3. Kérjétek az Urat, hogy szóljon hozzátok!

Arról van szó, hogy valóban kérjük Istent, hogy szóljon hozzánk mások által, mégpedig a szavakban megnyilvánuló karizma valamilyen formájában.

A Lélek adományainak gyakorlásában nagy akadályt jelenthet, ha Istent nem hagyjuk szóhoz jutni. Megállás nélkül imádkozunk és nem engedjük, hogy az Úr szóljon. Folyton mi beszélünk hozzá, Ő azonban sohasem szólhat hozzánk. Nem tartunk szüneteket, amikor figyelnénk rá. Ha pedig valóban Istentől kapunk egy igét, legyen az egy szentírási ige, vagy Isten más szava, akkor többnyire azonnal hálát adunk, vagy dicséretet mondunk, pedig lehet, hogy egészen másra vonatkozott. Ez egy lehetetlen magatartás, mert ez nem az Úrra való figyelés.

Ha a kijelentés valóban Istentől volt, egyáltalán nem tudja hatását kifejteni, ha nem követí hosszabb szünet. Ezt már a vérünkben kellene érezni. Csak a hallgatásban tudjuk meghallani és megvizsgálni, hogy az a kijelentés az én számomra személyesen mit jelent. Meg kell fontolnunk, mi lehet ennek a szónak a jelentése. Minden kényszer nélkül, egyszerűen időt kell hagyni, hogy a szó belénk tudjon hatolni, ha az valóban Istentől való.

Ha valakit megérint egy kijelentés, azt tanácsolom, hogy azt mondja is meg: „Ez a kijelentés erősen megérintett, valami világossá lett előttem.” Egy ilyen ige egészen meghatározott irányba vezethet minket az imacsoportban. De ilyenkor is várnunk kell egy kicsit. Várjunk és figyeljünk! Ha az ige az Úrtól jött, akkor bele kell vinni azt az istentisztelet további folyásába. Akkor nem követheti azt például egy könyörgés a jó időjárásért. Ha az az ige helytálló, akkor kell, hogy az határozza meg imánkat is. Teret kell hagynunk az igének akkor is, ha az egész istentiszteletet ez az ige tölti ki. Minden attól függ, mennyire érint bennünket ez az ige.

Nemrégen a következőket éltem át Stuttgartban egy imacsoport ban. Ima közben hirtelen egy igét kaptam, de egészen egyszerűt. Az üzenet ismételten jelentkezett: „Most figyeljetek rám, mondanivalóm van a számotokra.” Akkor azt gondoltam: „Ez a te saját gondolatod.” De nem hagyott nyugton. Ekkor azt gondoltam magamban: „Mégis meg kell próbálnod és ki is kell mondanod, hogy lásd valódi-e?” Tudtam, hogy a jelenlévők körében kimondhatom ezt az igét és ki is mondtam. Húsz percig tartó intenzív dicsőítés után mondtam ki ezt az egyszerű kijelentést. Erre hirtelen halálos csönd támadt. Bizonytalanná váltam, már arra gondoltam, hogy most zavart keltettem. Úgy láttam, most az egyszer minden rossz, amit tettem. Majd ezt gondoltam: „Ez a mondat talán azt jelenti, hogy ki kell nyitnom a Szentírást.” De vártam és így imádkoztam: „Ha ez a kijelentés Istentől volt, akkor történni fog valami, ha nem, akkor bocsáss meg, Uram!” Egyszerre megszólalt mellettem egy nő: „Amikor Buob atya a kijelentést kimondta, abban a pillanatban kinyitottam a Szentírást és egy igére találtam, ami mélyen megérintett.” Ez az ige Máté Evangéliumából volt: „Mindaz, aki hallgatja tanításomat és tettekre is váltja, hasonlít a bölcs emberhez, aki házát sziklára építette” (Mt 7,24). Felolvasta az igét, s azután ez határozta meg az egész estét. Ez az ige egészen beleivódott imádságainkba és rávezette a csoportot a helyes önismeretre. Sőt még a következő imaösszejövetelt is ez az ige határozta meg. Isten egy ennyire egyszerű kijelentést is felhasználhat arra, hogy megmutassa nekünk, mit kell elmélyíteni.

Fontos tehát, hogy Isten szavát engedjük magunkhoz eljutni! Fontos, hogy figyeljünk rá! Fontos, hogy szüneteket tartsunk és ne imádkozzunk mindjárt tovább! Ha Istent nem engedem szóhoz jutni, később – emberileg szólva – nem fogja olyan könnyen megkísérelni, hogy beszéljen hozzám.

