Be kell vallanom, hogy – mint minden katolikusnak – van egy elképzelésem arról, hogy mit kívánok egy pápától és egy pápaságtól.

Tele a lihegő Róma szíve,
Az apostol koronázó kupolája alatt,
A zarándokok ajkáról, mely a földet csókolja,
Minden nyelven csak egy hangot lélegzik:
„Isten áldja meg pápánkat, Isten áldja meg pápánkat!
Isten áldja meg nagy és jó pápánkat.

– Nicholas Wiseman bíboros

Amikor ezeket a szavakat olvassák, a Szentatya talán már felépült betegségéből vagy sem. Bármi is legyen a helyzet, Őszentsége nem halhatatlan, és valószínűbb, hogy hamarabb jön egy új pontifikátus, mint később. Amikor ez a nap eljön, kétségtelenül mindannyiunknak megvan a saját reménye azzal kapcsolatban, hogy ki kerülhet ki a konklávéból Jézus Krisztus helytartójaként és az Egyház látható fejeként a földön. Bárki legyen is az, nem lesz tökéletes, a maga erősségeivel és gyengeségeivel fog a Szent Péter székébe ülni, és meg kell majd küzdenie a problémák dzsungelével, melyek az egyházat és az államot a bolygó minden nemzetében sújtják. Ami még ennél is fontosabb, hogy bizonyos fokig felelősséget kell vállalnia minden egyes lélekért ezekben a nemzetekben. Ez félelmetes felelősség – pontosan abban az értelemben, hogy „félelemmel tölt el”.

Mindezek után be kell vallanom, hogy – mint minden katolikusnak – van egy elképzelésem arról, hogy mit kívánnék egy pápától és egy pápaságtól. Az említett kívánságok az Egyház és a világ hat évtizedes megfigyelésén alapulnak – de ellentétben a hivatallal, amelyről szólnak, nem tévedhetetlenek. Lehet, hogy egyetértesz velem vagy nem, bizonyára egyikünk véleménye sem fog számítani, sőt, valószínűleg nem is tükröződik majd abban a tényleges személyben, aki legközelebb elfoglalja a pápai trónt. De ha elgondolkodunk ezen, az elárul valamit magunkról és az Egyházról, amelyben élünk.

Először is, engem igazán nem érdekel, hogy honnan jön a következő pápa. De remélem, hogy tényleg és valóban hisz a katolikus hit teljességében, és képes az Apostoli, a Niceai, az Athanázi és a Tridenti Hitvallást teljes egészében, rezzenéstelen arccal elmondani – és minden egyes cikkelyt úgy értelmezni, ahogyan megírták. Mint hívő, imádkozom érte, hogy felismerje, hogy most ő a feje mindazon eszköznek (az Ő szentségei által), amelyet Krisztus rendelt el minden lélek számára, hogy megmeneküljön a pokoli születési jogtól, amelyet első szüleink bukása adott mindannyiunknak; hogy valóban megértse, hogy ő birtokolja a Mennyei Királyság kulcsait, és hogy bármit megköt a földön, az a mennyben is meg van kötve (és fordítva); és mindenekelőtt, hogy ez a saját üdvösségét is magában foglalja – és hogy ő és mindannyiunk a kárhozat veszélyével néz szembe. Ha ezt megérti és elhiszi, akkor jövendő ŐSzentsége nagyon jól fog indulni, bármi is történjék.

Remélek és imádkozom egy alázatos pápáért. Ez alatt nem olyasvalakit értek, aki fotókon pózol a szegényekkel, hanem olyat, aki felismeri, hogy saját preferenciáit és véleményét alá kell vetnie magát annak a hatalmas hivatalnak, amelyet betölt. Ezt XVI. Benedek nagyon jól megértette, különösen hivatali ideje előrehaladtával.

A pápaság, hogy befolyást gyakorolhasson a világ kicsinyei és nagyjai felett – és mivel nincsenek meg az eszközei ahhoz, hogy rettegéssel engedelmességre kényszerítse őket -, kénytelen a számos szimbólumhoz folyamodni, amelyet birtokosai az évszázadok során kifejlesztettek. A tiarával történő megkoronázás, különféle egyedi miseruhák használata, a sedia gestatoria [hordozószék] és a flabelli [vallási szertartásokhoz használt nagy legyező], a csillogó pápai udvar, mindezek nem a pápa személyének, hanem a hivatalnak a felmagasztalását szolgálták – sok alázatos lélek Péter székében mindezt tehernek találta. De ennek így kell lennie.

Ha valaki méltó rá, a hatalom fájdalmat okoz annak, aki gyakorolja; a pápakoronázási szertartáson, közvetlenül azután, hogy a tiarát a pápa fejére helyezték a „tudd meg, hogy te vagy a királyok és fejedelmek atyja és a világ uralkodója” szavakkal, egy kapucinus szerzetes elégetett és eloltott előtte egy lángoló fáklyát, mondván: „így múlik el a világ dicsősége”! Akár lenyűgözi, akár szórakoztatja az ilyesmi a modern világot, a Kulcsok birtokosán múlik, hogy alázatosan viseli-e hivatalának követelményeit – nem pedig, hogy a saját kényelméhez igazítsa.

