1. Törekedjetek a szeretetre!

„Törekedjetek a szeretetre! Keressétek buzgón a lelki adományokat, különösen pedig azt, hogy prófétálhassatok” (1Kor 14,1)

Pál tehát nemcsak azt mondja, hogy „legyetek készen, ha Isten akarja” – bár ez is fontos –, hanem azt mondja, hogy „törekedjetek” utánuk… Ezt nem önző módon gondolja, hanem Krisztus testének érdekében mondja. Ismétlem: az előfeltétel a lelki élet! Ha ez meg van, akkor Isten szilárd alapot ajándékoz az imacsoportnak. De ezután törekednünk kell!

Amit Pál mond, az a magunk megnyitásának a kezdete a Lélek adományai felé. Ha tehát egy imakör eléri a belső egységet és így törekszik a Lélek adományaira, akkor az Úr szívesen ajándékozza nekik azokat. Figyeljünk minden szóra, amit mond! Ha egy imakör belső egységben a Lélek adományaira törekszik, akkor az Úr szívesen megadja azokat!

Ha azonban olyanok is vannak a csoportban, akik erről tudni sem akarnak vagy furcsának tartják, akkor nincs egység. Akkor mindenki, akit az Úr arra indít, hogy akárcsak egyetlen szót is szóljon, nehézségekkel fog küzdeni. Az illető nem fog megszólalni attól való félelmében, hogy ez vagy az a személy mit fog gondolni róla. Kölcsönösen bizalmatlanokká válnak egymás iránt! Ez azonban többnyire csak olyan imacsoportokra jellemző, amelyek olyanok, mint egy galambdúc, ahová néha egy-egy veréb is berepül, majd ismét kirepül, mert csak megnézi, hogy mi történik ott, de nincs szándékában Istennek kiszolgáltatni magát.

A későbbiek során majd még elmondom, hogy mi a feltétel a Lélek adományainak elfogadásához, ami az ilyen be- és kirepüléseknél egyáltalán nem adott és egyáltalán nem is fordulhat elő. Ez nem ítélkezés akar lenni, hanem csak ténymegállapítás. Ezért azután azok, akik már hosszabb idő óta együtt vannak, állandóan bizonytalanok. Kölcsönösen bizonytalanok egymással szemben, és a Lélek adományait, ha azok kezdetben jönnének is, nem fogadják el, mert maguk sem biztosak abban, hogy azok valódiak-e vagy sem. Szeretnék megvizsgálni, de nem mernek szólni, mivel nem tudják, hogy az, aki megint bejött, helyesen fog-e reagálni. Így Isten azokat az ajándékokat, amelyeket a közösség vezetésére ajándékozna, nem tudja megadni. Ez egy közösség elhalásához, elsekélyesedéséhez vezethet, mivel Istennek nem engedik meg, hogy indításokat adjon.

Pál számára a Lélek adományai nemcsak az egyházközségen kívüli apostoli szolgálatot segítették, hanem a közösség istentiszteletét is, ahogy ezt a 1Kor 14-ben írja.

Fontos tehát, hogy az imacsoport belső egységben kész legyen a Lélek adományainak elfogadására, mégpedig az azokra való törekvés értelmében! A csoport újból és újból vigye imádságban Isten elé, hogy kész az ő ajándékait elfogadni. Mindenki legyen kész azonban arra is, hogy kimondja azt, amire állandóan sürgetést érez. A többiek vizsgálják azt meg. Mindenki kívánja azt, hogy megvizsgálják. Ehhez szükséges az is, hogy becsületesek és őszinték legyünk egymáshoz, még akkor is, ha a többiek ötvenszer megállapítják: „Ez a te saját gondolatod és senkit nem érintett meg.” Ennek ellenére, ha valaminek a közlésére indítva érzem magam, újra megpróbálhatom kimondani, hiszen nem történik semmi rossz, ha felvetem egy gondolatomat. Senkinek sem okozok kárt. Senkinek sem törik meg a hite.

Az igazi probléma az, hogy sok csoportnál a Lélek adományaihoz való hozzáállás nem egységes. Bár sokan szeretnék elnyerni a Lélek adományait, de a többiek egyáltalán nem olyan határozottak ebben. A feltétel ugyanis a teljes odaadás Istennek! A Lélek adományait csak azzal a feltétellel nyerhetjük el, ha életünket átadjuk Krisztusnak!