Kérnünk kell tehát, hogy szóljon hozzánk és meg is kell adnunk a lehetőséget, hogy szóhoz jusson. A mi összejöveteleink gyakran annyira zsúfoltak énekkel, bibliaolvasással, véleménycserével, hogy kevés idő marad arra, hogy magára Krisztusra figyeljünk. Vizsgáljuk csak meg ezt imacsoportunkban! Vizsgáljuk csak meg, hogy összejövetelünk nem így folyik-e le? Ha pedig így folyt le, legtöbbször azt gondoljuk, hogy ez csodálatos volt. Ha szüneteket is tartottunk, akkor unalmasnak éreztük. Itt azonban valami nincs rendjén. Vizsgáljuk csak meg ezt! Hagynunk kell, hogy Isten szólhasson hozzánk, hiszen másképp az adományok sem működhetnek. Ezek az adományok teret kívánnak. Ezt a bizonyos teret talán be is kellene terveznünk. Egy bizonyos időre gondolok, amikor mindenki tudatosan hallgat és Istenre figyel. Ez alatt az idő alatt ne gondolkozzunk és ne keressünk dolgokat. Meditálva figyeljünk. És ha valaki úgy gondolja, hogy Isten Igében, vagy bármilyen más formában kijelentést adott neki, akkor ezt egyszerűen mondja el. Észre fogják venni, hogy szól-e a kijelentés valakihez, segítségére van-e valakinek, vagy hatása látható lesz-e. Fontos, hogy egyáltalán teret engedjünk a kijelentésnek. Ha az a ki jelentés akár csak egészen óvatosan, szerényen jön, akkor is legyen bátorságunk, hogy kimondjuk, mivel adva van a tér, amelyben a kijelentést ki szabad mondani.

Minden esetben figyeljünk Istenre, az üzenetet Tőle várjuk és kérjük! Ezért szükséges lenne, hogy a csoport kitartson az imádságban és várja, hogy az Úr szóljon hozzá. Egy ilyen Istenre-figyelés közben nemcsak azt akarjuk közölni, ami eszünkbe jut, hanem várakozunk arra, hogy Isten maga szól hozzánk, üzenetet ad nekünk mások által.

Ez nem olyan könnyű. Ha üzenetet kapunk, mialatt más beszél, akkor könnyen abba a kísértésbe eshetünk, hogy ragaszkodjunk a saját mondanivalónkhoz, és ahhoz való merő ragaszkodásból egyetlen szót sem hallunk helyesen abból, amit a másik mond. Csak arra várunk, hogy mihelyt egy pillanatnyi szünet jön, mi is hozzákezdjünk. Ha más beszél, kijelentésünkről le kell mondanunk és az Úrra kell figyelnünk, ilyen beállítottságban: „Uram, mit akarsz most nekem mondani?” Ha az én mondanivalóm Istentől van, akkor ismét eszem be fog jutni.

Ez csupa gyakorlati figyelmeztetés. Ha nem ügyelünk ezekre, sok mindent tönkretehetünk, amit Isten egyébként megadna.

Isten az Ő ajándékait mindig egyszerűségben adja, sohasem kényszeríti ránk. Hiszen Ő a szabadságunkat meghagyó, szeretetreméltó Isten.

Sokakat ez az Úrra való várás aggodalommal tölt el. Nem vagyunk ahhoz hozzászokva, hogy saját ötleteinket és indításainkat (Istennél) egyszerűen feladjuk. Néha egészen furcsán érezzük magunkat, amikor megpróbáljuk saját elgondolásaink szakadatlan áramlását, ha csak rövid időre is, félretenni.

Aggodalommal tölthet el bennünket arra várni, hogy Isten egy üzenetet „megérleljen” bennünk. És nehezünkre eshet az is, hogy figyeljünk arra, amit egyikünk imádkozik. De abban az imádságban is lehet olyan üzenet, ami nekem szól. A közös imának nem az az értelme, hogy mindig fontolgassam, mit fogok majd imádkozni. Ezáltal csak akadályozom magam. A közös imádság értelme, hogy figyeljek, Isten mit akar nekem mondani éppen a másik imája által, és hogy én azt az imát saját imámmá tegyem, mielőtt tovább imádkozom.

4. Bízzatok abban, hogy az Úr meg akarja adni nekünk a Lélek adományait!

Ha Isten igéje azt mondja, hogy „törekedjetek” arra, akkor Isten meg is fogja nekünk adni az adományokat. Ha a zsinat kimondja, hogy el kell fogadnunk az adományokat, akkor Isten meg is akarja azokat nekünk adni. Hiszen Jézus mondta nekünk, hogy mindazt meg akarja nekünk adni, amit az Atyától az Ő nevében kérünk (Mt 7,7-11).

