunk haladni a hitben!

Nekünk nem a hit érzésére van szükségünk, hanem bátorságra, hogy továbbhaladjunk a hitben.

Bátorságra van szükségünk a hitben való haladáshoz, bátorságra a cselekvéshez. Hitem növekszik, ha megteszem a szükséges lépéseket! Sokan kényelmesen várakoznak arra, hogy Istentől valamiféle injekciót kapjanak, és hogy Isten kimozdítsa őket kényelmességükből. Ez így nem megy! A megfelelő lépéseket nekem kell megtennem. Azokat a lépéseket, amelyeket képes vagyok megtenni. És amikor cselekszem, észreveszem, hogy tudok cselekedni. Amikor lépéseket teszek, akkor látom, hogy képes vagyok rá. Így lesz a hit készséggé bennünk. Vannak, akik egyáltalán nem akarják magukat megerőltetni. Ők azt akarják, hogy Isten lökje, tolja és vigye előbbre őket. Holott azokat a lépéseket, amelyeket én is meg tudok tenni, nekem kell meg tennem. Járás közben veszem majd észre, hogy tudok járni.

Kezdetben ez mindenkinek nehéz. Hitre és bizalomra van szükségünk az Úr segítsége iránt. Ha ezeknél a lépéseknél hibát követünk el, Isten óvni fog bennünket attól, hogy az másoknak ártson. Meg vagyok győződve arról, hogy Isten megvéd bennünket minden bajtól, ha becsületesek vagyunk, még akkor is, ha valami gyarló emberit produkálunk.

Bíznunk kell az Úrban, hogy megtanít minket, hogyan kell jobban tennünk valamit. Pál azt mondja: „Aki a prófétálást kapta, prófétáljon a hit szabálya szerint” (Róm 12,6). Adott számunkra a lehetőség, hogy megvizsgáljuk magunkat a Szentírás és az egyház tanítása által.

Az ajándékok gyakorlásához tehát hitre van szükség. Senki se juthat el odáig, hogy már ne lenne szüksége több hitre az Úrban. Soha nem fog rutinszerűen működni, ilyet soha sem fogunk tapasztalni.

A Léleknek csak egyetlen adománya van, amely bármikor rendel kezésünkre áll, ha elnyertük. Ez a nyelveken szólás. Akkor kezdhetünk így imádkozni, amikor kívánjuk és akkor hagyhatjuk abba, amikor akarjuk.

A nyelveken szólás az egyetlen ajándék, amely a saját lelki életünk építésére is szolgál. Az összes többi adomány mások lelki életének az építésére irányul.

Másoknál azonban sohasem tudjuk, hogy éppen akkor Isten cselekszik-e. Sohasem tudjuk! Egyszer általam cselekszik Isten Lelke, máskor valaki más által. Ez azért történik így, hogy mindig megmaradjunk az Úrnak való odaadottságban. Mi sohasem lehetünk „kisistenek”, akik azt mondhatnák magukról: „Mi meggyógyítjuk a világot. A mi birtokunkban vannak a legnagyobb prófétai kijelentések, amelyekkel a legnagyobb fatörzseket is kidönthetjük.” Nem, ez nem így van. Egyszer talán kidől egy fenyő, de az is lehet, hogy csak egy kis ágacska hullik le, vagy egyáltalán semmi.

Mindig teljes odaadottságra, ráhagyatkozásra van szükség! Sohasem lehetek biztos abban, hogy ma rajtam keresztül cselekszik valaki más életében az Isten. Rá kell hagyatkoznom és rá kell figyelnem!

Ha Isten nem általam munkálkodik, akkor valaki más által. Kimondott szavaim azonban semmiképpen sem ártanak, még ha éppen hatástalanok is.

Az egyik oka annak, hogy néha félünk az ajándékok elfogadásától az, hogy nem vagyunk biztosak abban, hogy azok valóban működnek-e vagy sem. Félünk, hogy lejáratjuk magunkat. Azt gondoljuk, a többiek valami olyasmit várnak tőlünk, ami valóban hatásos.

