2024. április 8-án a Hittani Dikasztérium, élén Víctor Manuel Fernández bíborossal, Ferenc pápa „ex audientia” jóváhagyásával közzétette a Dignitas infinita nyilatkozatot az emberi méltóságról. Fernández bíboros a nyilatkozat keletkezéséről szóló bevezetőjében elidőzve tisztázza, hogy a szöveg első, 2019-re visszanyúló tervezete elődjének, Luis Francisco Ladaria Ferrer bíborosnak köszönhető.

A Nyilatkozat címét adó „végtelen méltóság” a személynek, mint „racionális természetű egyéni szubsztanciának” Severinus Boethius klasszikus formulája (9. sz.) szerinti klasszikus meghatározásában gyökerezik. A dokumentum bírálja azok „félreértéseit”, akik úgy vélik, hogy az „’emberi méltóság’ (és az ember jogai) helyett jobb a ’személyes méltóság’ (és a ’személy jogai’) kifejezést használni” (24. sz.), a méltóságot és a jogokat abból a tudás- és szabadságképességből következtetve, amellyel nem minden ember van felruházva. „A meg nem született gyermeknek tehát nem lenne személyes méltósága, ahogyan az önellátásra képtelen idős embernek és a szellemi fogyatékkal élőknek sem”. Az Egyház ezzel szemben „ragaszkodik ahhoz, hogy minden emberi személy méltósága, éppen azért, mert eredendő, ’minden körülményen túl’ megmarad, és ennek elismerése semmiképpen sem függhet az emberek megértési és szabad cselekvési képességének megítélésétől” (im).

Messze vagyunk itt egy bizonyos perszonalizmustól, amely azt állítja, hogy az emberi méltóságot és jogokat a „személyre”, és nem az emberi természetre alapozza. A természetjog megerősítése a dokumentum egyik sarokköve. Ezért az úgynevezett „új jogokkal” szemben a Dignitas Infinita megerősíti, hogy „az emberi méltóság védelme ehelyett az emberi természet alapvető követelményein alapul, amelyek nem függnek sem az egyéni önkénytől, sem a társadalmi elismeréstől. A másik méltóságának elismeréséből fakadó kötelességeknek és az ebből eredő megfelelő jogoknak tehát konkrét és objektív tartalmuk van, amely a közös emberi természeten alapul” (25. sz.).

Fernández bíboros a dokumentum bemutatásakor rámutatott, hogy a pápa kérte, hogy néhány számára kedves téma legyen kiemelve: a szegénység tragédiája, a migránsok helyzete, a nők elleni erőszak, az emberkereskedelem, a háború és mások. Azonban minden megfigyelő hangsúlyozta, hogy a Nyilatkozat legjelentősebb része az, amely az emberi méltóságnak a mai világban az élet és a család ellen elkövetett jogsértéseknek van szentelve.

Ami az abortuszt illeti, „az Egyház nem szűnik meg emlékezni arra, hogy ’minden emberi lény méltósága eredendő jelleggel bír, és a fogantatás pillanatától a természetes haláláig érvényes…’”. (47. sz.). A dokumentum, II. János Pál evangéliumát (Evangelium Vitae) idézve megerősíti, hogy „semmilyen szó nem ér annyit, hogy megváltoztassa a dolgok valóságát: a terhességmegszakítás egy emberi lény szándékos és közvetlen megölése, bárhogyan is hajtják végre, létének kezdeti szakaszában, a fogantatás és a születés között” (uo.).

Különösen jelentős a béranyaság gyakorlatának elítélése, amely „sérti a nő méltóságát” (50. sz.) és „a gyermek” (49. sz.) méltóságát, akinek „elidegeníthetetlen méltósága alapján joga van ahhoz, hogy teljesen emberi és nem mesterségesen előidézett eredete legyen, és hogy olyan életet kapjon ajándékba, amely egyszerre nyilvánítja ki az ajándékozó és a befogadó méltóságát. (…) A gyermekvállalás jogos vágya nem alakulhat át olyan ’gyermekhez való joggá’, amely nem tartja tiszteletben magának a gyermeknek, mint az élet ingyenes ajándékának címzettjének a méltóságát”. Ferenc pápa felszólítja a nemzetközi közösséget, hogy „kötelezze el magát e gyakorlat egyetemes betiltása mellett” (48. sz.). Emlékeztetni kell arra, hogy Olaszországban a képviselőház jóváhagyta a béranyaság „általános bűncselekménnyé” nyilvánítását célzó tervezetet, melyet jelenleg a szenátus tárgyal.