Tudjuk, mennyire az Úr kívánsága az, hogy megkapjuk a Lélek adományait. Pál levelében az Úr mondja nekünk, hogy a Lélek adományait meg ne vessük. A Lélek mindenkinek az üdvösségre adja adományait. Mindenkinek megadja! Mindenkinek, így olvassuk az 1Kor 12-ben. A Lélek adományait mindenki a többiek hasznára és építésére kapja. A zsinati határozatok is két helyen mondják azt, hogy „mindenki”, a világi hívek apostolkodásáról szóló határozatban és az egyházról szóló konstitúcióban. A Lélek mindenkit megajándékoz kinyilatkoztatásával, mindenkit a maga módján. Olvassák csak el az egyházatyák írásait a harmadik és a negyedik századból! Ők a Lélek minden lehetséges adományát felsorolják, sokkal többet, mint amit Pál említ. Csaknem azt mondhatnánk, végtelenül sokféle ajándéka van a Léleknek. Oly sok adománya van a Léleknek, ahányféleképpen Istennek lehetősége van kifejeznie magát a beszéd és a szolgálat adományai által.

Milyen sokrétű csupán a prófétálás ajándéka is. Megtapasztalhatjuk szóban, képben, álomban, testi kifejezésben, stb. Ismerek egy asszonyt, aki testével reagál. Ha jó dologról van szó, akkor teste automatikusan felemelkedik, negatív dolgoknál valósággal összeesik, ha semleges ügyről van szó, akkor ő is semleges marad. Kezdetben megrémültem az asszony magatartásán, de az ő reakciója hiteles volt. Gyakran megvizsgálták. Reakciója mindig helyénvaló volt. Ezek a jelenségek bámulatos dolgok és azt mutatják, hogy Istent nem szoríthatjuk határok közé. Egy adományból nem csinálhatunk fix dolgot, mintha csak így és másként nem lehetne arra reagálni. Minden lehetőséget Istenre kell hagynunk.  Ő úgy küldi az ajándékokat, ahogyan akarja. Fedezzük fel az Ő sokoldalúságát! Ehhez természetesen jó imacsoportra van szükség. Istennek ez a sokoldalúsága abban is meg nyilvánul, hogy a legkisebb dolgok is bőséges gyümölcsöket hoznak a csoport számára.

A zsinat a Lélek „egyszerűbb” és „ragyogóbb” adományairól szól. Az egyszerű ajándékok azonban semmiképpen sem csekélyebbek a többinél, sőt gyakran azok a nagyobbak, jóllehet alig tűnnek fel.

Az Úr a Lélek adományaiból mindenkinek akar adni! Ne gondoljuk azt, hogy ez rám nem érvényes.

Ha a szemináriumon a nyelveken szólás adományáról beszéltem, mindig akadtak olyan személyek, akik szerették volna ezt az ajándékot megkapni. Valami rendkívüli dolognak gondolták. Csábító volt számukra annak elképzelése, hogy idegen nyelveken imádkozzanak. Természetesen másképp képzelik el, mint ahogy az a valóságban van. Gyakran tapasztalom, hogy valaki így szól: „Igen, ezt én is szeretném, kérem atya, imádkozzék velem.” Ha azután nyelveken imádkozom velük, akkor egyszerre csak „kijózanodnak”, felállnak és azt mondják: „Atya, azt hiszem, meg vagyok elégedve eddigi ajándékaimmal. A nyelveken szólásra nincs szükségem.” Erre azt válaszolom: „Az máslapra tartozik, hogy szüksége van-e rá, vagy nincs, de sajnos önnél hiányzik az alázat ennek az adománynak az elfogadásához, mert ezt ön olyan bárgyúnak találja.” Rendszerint el is fogadják ezt a választ.

Így van ez a Lélek minden adományánál, mert ezek az adományok megalázóak, és elfogadásukhoz szükség van arra a bátorságra, amely vállalja a felsülést. Ezért először mindig meg kell vizsgáltatni az adományt, hogy akkor is legyen kellő bátorságunk, amikor egy ajándék felhasználása szükségessé válik a lelkipásztori munkában. Az ajándék megvizsgálását természetesen nem lehet begyakorolni, mintha ilyesmit csak úgy a magunk erejéből elérhetnénk.