Stuttgartból kaptam egy levelet. Abban egy asszony egy beteg pap érdekében kért engem. Azt írta, úgy tudja, nckem ez meg az az adományom van. Ez azonban számomra is teljesen új volt. Én még semmit sem tudtam ezekről az ajándékokról. Inkább úgy tudtam, hogy nekem nincsenek meg ezek. Az asszony azonban esedezve kért, hogy menjek el a paphoz és imádkozzam vele. Na, gondoltam magamban: „Ez úgy néz ki, mint egy műhelyben egy autójavításnál. Az autó tönkrement, feküdj alá és javítsd meg.” Nem tudtam azonban kitérni. Így gondolkodtam: „Jól van, Uram, Te sokszor minden lehetségest felhasználsz.” Erőt vettem magamon és elmentem. Nagyon furcsán éreztem magam, mivel nem tudtam, mit kellene tennem. Nem is ismertem a papot. Üdvözöltem és ő így válaszolt: „Már tudtam, hogy jön.” Az első pillanattól kezdve tökéletesen megértettük egymást. Végül a pap azt mondta: „Ez csodálatos volt, mintha már hosszú évek óta a legjobb barátok lettünk volna.” Azután kért, hogy imádkozzam az egészségéért. Gyógyulás azonban nem történt!

Az adományokat nem lehet úgy használni, mint a szerszámokat az autójavításnál. Vagy úgysem lehet használni: „Ott lakik valaki, akinek megvan a gyógyítás adománya, az meg tudja ezt tenni.” Vagy pedig: „Menjen már le hozzá és gyógyítsa meg őt.”

Egyik adományról sem tudhatjuk, hogy az egy adott időpontban és egy adott embernél működni fog-e, vagy sem. Mindig teljes kiszolgáltatottságra van szükség. Az Úrnak való teljes odaadásra van szükség, hogy egyszerűen úgy cselekedhessen, ahogy akarja. Számomra teljesen mindegynek kell lennie, mit tesz. Nekem az a dolgom, hogy mindig készen álljak, hogy amikor kér, eszközeként kéznél legyek. Ezt tanácsolom mindenkinek. Ha Isten általunk valami határozott dolgot akar véghezvinni, akkor elküldi a megfelelő embereket is. Az azután már az Ő dolga, mit tesz ezekkel az emberekkel, nem az enyém.

Ha embereket küld hozzám, természetesen megteszem, amit tudok. Ha Ő nem cselekszik semmit, akkor az az Ő dolga. De ekkor bizony eszközként úgy érezzük, hogy nevetségessé váltunk. Mi ugyanis nem eszközök akarunk lenni, hanem az, aki a szerszámot a kezében tartja. Sok szándékunk azért nem sikerül, hogy az alázatban ne kisebbedjünk, hanem növekedjünk.

III. A SZAVAKBAN MEGNYILVÁNULÓ KARIZMÁK

Most még a szavakban megnyilvánuló karizmákról szeretnék egyet s mást elmondani, amelyek az imacsoportban igen fontosak lehetnek. A kérdés az: „Honnan ismerhetem fel, hogy Isten általam valamit mondani akar?”

Ehhez tapasztalatból a következőket szeretném elmondani. Az imacsoportban leggyakrabban előforduló adományok a szavak által megnyilvánuló karizmák. Ezek tehát azok az adományok, amelyek a beszéd által jutnak kifejezésre. Ide tartozik a bölcsesség, az ismeret, a prófétai szó, a tanítás, a vigasztalás, az intés adománya. A Lélek adományai persze nem merülnek ki azokban az adományokban, amelyeket Pál az 1Kor 12-ben felsorol. Nem csak ezek a Lélek adományai és még csak nem is a legfontosabbak.