Életünket állandóan, teljes egészében Istennek kell adnunk ahhoz, hogy Ő cselekedhessen általunk és ne én cselekedjek! Ellenkező esetben visszaélek a Lélek valódi adományaival, ami gyakran előfordult már az egyház történetében. És Isten nem veszi azonnal vissza azokat, ha én önzően visszaélek velük.

Már néhány ember vonakodása és kételkedése is elég ahhoz és megnehezítik azt, hogy az imaközösségben a többiek számára megnyilvánuljanak a Lélek adományai.

Az imakör vezetőjének erről a problémáról beszélgetnie kell az imakör tagjaival. Érezni fogják, mennyire megnehezíti a dolgot, ha minden imaösszejövetelen minduntalan új emberek jelennek meg, hogy azután ismét elmenjenek. Nem lehet minden alkalommal az új embereket újra meg újra előkészíteni a cél elérésére. Azok, akik éppen csak most léptek be az ajtón, semmit sem értenek.

Krisztus testének felépítését komolyan kell venni! A test sejtekből áll, a titokzatos Test is sejtekből áll. Jézus tanítványainak közössége is sejtekből állt: Jézus a sok tanítványból tizenkettőt választott és a tizenkettőből ismét hármat kiválasztott, majd ebből a háromból egyet.

Ezek mind sejtek voltak. Egy életközösség csak úgy maradhat életben, ha ilyen élő sejtekből áll. Ha féltékenyek leszünk, amikor valamelyik sejt növekszik, akkor még sok minden nincs rendben, akkor még nem adtuk át magunkat Krisztusnak. Ezért van annyi felemás életű, valójában élősködő sejt a mi testünkben (Krisztus testében), aki ugyan azt gondolja, hogy Krisztushoz tartozik, mégis olyan sok önzés van benne, hogy nem Krisztus szempontjából tekint a dolgokra, hanem mindent csakúgy szemlél, hogy mi van ellene vagy érte. Ezek azonban olyan dolgok, amelyek a növekedést megnehezítik.

Legyen bátorságunk újrakezdeni! Persze meg kell vizsgálnunk a lehetőségeket. Ilyesmit éltem át nemrégen. Egyre inkább szaporodtak a nehézségek az imaközösségben. Már évek óta működött az a nagy imakör, most mégis teljesen szétesőben volt, a legkülönbözőbb okok miatt. Az emberek ki-be szaladgáltak, éppúgy, mint a galambdúcban. Néhányan azonban a csoportból valóban Krisztusnak átadott életet éltek. Ezeknek azt mondtam: „Legyen annyi bátorságotok, hogy kezdjetek valami újat. Hagyjátok az imakört a többiekre és kezdjetek egyszerűen újonnan egy kis sejtet ketten vagy hárman, de Krisztusnak való teljes átadottságban.” Újat kezdtek. Az imakör rövid idő alatt 40 tagot számlált. De most csupa olyan ember van ott, akik igazán együtt haladnak!

Egy új kezdet néha az egyetlen lehetőség, mert azok, akik érzik, hogy teljesen Krisztusnak átadott életet akarnak élni, azok más imamódot akarnak maguk között megtapasztalni. Ők nem bírják ki, hogy az egész estét hangosan és „allelujázva” töltsék. Ők a csendben is találkozni akarnak egymással.

A lelki élet fokozatai az imakörben is jelentkeznek. Az egyik csendes imában szeretne jelen lenni, másik – aki éppen most jött – lelkesedik és szeretné ezt kifejezni. Ő talán azt gondolja a csendben imádkozóról: „Vajon mi lehet vele, talán valami baja van?”

Egy jó csoportban ismerni kell a lelki fokozatokat, kölcsönösen biztosnak kell lenni egymásban és egymást el kell fogadni! Így az egyik, aki ma este csendben imádkozik, talán egy mély üzenettel tér meg hallgatásából, miközben a másik egész este nyelveken énekel. Az embert egyre beljebb vezeti az Úr a csendes hallgatás felé. Egyre több a csendes szünet, a lelki élet szerves növekedésének megfelelően. Alighogy megérkezik azonban néhány új ember, azt hisszük, hogy foglalkozni kell velük, különben ismét elfutnak, és a Lélek vezetésével szemben kötelezve érezzük magunkat arra, hogy „allelujázást” rendezzünk. Ez azonban már nem őszinte dolog. Érezzük a nehézséget. Miért nem adunk helyet ezeknek a lelkileg megalapozott folyamatoknak?