A Lélek ajándékait Isten mindenkinek adja, mindenkinek saját egyéniségének megfelelően. Tapasztalhatjuk, milyen egyszerűen történnek igazi gyógyulások, gondolatok közlése által. Egyszerű beszélgetés során mélyen érinthetjük beszélgető partnerünket anélkül, hogy ismernénk ennek okát. Ezek azonban feltűnés nélküli dolgok, amelyek által az Úr cselekszik. Ha beszélgetésünk során olyan dolgok történnek, amelyeket nem tudunk megmagyarázni, akkor használjuk ki a lehetőséget, és imádkozzunk. Nem kell mindig pontosan tudnunk, hogy most valójában melyik adomány működik. Mindegy, hogy a bölcsesség, vagy a felismerés, vagy valami más működik-e. A fontos az, hogy az adomány működik.

Ne azt keressük, ami feltűnő, hanem azt, amit Isten tenni akar! Cselekedjünk azok által az adományok által, amit Isten nekünk ajándékozott!

Bízva bízhatunk abban, hogy Isten a Lélek adományait meg akarja nekünk adni. Biztosak lehetünk abban, hogy adományait az imacsoportoknak meg akarja adni. Másként áll azonban a dolog, ha azt várjuk, hogy Isten minden adományt egy személynek adjon. Mi ebben a magunk csinálta alázatosságban gyakran különösen nagylelkűek vagyunk. Arra kérjük Istent, hogy imacsoportunkban az egyik különösen jámbor embernek adjon meg mindent, mi magunk pedig szívesen lemondunk az adományokról. Ilyenkor alighanem azt gondoljuk: „Hadd kockáztassa ő saját magát mindnyájunkért!” Vagy nem így van? Tehát ne egy valaki kapjon minden ajándékot, hanem mindenki valami meghatározottat. Mindenki kapja meg a maga adományát.

A Szentlélek az, aki kinek-kinek így kiosztja ajándékát akarata szerint (így hangzik ez Pálnál). Az adományokat az egész test, az egész közösség kapja. Egy ilyen közösségben várható is, hogy láthatóvá lesznek.

Az utóbbi időben sokat gondolkodtam az egyházról, hiszen német nyelvterületen halódik az egyház. Éppen nem ível felfelé. Én azonban meg vagyok győződve arról, hogy amint a zsinati dekrétum mondja, Isten az egyház minden bajában különleges adományokat ad. A német nyelvterületen tehát a bajoknak megfelelő ajándékokra van szükségünk. Ezek az adományok mások lesznek, mint azok, amelyeket ugyanaz a Lélek Indonéziának, vagy Afrikának küld. Utat engedünk-e vajon ezeknek az ajándékoknak? Nem imádkozunk együtt értük, széthúzások vannak közöttünk és néhány adomány túl merésznek tűnik számunkra. Nem akarjuk lejáratni magunkat. Mások kritikáját mindig meg kell vizsgálnunk, abban mi helytálló. Ha mindenre csak rámondjuk: „Azok persze nem értenek meg engem”, akkor nagyon sok önzést is elfedhetünk. Ha az emberek azt mondják: „Ezek meg vannak habarodva”, vizsgáljuk meg magunkat és gondolkodjunk el: „Hol túlzok el valamit? Hol taszítok ahelyett, hogy építenék?” Mindig becsületesen meg kell vizsgálnunk magunkat. Lehet, hogy igaz buzgóságban cselekszünk valamit, mégis taszítólag hatunk. Akkor ne tegyük többé ezt, hacsak nem szükséges. Ebben is becsületesnek kell lennünk, bár az ilyen támadásokat normálisnak tekinthetjük. Az, aki igazán követi Krisztust, előbb-utóbb furcsává válik mások szemében. Ez az a kard, amely elválasztja anyát a lányától, apát a fiától. Ezt a kardot minden életközösség meg fogja tapasztalni. Több szerzetes elöljárónak mondtam már: „Ha óhajtja, hogy lelkigyakorlatot tartsak, én csak akkor tartom meg, ha készek a Szentlélek befogadására. De megmondom előre: ha közösségét továbbra is ilyen szépen, nyugton akarja hagyni, akkor nem szabad beengedni a Szentlelket. Ha befogadja, számíthat arra, hogy szakadások lesznek. Ezek a szakadások nem Isten Lelkétől jönnek, hanem a kihívások okozzák azokat. Ha ön ezt nem akarja, ha nem akar nyugtalanságot, akkor ne engedje be a Szentlelket.”

Ez a családra is vonatkozik! Ez egy olyan valóság, amely már az Apostolok Cselekedeteiben is megtalálható. És mivel az egész testnek szüksége van Isten adományaira, Isten Lelke ki is fogja azokat osztani. Ehhez azonban az imacsoport tagjainak hitre van szükségük, hogy képesek legyenek megtenni a következő lépést.

(folyt.)

Létrehozva 2023. február 27.