Most a hangsúlyt mégis a beszéd-karizmákra helyezzük. De ezt nem tehetjük úgy, hogy a többit, amelyek nem feltűnően működnek, elhanyagoljuk.

Most tehát szorítkozzunk a beszéd-karizmákra, amelyek az ima közösségben igen nagy segítségül szolgálhatnak. Pál szerint (1Kor 14) tehát ezek a prófétálás ajándéka, a nyelveken szólás ajándéka és a nyelvek magyarázata. Pál ezeket az adományokat istentiszteleti használatra írja le. Elmondja, miként kell ezeket az adományokat használnunk. Ezért feltesszük az első kérdést.

1. Mikor alkalmazzuk a beszéd-karizmákat?

Mikor mondjunk ki próféciát, ha az bennünk van? Mikor közöljük Isten üzenetét, mikor gyakoroljuk a nyelveken szólást és mikor magyarázzuk? Mikor tegyük mindezt?

Válaszként általában egy igére hivatkozunk, amit Jézus is alkalmazott magára.

Fontos jel a cselekvésre az, amit úgy nevezünk, hogy a „Szentlélek kenete”. Hogy mit értünk ezalatt? Kenet alatt a Lélek megelevenítő hatását értjük. Konkrétan: indíttatva, „sürgetve” érezzük magunkat. Belső sürgetést érzünk arra, hogy kimondjunk egy meghatározott szót, gondolatot.

A nap folyamán sok gondolat fordul meg a fejünkben, de aligha érezzük sürgető szükségét annak, hogy kimondjuk ezeket. Jön egy gondolat, teljesen nyugton hagy és újra eltűnik. Ez így megy futószalagon egész nap. Azután előfordul, hogy az imacsoportban hirtelen olyan gondolatom támad, amely nem tűnik el. Így bizonyos indíttatást érzek. Bár egészen szabadon figyelek, érzem, hogy ez a gondolat valami más. Egészen halkan is jöhet ez a gondolat, de ott van. Ha bizalmas körben vagyok, akkor ki kell mondanom, hogy a többiek megvizsgálhassák a hatását.

A Szentlélek kenete tehát ilymódon az indítás, a sürgetés érzésében juthat kifejezésre. Ez az érzés egyszer erősebb, máskor egészen gyenge. De mindenképpen más, mint közönséges esetekben. De lehet ez a várakozás érzése is; a várakozás állapotában lehetünk. Érezzük, hogy Isten valamire indítani fog bennünket. Ennek nem kell ellenállhatatlannak lennie, lehet – mint már említettem – egészen gyenge is. Hiszen Isten nem kényszerít. Isten halkan suttogó Lélek. A hagyomány ebben az összefüggésben beszél az „instinctus Spiritus Sancti”-ról, Szent Ignác pedig „belső megérzésnek és ízlelésnek” nevezi. Érezhetjük azonban azt is, hogy Isten valamit cselekedni fog. Várakozhatunk, hogy Isten ezen az estén valamit tenni fog. Ez az az érzés, amikor valami „felemelkedik” bennem. Nem szabad ezekhez az érzésekhez tapadni. Maradjunk egészen szabadok, még ha egyhamar nem is történik semmi. Az én várakozó magatartásom egy üzenet kiindulópontja is lehet, amely vagy tőlem, vagy másvalakitől származik. Ez tehát az, amit talán kissé elbizakodottan a „Szentlélek kenetének” neveznek!

Ez a kenet gyakran testileg is megnyilvánulhat: hirtelen erős szívdobogást érzünk és nem tudjuk, miért.

Természetesen akkor is kaphatunk szívdobogást, amikor hangos imádságra szánjuk el magunkat. Ez egészen normális. De amikor két dolog, a gondolat és az erős szívdobogás egyidejűleg jelentkezik, ha tehát egy kijelentés valamilyen testileg (fizikailag) is érezhető folyamattal együtt lép fel, úgy ez valódiságának a jele.