Nem arról van szó, hogy minél jobban érezzük magunkat, hanem hogy felelősnek érezzük magunkat. Így azután azok, akik úgy érzik, hogy valóban Krisztusnak odaszánt életet akarnak élni, egy csoportot kezdenek alkotni. Ez akár két emberrel is kezdődhet, akik kölcsönösen megbíznak egymásban, akik egyaránt egészen Krisztusnak átadott életet akarnak élni, akik a hétköznapok minden tisztító folyamatát – legyen az rágalmazás vagy meg nem értettség – egészen Istentől fogadják. Lehetséges, hogy éppen ez az egymásért létrejött kis csoport nem a többiektől elkülönült, hanem a többiekért felelős közösség lesz. Ez lesz hitelességük jele. Egy olyan csoporttá válhat, amely ápolja a belső lelki életet a tagok között és mégis felelősnek érzi magát mások vezetésére, továbbra is. Ez a kis csoport megfelelő noviciátus lenne egy új csoport számára. Azok az emberek, akik ilyen noviciátusba kerülnek, idővel elkötelezettebb életközösséggé nőhetnek, minden külön törvényszerűséget nélkülöző közösséggé, amelyben azonban már kötelező normák érvényesülnek, mivel a tagok kölcsönösen megbíznak egymásban.

Egy ilyen csoport egy nagyobb imakör vezető gárdája lehet: két, három, öt vagy tíz személy, amint adódik. Ez a kis csoport képezhetné gyakorlatilag az imakör vezető gárdáját anélkül, hogy ezt különösebben hangsúlyozná. Ez a csoport a vezető-együttes, amely cselekszik. Ez az a közösség, amely előkészítésképpen imádkozik és kölcsönös segítséget nyújt a Lélek adományainak begyakorlásában. Értsük ezt helyesen, az adományok begyakorlása alatt az adományok befogadására való készséget értem.

Ebben a csoportban egyszerűen mindenki biztos lehet abban, hogy az indításokat kifejezésre juttathatja. A többiek ezeket mind megvizsgálják és jelzik, hogy érintve érzik-e magukat vagy sem. Megmondják, hogy Isten szívükbe talált-e, hogy az üzenet Istentől van-e vagy sem. Mindazt, amit ebben a vezetőcsoportban megtapasztalunk, amit ebben az intenzív közösségben megélünk, miután megvizsgáltuk, átadhatjuk a nagycsoportnak.

Ha valaki újra és újra határozottan azt érzi, hogy valamit el kell mondania, úgy azt egy ilyen mag-csoportban megteheti. Ezt akkor is teheti, ha nem tudja pontosan, hogy amit mond, saját magától vagy Istentől van-e. Ha mindig beszélhet, egyszer a többiek talán azt mondják neki: „Ez engem most megérintett.”

Ha valaki egy imacsoport vezetése során állandóan indításokat közöl és a csoport kizárólag pozitív tapasztalatokat nyer azokról, akkor ez a személy egyre biztosabb lesz abban, hogy nem a saját okoskodásáról van szó, hanem valóban Istentől jövő indításról. Csak akkor veheti magának a bátorságot, hogy a nagycsoportban is megszólaljon anélkül, hogy félnie kellene attól, hogy valami balul üt ki; hiszen Isten adja az üzenetet valakinek, aki valóban érintve lesz. Az üzenethez akkor van bátorságunk, ha azt megvizsgálták. Így a mag-közösségben a lelki élet intenzívebben növekedhet. Kölcsönös bizalom uralkodik. Kölcsönösen megengedik egymásnak a hallgatást. A hangtalan imádságból mélyebb indítások származnak. Az egyiknek megengedik, hogy hangosan imádkozzon, a másiknak megengedik, hogy figyelő hallgatásban legyen jelen. Kölcsönösen tudják, hogy így is meg úgy is lehet. Ez az a tér, amelyben a Lélek ajándékai szabad utat találnak. Így növekszik – úgy gondolom – egy egészséges alapsejt, amely a többieket hihetetlenül gazdagítja.

Ha össze-vissza vannak az egészséges és beteg sejtek – vagy ahogy Pál mondja, az erősek és erőtlenek –, akkor beteg szervezet keletkezik. Ha azonban az egészséges sejtek a mag-közösségből táplálkoznak, erősíthetik az egész közösség beteg sejtjeit, míg azok is egészségesekké lesznek. Kívánatos, hogy egy plébánián sok egészséges mag-csoport alakuljon (házi imakörök), amelyek az egész plébániát egyre inkább áthatják.