Ugyancsak elítélték az eutanáziát és az asszisztált öngyilkosságot, „az emberi méltóság megsértésének egy különleges esetét, amely csendesebb, de egyre nagyobb teret nyer”.  „Széles körben elterjedt az az elképzelés, hogy az eutanázia vagy az asszisztált öngyilkosság összhangban van az emberi méltóság tiszteletben tartásával. Ezzel a ténnyel szembesülve erőteljesen meg kell erősíteni, hogy a szenvedés nem azt eredményezi, hogy a beteg elveszíti azt a méltóságát, amely eredendően és elidegeníthetetlenül az övé, hanem lehetőséggé válhat arra, hogy megerősödjenek a kölcsönös összetartozás kötelékei, és hogy jobban tudatosuljon minden egyes embernek az egész emberiség számára való értéke” (51. sz.).

Miután elítéli a „eltérő képességűek elvetésének kultúráját” (53. sz.), a nyilatkozat megvizsgálja a gender elméletet, amelyet „a legveszélyesebbnek nevez, mert eltörli a különbségeket annak állításával, hogy mindenkit egyenlővé tesz” (56. sz.). „Rendelkezni akarni önmagunkkal, (angolul: self-determine oneself) ahogyan a gender-elmélet előírja (…) nem jelent mást, mint engedni annak a nagyon ősi kísértésnek, hogy az ember Istenné váljon, és versenybe szálljon a szeretet igaz Istenével, akit az Evangélium kinyilatkoztatott nekünk” (57. sz.). A gender-elmélet „az élőlények között létező különbségek közül a lehető legnagyobbat akarja megtagadni: a biológiai nem adta különbséget” (58. sz.), „biológiai nem adta különbségek nélküli társadalmat vizionál, és kiüresíti a család antropológiai alapját” (59. sz.). „Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a biológiai nem és a társadalmi-kulturális nemi szerep (gender), megkülönböztethető, de nem választható szét”. „Ezért el kell utasítani minden olyan kísérletet, amely elhomályosítja a férfi és a nő közötti eltörölhetetlen szexuális különbségre való utalást.” (uo.)

Hasonlóan radikális a nemváltoztatás elítélése, ami szintén „az emberi személy természetes rendje tiszteletben tartásának szükségességén” alapul (60. sz.). A Dignitas infinita kimondja, hogy „minden nemváltoztató műtét általában azzal a kockázattal jár, hogy veszélyezteti azt az egyedülálló méltóságot, amelyet a személy a fogantatás pillanatától kezdve kapott”. Ez nyilvánvalóan nem zárja ki annak lehetőségét, hogy egy születéskor nyilvánvaló rendellenességekkel rendelkező személy úgy döntsön, hogy ezeket a rendellenességeket megoldja, de – ahogy a dokumentum rámutat – „ebben az esetben a beavatkozás nem minősülne nemváltoztatásnak” (uo.).

A Dignitas infinita Nyilatkozatban egy kijelentés ellentmond a katolikus tanításnak: a halálbüntetést nem azért ítélik el, mert nem megfelelő, hanem mert eredendően erkölcstelennek tartják. Ezzel szemben az Egyház állandó tanítása, egészen II. János Pál Új Katekizmusáig megerősíti annak elvi megengedhetőségét. Néhány más hiányosságra is rá lehet mutatni, de a pápai dokumentumoknak kijáró óvatossággal. Hacsak nem fedezünk fel bennük hibákat vagy kétértelműségeket, amelyek közvetlenül árthatnak a lelkeknek, mint az Amoris laetitia (2016) buzdítás az újraházasodott elváltakról vagy a Fiducia supplicans (2023) nyilatkozat az azonos nemű párok megáldásáról. Ebben az esetben gyermeki ellenállás volt és szükséges marad. Ha azonban igaz, hogy XVI. Benedek és II. János Pál szavai a meg nem alkuvó értékekről fontos segítséget jelentenek a relativizmus diktatúrája ellen anélkül, hogy ez feltétlenül azt jelentené, hogy e pápák minden cselekedetéhez vagy kijelentéséhez ragaszkodni kellene, Ferenc pápa tanítását akkor is üdvözölni kell, ha elődjei irányvonalán halad, mint ahogy ez a legutóbbi dokumentumban is történik.

A történelem árnyékokból és fényből áll, és nem feledhetjük, hogy az Egyház misztérium, akárcsak a keresztáldozat, amelyből a Golgotán született (XII. Pius, 1943. december 4-i beszéde). A zűrzavar órájában, amelyben élünk, ezt a misztériumot kell elfogadnunk és szemlélnünk teljes megértéssel és jámborsággal.

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2024. április 11.