Beszéd-karizmáknál az is előfordulhat, hogy egy szó kiejtésére érzünk ösztönzést. Amint azt kimondtuk, jön a második és a harmadik. Nem tudjuk, hogy a mondat hogyan fog végződni. De egy teljes gondolatot is kaphatunk egyszerre, azt kimondhatjuk és alakíthatjuk. Ez tehát nagyon különböző lehet. Döntő a gondolat és a testi reakció egyidejű fellépése.

Vannak, akik ilyenkor nyugtalannak érzik magukat. Nem a sötét nyugtalanság vagy ziláltság értelmében. Ez egy halk, sürgető nyugtalanság. Mások nehezebben kezdenek lélegezni, vagy – amint már mondtam – észreveszik, hogy szívük hevesebben ver.

Jeremiás erről úgy ír, mint mellében égő tűzről. Nem szokatlan tehát az, hogy aki kijelentést kapott, az Úr sürgetését igen hevesen érzi.

De ne csak az erős érintésekre, hanem a gyengébbekre is reagáljunk és legyen bátorságunk ahhoz, hogy megfelelő környezetben kimondjuk a kapott kijelentést.

Amikor prófétálásra szólít fel, üzenetet is küld nekünk a Szentlélek. Ha felismerjük a felszólítást, forduljunk mindjárt az Úrhoz.

Pál azt mondja, hogy a próféta ura a prófétálás adományának (Róm 12,6). Tegyük fel, hogy az imaest kezdetén egy gondolatot kapunk. Bizonyára nem lenne okos dolog azt azonnal kimondani. Várni kell addig, amíg a közösség az Úrra való odafigyelésben – például a dicséretben – eggyé válik. És csak akkor mondjuk ki az üzenetet, amikor érezzük, hogy eljött a megfelelő pillanat. A próféta maga döntse el, mikor helyes ezt az adományt használni.

Ha kemény üzenetről van szó, akkor azt egyáltalán ne mondjuk ki nyilvánosan. Ha az üzenet teljesen konkrétan egy valakire vonatkozik, akkor személyesen kell megmondanunk, hogy ne vétsünk a szeretet ellen.

Mindenki vizsgálja meg maga, amit kijelentésre kap. A prófétának el kell döntenie, hogy mikor érkezik el a megfelelő pillanat az üzenet kimondására. Ez azt jelenti, hogy a próféta ura a prófétálás adományának. Ő dönti tehát el, mikor jó beszélnie. Talán az egész imaest alkalmatlan erre. Lehetséges, hogy az üzenet nem illik sehová. Akkor várni kell. Talán a hét folyamán vagy legközelebb lesz szükség az üzenetre. Hosszabb ideig is magunkban hordhatjuk azt.

Fontos, hogy miután az üzenetet megkaptam, azonnal az Úr felé forduljak és teljes odaadással az Urat keressem. Hozzáállásom ez legyen: „Uram, tedd meg, amit akarsz.”

Ne csináljunk gondot abból, hogy mit mondjunk. S ne próbáljunk magunkból előhozni valamit. Sokkal jobban fogjuk hallani a mondanivalót, ha egyedül az Úrra tekintünk.

Ha a Lélek kenetét megkaptuk, az nem feltétlenül azt jelenti, hogy minden alkalommal okvetlenül mondanunk kell valamit. A kenet ismertető jel, hogy a felhívás Istentől jöhet.

El kell tehát döntenem, mikor jó és helyes az igét, az üzenetet kinyilvánítanom. A kenet nem kényszer, hanem jel. Akkor is csak jel, ha erős szívdobogást, vagy nyugtalanságot érzek.

Sokan csak azután élik át az Úrnak ezt az érintését, amikor más valaki szól. Hirtelen felismerjük, hogy minket is elvezethet az Úr egy ilyen kijelentéshez. Ilyenkor kérjük az Urat, hogy vezessen minket megfelelően.

