Az Egyház magától Krisztustól kapott hatalmat a bűnök megbocsátására, és ezen hatalmát a felszentelt püspökök és papok révén gyakorolja. De az Egyház nem kapott hatalmat arra, hogy az isteni kinyilatkoztatásban a maga Isten által bűnnek minősítetteket valamilyen megfontolásból nem bűnnek nyilvánítsa. Ilyen hatalma ezért egyetlen püspöknek, sőt magának a pápának sincs. Ha valaki közülük mégis ilyen hatalmat vindikálna magának, bűnt követne el, ahogy az is, aki ilyen bűnös cselekedetben követné őt, akár egyetértve vele, akár csak engedelmeskedve neki.

Ahogy az ószövetség papjai nem voltak jogosultak maguk által csiholt vagy más idegen tűzzel áldozatot bemutatni, hanem csak az Isten által lángra lobbantott tüzet őrizni, és azzal áldozatot bemutatni, ugyanúgy az újszövetség papjai is az áthagyományozott isteni kinyilatkoztatást, a kapott hitletéteményt kötelesek hűségesen őrizni, mert csak így lehet a kinyilatkoztató Istenhez hűségesnek maradni. És ha mégis idegen tűzhöz folyamodnak, azaz elszakadnak az Egyház hagyományától, nem őrzik sérülésmentesen a hitet, netán elferdítik az Egyház tanítását, ugyanarra a büntetésre méltók, amiben Nádábnak és Ábihunak volt része: áldozatukat Isten förtelmes szentségtörésnek tartja és tűz fogja megemészteni őket (Lev 10,2).

Amikor VI. Pál pápa megengedte, hogy a Szentszékhez forduló püspöki karok engedményként bevezethessék a kézbe áldozást, ellentmondott az élő, és megszegése esetén kiközösítéssel szankcionált szenthagyománynak. És intézkedésével VI. Pál a rossz döntések mintapéldáját mutatta be: megkérdezte a kézbe áldozásról a világ püspökeit, majd miután döntő többségük úgy nyilatkozott, hogy nem szabad megengedni, a pápa leírta mindezt, kiegészítette azzal, hogy ez a gyakorlat a valóságos jelenlétbe vetett hit csökkenéséhez vezet, majd egy záró bekezdésben mégis megengedte. Mintha mindent megtett volna annak érdekében, hogy mindenki számára egyértelmű legyen: nem szabad engedelmeskedni ennek az intézkedésének.

De az alapvető probléma ezzel mégis az, hogy a pápának nem volt joga és hatalma meghozni ezt a döntést. Mert ez nem egyházfegyelmi kérdés volt, hanem egy engedetlen és szentségtörő gyakorlat pusztán emberi és rossz rendezése érdekében hozott, kinyilatkoztatást kikezdő intézkedés, ami ellenkezik azzal, amit maga Isten mondott.

Mert nem felszentelt kezekkel érinteni a szentet a kinyilatkoztatásból megismert büntetést érdemlő szentségtörés. Persze elhiszem, hogy annak, aki erre azt mondja, hogy a nyelve legalább annyira nem szent, mint a keze, valóban szentségtelen nyelve is van, de ez nem írja felül Isten rendelkezését: ha az ószövetségben fel nem szentelt érintette a frigyládát, azonnal meghalt (2Sám 6,6). Mert az Úr szava ebben is igaz: „Megmutatom szentségemet azokon, akik hozzám közelítenek, s dicsőnek bizonyulok az egész nép előtt.” (Lev 10,3)

És aki erre azt merészelné mondani, hogy „á, az csak az ószövetség”, meg aztán „mi köze a frigyládának az Oltáriszentséghez”, az olvassa csak tovább az idézett Sámuel könyvét. Minden katolikus tudja, ha máshonnan nem, hát a loretói litániából, hogy a frigyláda a Szűzanyát is jelképezi, de ebben a könyvben azt láthatjuk, hogy az Egyház nem a kisujjából szívta a hasonlatot.

Mert ahogy a frigyláda Júdea hegyvidékére utazott (2Sám 6,1-11), úgy ment fel Mária is Erzsébethez a hegyek közé (Lk 1,39), ahogy Dávid papnak öltözve táncolt a frigyláda előtt (2Sám 6,14), úgy ujjongott fel Mária előtt örömében a papi családból származó Keresztelő Szent János anyja méhében, ahogy Dávid örömében felkiáltott a frigyláda érkezésekor (2Sám 6,9;15), úgy kiáltott fel Erzsébet is „hangos kiáltással” (Lk 1,42), ahogy a frigyláda Obed-Edomban maradt három hónapig (2Sám 6,11), úgy maradt Mária is Erzsébetnél három hónapig (Lk1,56).