XVI. Benedek nyilvánvalóan küzdött ezzel, hogy legyen-e koronázás vagy sem – és végül engedett a szokásos gyerekes érveknek; ezért imádkozom egy olyan pápáért, aki egyszerre elég alázatos és elég erős ahhoz, hogy a koronázást megtartsa – és ahhoz, hogy a zűrzavar korában a híveket az igazi vezetőjük mellé gyűjtse, mind pedig ahhoz, hogy szemet hunyjon Isten földi nagyjai és ellenségei felett. A világ nemrégen látta, hogy a trónra lépés és a koronázás hagyományos szertartásai hogyan adtak erőt mind a királynak, mind a népnek II. Erzsébet halála után; mennyivel igazabb ez, és mennyivel igazabb lenne ez a bolygó legmagasabb hivatalára és azokra a milliókra, akiknek a lelkét felügyeli?

Miután beiktatták, olyan pápáért imádkoznék, aki újjászervezi a Szentszéket és Vatikánvárost. Miután az előző pontifikátus furcsa faunával töltötte meg a pápai udvart, alapos nagytakarításra lesz szükség; szerencsére Ferenc pápa precedenst adott a személyzet nagymértékű elbocsátására is. Nemzetiségétől függetlenül a pápának elég alázatosnak kell lennie ahhoz, hogy elfogadja a pápai család már régóta szolgáló tagjainak tanácsát, és helyrehozza azokat a károkat, melyeket az egymást követő pápák VI. Pál óta a szervezetben okoztak.

Természetesen a fekete római nemességnek, melynek atyái 1870 és 1929 között a pápasághoz való hűségből vállalták a belső száműzetést, vissza kellene kapnia vatikáni állampolgárságát. A pápai kitüntetések rendszerét helyre kellene állítani és át kellene dolgozni. Ami ezt illeti, a palatinus és díszgárda újbóli felállítása jó módja lenne annak, hogy segítsenek újraépíteni a pápai kötődés érzését az Örök Város lakói iránt. Természetesen Rómának szüksége van a pápára – de a pápának is szüksége van Rómára. Valóban, ahogy XVI. Benedek pápa megjegyezte, bizonyos értelemben minden katolikus római.

Az alázatnak ki kell terjednie a liturgiára is. Egy adott korszak vagy a személyes ízlés nem befolyásolhatja a pápa liturgiával való bánásmódját, csak az, ami a lelkek üdvösségét szolgálja. Akár XII. Pius szabadjára engedte Annibale Bugnini liturgikus antikvitását, akár XXIII. Szent János a „felesleges” ünnepek eltörlését, akár Ferenc nyilvánvaló vágya, hogy a világot visszakényszerítse az 1970-es liturgikus állapothoz, a hívek sokat szenvedtek ezen a téren. Ugyanakkor a legtöbb katolikus ma már csak a Novus Ordo-t ismeri, ahogy az a saját területén kialakult.

Úgy tűnik, hogy a legjobb és legkedvezőbb megközelítés XVI. Benedeké volt, aki a tradicionális szentmise szabadságát kívánta lehetővé tenni az új rítusban rejlő problémák fokozatos korrekciója mellett. Hagyni kell, hogy a „Restore the ’54” [klasszikus római rítus helyreállítása] mozgalom növekedjen, amelynek lendülete nem felülről, hanem a ténylegesen gyakorló laikus katolikusok – és nem az akadémikus liturgikusok – sensus fideliumából származik. Ami azt illeti, az anglikán ordinariátusoknak meg kellene engedni, hogy a Sarum Rítus legyen a saját „rendkívüli formájuk”. Ugyanígy a különböző egyházmegyék és egyházi rendek hagyományos rítusait is. Szeretnénk, ha a karmeliták rítusát kiterjesztenék a máltai, a Szent Sír és a teuton lovagokra is, mint e rendek eredeti liturgiáját. A Traditionis Custodes-t és a hozzá csatolt szabályozást sürgősen el kell törölni.

Ha már az Ordinariátusokról beszélünk, mint a XVI. Benedek által elindított nagy evangelizációs erőfeszítésekről, kétszeres támogatásban kellene ezeket részesíteni. Újra meg kellene vizsgálni, hogy fel lehetne-e állítani ezeket olyan helyeken, mint Dél-Afrika, India és Pakisztán, és – ahogyan azt Benedek is tervezte – az észak-németországi, skandináviai és balti államok lutheránusainak katolizálása számára. A pápának vissza kell vennie a „Nyugat pátriárkája” címet, és fel kell ajánlania magát – bár kétségtelenül visszautasítják – közvetítőként a konstantinápolyi és a moszkvai patriarchátus közötti szakadásban, és a lehető legnagyobb mértékben el kell érnie az ortodoxokat, miközben védi a keleti katolikusokat. Sőt, összhangban az új pápa azon felismerésével, hogy hivatala személyes küzdelmet folytat a pokol hatalmaival az emberek lelkéért, minden lehetséges evangelizációs erőfeszítést, régit és újat, bátorítani kell. Véget kell vetni a női szemlélődő rendek zaklatásának és kényszerű összeolvasztásainak, tagjaikat annak kell látni, amik valójában: az Egyház lelki fegyvereinek.