A testi reakció meg is előzheti az üzenetet. Az is előfordulhat, hogy valaki más által jön az üzenet. Kijelentésem megvizsgálására gyakran jó, ha valaki más mondja ki előttem azt, amit mondani akarok. Ekkor érezzük a Lelket. Ez biztosan az egység jele. Ilyenkor meg is kell mondani: „Én pontosan ugyanezt gondoltam.” Nagy segítség ez a többiek számára is. Ha ezt elmondjuk, akkor rendszerint nagy békességet érzünk Istenben. A béke azt mutatja, hogy helyes volt, amit mondtunk. Ez a Lélek egyik gyümölcse, az isteni Léleké, amelyben nem lehet ellentmondás. Megérzem, hogy helyénvaló és kimondom.

Röviddel ezelőtt katasztrofális eset történt velem. Együtt voltunk az imacsoportban. Egyikünknél valami nem volt rendben, ezt a többiek is tudták. Az írásmagyarázatkor azt gondoltam: „Most jól ideillene, ha a problémát imában is kifejezném. Talán a testvér is megérti” – gondoltam. Azután erősen vert a szívem. Ez azonban tőlem eredt. Félelmem következtében lépett fel, amit az a gondolat okozott, hogy vajon testvérünk rájön-e, hogy neki szól az üzenet. Ám nem jött kedvező alkalom. Állandóan mások vették el tőlem a lehetőséget. Azután egyszer mégiscsak kimondtam, de részemről ez nem volt imádság. Alig mondtam ki, amit akartam, borzasztó nyugtalanság vett erőt rajtam. Akkor rögtön tudtam, hogy helytelen volt szólnom. Szemtelenség, ha valakinek imádságban mondjuk oda a véleményünket. Nem szabad visszaélnem az imával, hogy a másiknak megmondjam a véleményemet. Imádságban nem indíthatok vitát.

Ez nagy tanulság volt a számomra. Ezért is említem meg. Ha a jövőben az a gondolatom támadna, hogy ismét így tegyek, remélhetőleg mégsem fogok ilyet tenni. Inkább azt imádkozom, ami az Úrtól jön. Imádságom az előbbi esetben biztosan nem Istentől való volt, hanem magam szőttem.

Ha Istentől jön az indítás, akkor békességet érzünk és nem békétlenséget. Az Istentől jött igét kimondhatjuk, és miután kimondtuk, megnyugszunk: ez a Lélek gyümölcse. Ez a nyugalom jelzi, hogy helyesen cselekszem. Természetesen ezt a tapasztalatot sem szabad kizárólagosnak vennünk vagy általánosítanunk. Pál mindenesetre azt mondja, hogy helytelen az egyik kijelentéssel a másikat megszakítani. Nem szabad tehát egy kijelentéssel, amit éppen kap valamelyikünk, az imádság folyamatát megszakítani csak azért, nehogy elfelejtsük. Ha egy bizonyos idő után elfelejtenénk, akkor nem is volt olyan fontos. Ha fontos, Isten ismét közölni fogja. Krisztus minden esetben maga fogja megmutatni a megfelelő időpontot ahhoz, hogy szóljunk. Ő megteszi ezt, ha kérjük tőle. Bizonyos idő után már tapasztalatból is fel fogjuk ismerni, melyik időpontot választja ki az Úr. Ha üzenetet kapunk, kérjük nyugodtan az Urat arra is, hogy határozza meg azt a pillanatot, amikor azt ki kell mondanunk. Majd imádkozzunk nyugodtan tovább és ne törődjünk a dologgal. Előfordulhat, hogy eljön a megfelelő pillanat, amikor úgy érzem, szólnom kell. Ilyenkor mély békességben vagyok. Idővel megtapasztaljuk, hogy mikor beszélhetünk, s erre azután ráhagyatkozhatunk.

(folyt.)

Létrehozva 2023. március 6.