De legfőképpen: ahogy a frigyládában Isten kőbe vésett igéje, egy vödör mennyei manna, valamint Áron papságát bizonyító kivirágzott bot volt, úgy a Frigynek Szent Szekrényében maga az örök Ige volt, az örök Főpap, a Mennyei Kenyér. És ahogy a frigyláda visszatért Jeruzsálembe és a Templomban kinyilvánult Isten dicsősége, úgy az előképéhez hasonlóan Mária is elvitte Jézust Jeruzsálembe, hogy a Templomban nyilvánuljon meg Isten dicsősége.

És ha látjuk, hogy az előkép illetéktelen érintése azonnali halált érdemelt, Isten pedig gondoskodott arról, hogy annyi ezer év után is értesüljünk erről a Szentírásból, miből gondoljuk, hogy az igazi, nem előkép, hanem örök SZENTSÉG illetéktelen érintése nem ilyen büntetést érdemlő bűn?

És vajon, ha Mózes mégis megengedte volna, nem lett volna tán bűn? (Persze nem adekvát dolog ilyen kérdést feltenni, hiszen Mózes szent és istenfélő ember volt…). Ugye, hogy elképzelhetetlen lett volna ilyesmi? De akkor miért gondoljuk, hogy csak azért, mert a pápa illetéktelen érintést engedélyezett, bár nem volt hatalma rá, megszűnt bűnnek lenni az, amit Isten nyilvánított bűnnek? És miből gondoljuk, hogy csak azért, mert eltelt néhány ezer év Óza halála óta, bármi megváltozott volna Isten viszonyulásában az illetéktelen érintésekhez? Istenben, „akinél nincs változás, sem árnyéka a változandóságnak”? (Jak 1,17)

De, hogy az újszövetségi példára áhítozó „felnőtt keresztények” is megnyugvást nyerjenek: amikor feltámadása után Krisztus megjelent Mária Magdolnának, azt mondta neki: „Ne érints engem, mert még nem mentem fel az Atyához” (Jn 20,17). Majd szintén még mennybemenetele előtt Tamásnak viszont ezt: „Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd meg a kezeimet, nyújtsd ide a kezedet, és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő!” Pedig még mindig nem ment fel a mennybe. Tehát nem a mennybemenetel megtörténte vagy hiánya az oka az érintés tiltásának: Mária Magdolna és Tamás apostol közötti érintést lehetővé tevő különbség a felszenteltség volt: az utolsó vacsorán Jézus, az Egyház – minden katolikus számára hittel követendő – tanítása szerint a vételre és ismétlésre való felszólítással pappá szentelte az apostolokat. Ők tehát nem illetéktelenül érintették kézzel az Úr testét.

Ezért, ha valaki az apostolok példájára hivatkozik a hívek kézbe áldozásának alátámasztására, csak a béka alatti pincéhez konvergáló nem szent egyszerűségét vagy igen nagy impietas-át villogtatja, különösen, ha Horváth Árpád Sj-hez hasonlóan netán még úgy is véli, hogy a nyelvreáldozás kizárólagosságának “nincs semmiféle biblikus alapja”. Mert van biblikus alapja, ezenkívül nem véletlenül mondta a trienti zsinat apostoli hagyománynak a kizárólag pap megszentelt kezétől kiszolgáltatott szentáldozást.

Liberálisék egyik kedves elképzelése az, hogy a megfelelő lelkület felmentést ad a kézbevétel tilalma alól. („Én a legnagyobb tisztelettel fogadom tenyeremen, mint trónuson” – no ja, és imazsámolyod is rozsdás szöggel kivert cserépléc, ugye?…). De Óza a frigyláda lezuhanásától félve jóindulattal és talán ösztönösen érintette meg a frigyládát, de jószándéka ellenére bűnt követett el, tehát Isten érintést tiltó parancsának megsértése objektív bűn, ami halált érdemelt.

Miből gondoljuk, hogy ha nagy áhítatot érzünk, netán még ujjongva is énekeljük közben valamely aktuális katolikus slágert, az nembűnné teszi a bűnt? Vagy ha bőszen azt írjuk, hogy “ugyan kérem, ne gondoljuk már, hogy Isten annyira pitiáner lenne, hogy ettől függne az általa teremtett világ és benne a mi üdvösségünk!”, ahogy a nevezett atya tette, miért gondoljuk, hogy véleményünknek bármiféle relevanciája lenne a kinyilatkoztatással szemben? Értem én, hogy ő nem tudja elképzelni azt, hogy ezen is múlhat az üdvösségünk, de ez csak akkor bírna bármiféle jelentőséggel, ha ő lenne az isten. De nem ő az. Márpedig Isten kinyilatkoztatta, hogy mit tart bűnnek, és a nem felszentelt általi érintése a frigyládának ilyen volt.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2024. május 26.