Ennek a folyamatos erőfeszítésnek részeként az Egyház életének csodálatos elemét – az eucharisztikus, máriás és szent elemet – a háztetőkről kell kiáltani. Ahelyett, hogy félni vagy szégyenkezni kellene miatta, ez egy erőteljes segítség a doktrínák hirdetésére – akárcsak Urunk idejében. A szentek ügyeinek hagyományos módszerét vissza kell állítani, mert annak az volt a célja, hogy minden kétséget kizárjon a szentté avatásból. Ennek ellenére az Isten sok szolgája, tiszteletreméltó és áldott személy iránti odaadást ösztönözni kellene – minél több a csoda, annál jobb! Minél több cáfolhatatlan szent, annál jobb!

De a dolgok teológiai oldalát sem szabad elhanyagolni; az új pápának legjobb tudása szerint meg kell próbálni gondoskodni arról, hogy a katolikus oktatás minden szinten szilárdan megalapozza a katolikus hit abszolút igazságát, mint az üdvösség eszközét. A rahnerizmus és a modernizmus minden nyomát ki kell űzni minden katolikus oktatási intézményből – az általános iskoláktól a doktori programokig. A Katolikus Egyház Katekizmusával párhuzamosan (és alkalmanként annak korrekciójaként) használt Római Katekizmusnak kell lennie a puszta minimumnak.

Az egyház üdvösséges természetének politikai és társadalmi erőfeszítéseit is meg kell alapoznia. John F. Kennedy 1960-as houstoni beszédét a legmagasabb szinten kell elítélni – egyrészt mind eredendő tévedést, másrészt a katolikus politikára gyakorolt szörnyű hatása miatt. Azokat a politikusokat, akik katolikusnak akarják magukat nevezni, valóban az Egyház tanításaihoz kell igazítani. Ha evangelizációs tevékenységünk ott van, ahol lennie kell, akkor ez a politikusok számára előnyös lesz. A püspököknek mozgósítaniuk kell népüket a hit és az igazságosság védelmében – és ebben a pápának vagy bátorítania kell erőfeszítéseiket, vagy büntetnie kell azok hiányát.

Mindezek után a Szentszék diplomáciai erőfeszítéseinek ugyanezt a célt kell szolgálniuk – mind az egyes nemzetekkel, amelyek nagyköveteket cserélnek a Vatikánnal, mind a multinacionális szervezetekkel, melyekhez a Szentszék tartozik. A keresztények és mások nyílt üldözésével természetesen foglalkozni kell. De ugyanígy kell megtörténnie a szekularizációnak is az állami oktatásban, a kultúrában és minden más olyan területen, amelybe a mai felduzzadt kormányok beleavatkoznak. Mindazon országok katonai egyházmegyéi [tábori püspökségei], ahol vannak ilyenek, teszik a magukét az állam legfőbb ellenőrző szerepének támogatásában; természetesen a katonák, tengerészek, tengerészgyalogosok és repülők lelki jóléte a megfelelő feladata az egyháznak. De egy ország kormányának nyújtott bármilyen segítség megköveteli, hogy a császár valamit visszaadjon Istennek.

A pápának, a Szentszéknek és a katolikus többségű országok nemzeti hierarchiáinak újra meg kell vizsgálniuk a katolikus felekezeti állam egész kérdéskörét. A „felekezetileg semleges, mégis az evangéliumi értékek által megvilágított állam” elképzelése a tapasztalat szerint a második világháború utáni korszak teológusainak sajátos kimérája. Minden kormányt egy vezérlő filozófia, egyfajta „államegyház” mozgat, még akkor is, ha az – mint a kommunizmus esetében – vallásellenes. Ha egy nép többsége katolikus, akkor tűrhetetlen, hogy arra kényszerítsék őket, hogy egy idegen ideológia alatt éljenek.

Nagyon kétlem, hogy álmaim pápáját még az én életemben megválasztják, nemhogy a következő hetekben vagy hónapokban. De ha nem ezek az utolsó napok, akkor előbb vagy utóbb ez el fog jönni – mert az Egyház egésze egy napon visszanyeri küldetésének érzését, hogy „tanítványokká tegyen minden nemzetet”. Addig is ki kell várnunk az eseményeket: a következő pápa lehet XVII. Benedek, XIII. Pius, III. János Pál, vagy akár II. Ferenc, Isten segítsen minket. Imádkozzunk, hogy azt a pápát kapjuk, akire szükségünk van, ne pedig azt, akit megérdemlünk.

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2025. március 2.