Meg vagyok győződve arról, hogy csak akkor jutunk előbbre, ha a felnövekvő közösségeken belül egészséges sejteket építünk ki. Ezt mindig a legmélyebb alázatban kell tennünk! Nem szabad azt gondolnunk, hogy mi jobbak vagyunk vagy mi már többet tudunk. Ha a lelki élet valódi, ha a Krisztusnak való odaadottság valódi, mindig jobban és jobban felismerjük nyomorúságunkat és bűneinket Isten előtt, sokkal inkább, mint egy kezdő, aki bűntelennek érzi magát. A legszívesebben mindennap gyónnánk, bár nem tettünk különösebb rosszat. Isten így fog minket a valódi alázatosságra elvezetni. Általában ez nem okoz problémát, ha igazi lelki életet élünk. Isten mind nagyobb önismeretre vezet bennünket azáltal, hogy kinyilatkoztatja magát nekünk. Megismerteti magát velünk és megismerjük magunkat Őbenne.

Egy ilyen mag-közösségben – de nagyobb imaközösségekben is, olyan csoportokban, amelyekben már hosszabb idő óta együtt vannak, és amelyek nem fluktuálók – a vezetőnek fel kell hívni a tagok figyelmét az előzőekben tárgyaltakra, vagyis arra, hogy engedjenek utat a Lélek adományainak.

Az imaközösség rendszeresen imádkozhat a Lélek adományaiért. A csoport így egységben lesz az adományokra való törekvést illetően. Az ima által a fenntartások – legyen az félelem vagy bizalmatlanság – leépülnek. Nyíltan meg kell mondani, hogy az imacsoportnak karizmatikusnak kell lennie. A Lélek adományait meg kell tapasztalni Krisztus teste felépítésének szolgálatában a csoportban. Ezáltal pedig az egész egyház karizmatikus lesz! Amikor ezt a szót ezen a helyen kimondom, akkor az az egész egyházra vonatkozik. Olvassák csak el ezzel kapcsolatban a II. Vatikáni Zsinat dekrétumait!

Sok minden egyszerűen csak azáltal alakulhat ki, ha a Lélek adományairól nyíltan beszélünk az imacsoportban. Nagy segítség lesz, ha a tagok ebben megegyezésre jutnak és kívánják maguknak a Szentlélek adományait. Ha mindenki tudatában van annak, hogy a csoport minden tagja kívánja az adományokat, akkor azokért szabadon lehet imádkozni és ezekről a dolgokról szabadon lehet beszélni. Ha azonban kölcsönösen nem biztosak egymásban, akkor senki sem lesz képes arra, hogy az indításokat kimondja és a többiekkel megvizsgáltassa.

A közösség célja mindig az, hogy elkötelezett közösség legyen és ne egy csonthalmaz, mint amilyenek sokszor vagyunk. Csontok, amelyek össze-vissza fekszenek, ahogy Ezekiel próféta látta a látomásában. Csontok, amelyek egyáltalán semmit sem tudnak kezdeni egymással, csontok, inak nélkül. Gyakran ilyen a mi imacsoportunk is. Összejövünk, mint valamilyen benzinkúthoz, egy kicsit tankolni akarunk, de nem érdekel bennünket a másik. Mindig csak kapni akarunk és nem adni. Ez azonban nem megy. Az ilyen csoportnak tönkre kell mennie. Ilyen körülmények között nem jöhet létre semmiféle test.

Egy intenzív imacsoportnak, egy mag-csoportnak egészen intenzív egységben kell lennie. Elég ha ketten vannak ebben a csoportban, de legyen egység. Nekik lelki életüket mindig az egész test felépítésére való szolgálatnak kell tekinteniük és nem egyéni kedvtelésnek. Ez legyen a vezérgondolatuk: „Szentté akarok lenni értük.” Gondoljunk Pál apostolra.

Ha a csoport egyes tagjai ezeket a dolgokat világosan látják, akkor van bátorságuk ahhoz is, hogy a hibákat vállalják. Ha tudják, hogy biztosak lehetnek egymásban, nem kell félniük, hogy utána kibeszélik őket, akkor biztosan lesz bátorságuk ahhoz, hogy a Lélek adományait használják, s azután ezeket az adományokat már a lelki gondozásban is használhatják.

(folyt.)

Létrehozva 2023. február 20.