Megosztanám szabadulásom történetét, annak reményében, hogy ez többeknek segítséget nyújthat a jövőben.

A megpróbáltatásaim nagyon korán kezdődtek, már gyerekként is nehezen kezelhető voltam. Annak ellenére, hogy családom nem gyakorolta a vallást én már ötévesen kértem „hadd menjek be abba a házba”, aztán elmondták, hogy azt templomnak hívják, nem tudtam mit jelent e szó, de ott akartam lenni.

Kicsivel később, 14 évesen letértem erről az ösvényről és Isten helyett inkább az okkultizmus útját választottam; egy baráti körrel szellemidéző szeánszokat tartottunk, egy ideig együtt éltem egy fiatalemberrel, aki fekete mágiát űzött, vele gyalázatos dolgokat műveltünk, szó szerint vérszerződést kötöttem a sátánnal. Ekkor még úgy éreztem minden rendben van, ura vagyok az életemnek, hatalmat éreztem a sors felett. Mikor szakítottam ezzel a hozzáállással, szakítottam a bizonyos baráti társasággal, akkor kezdődtek az igazán nagy kínszenvedések: mély depresszió, öngyilkossági gondolatok, különféle mentális zavarok.

Szüleim orvostól orvosig hordtak, a pszichiátriai gyógyszerek egész palettáját végigszedtem, nagyon erős antipszichotikumokat is beleértve. Volt olyan, mintha javult volna néhány hétig az állapotom, aztán újra visszasüllyedtem a mély depresszióba; éjszakákat töltöttem el úgy, hogy körülbelül 2-3 órát aludtam, a házban dörömbölések, lépések hallatszottak, a falak mintha hörögtek volna. Rettegtem, csak altatók és alkohol keverékével sikerült elaludnom.

Több mint 20 év telt el így, tanulmányaim félbeszakadtak, munkahelyeimről sorra ki kellett lépnem. A döntő fordulat 2019 novemberében következett be. Három hónap mély depresszió, ami olyan belső fájdalommal járt, úgy éreztem belülről szaggat szét valami megmagyarázhatatlan erő, az ágyból csak akkor keltem ki, ha a mosdóba mentem. Úgy döntöttem, hogy önkezűleg vetek véget az életemnek, a gondolat már többször megfogalmazódott bennem, de ez más volt…döntöttem, két napot adtam magamnak, hogy mindenkitől el tudjak búcsúzni, aki fontos volt az életemben, megírtam a búcsúlevelem, már csak egy napom maradt családom körében, de ekkor Isten közbeszólt.

Este lefekvés után nem sokkal, arra ébredtem, hogy valami hideg ér a nyakamhoz, hátranéztem és fehér hullafoltos halottak kezei próbáltak húzni, cibálni valahova, éreztem, ez nem az átlagos pánik, nem álmodtam, hisz a szemem nyitva volt. Átfutottam szüleim szobájába hogy felkeltsem őket, már ordítottam keljetek fel, megpróbáltam felrázni őket, amikor egy nőt láttam, ült az ágy szélén és szólt: „…hiába próbálkozol, nem érzik, hisz halott vagy…” Összezavarodtam, hirtelen egy sötét, furcsa helyen találtam magam, ahol minden ember arca torz volt, próbáltam megkérdezni, hol vagyok, de erre ők csak mosolyogtak, ekkor megláttam édesanyámat, aki egy másik oldalról figyelt, megragadtam és megkérdeztem: – Anyu, megtettem ugye, megöltem magam? – erre ő csak sajnálón bólintott, mutatott egy feliratot, amelyen az állt „Isten vakon nem ítél”.

Éreztem, hogy a pokolba kerültem, olyan kínt és borzalmas kétségbeesést még legszörnyűbb állapotomban sem éreztem, nem tudom mennyi idő telhetett el, de egyszer csak újra az ágyamban találtam magam, ott ültem zihálva és csak másnap tudatosult bennem, hogy mi volt ez az egész. Valójában nem tettem meg, Isten egy látomást adott, amiben megmutatta mi történne, ha a halálba menekülnék.

Engem azon az éjjelen Isten megmentett az örök kárhozattól, mély hálát éreztem, és meghatottságot. Még decemberben sikerült találkoznom Péter atyával, akinek segítsége nélkül a teljes szabadulásom nem mehetett volna végbe. A közösen mondott első szabadító imádságok utáni napok szörnyű kínokkal teltek, a fejemben párbeszéd ment, különböző morajokat hallottam, volt, hogy nem lelkileg gyötrődtem, hanem fizikailag, sokszor elgyengültem testileg, ami majdnem ájulásig ment. Nem tudtam enni, amint valamit magamhoz vettem, egyből ki is jött, de ez csak két három napig tartott. Aztán szinte eufórikus örömöt és megkönnyebbülést éltem át.

Azután állapotom egyre javult, hónapokon át, bár voltak még rossz napok, kísértések, de ez már nem hasonlítható össze az ez előttiekkel, hitemben sokat erősödtem, s ha most rám tört a depresszió, megpróbáltam alázattal viselni és felajánlani a még szenvedőkért és személy szerint főként azokért a lelkekért, akik öngyilkosok lettek, vagy ez a gondolat foglalkoztatja őket; remélem, imáim hasznukra lesznek. A további javulás érdekében újra szerveztünk még 4 imádságot Péter atyával.

Egy idő után visszaköltöztem régebbi lakhelyemre, ahol aztán hallanom kellett éjszakai dörömböléseket, különféle zajokat az udvari lakásom előtti térségből. Péter atya eljött szeptember 28-án, és lakás-, valamint udvarszentelést végzett; ez még nem történt azelőtt soha. A lakásáldás utáni éjszaka szinte minden előzőnél erősebb dörömbölés, zajongás hallatszott. Azután azonban a mai napig már semmi hang, se az udvarban, sem a lakásomon belül. Ettől fogva vagyok egészen jól, és nagy békém, sőt örömöm van. Látszott, hogy az egyéni szabadulás után még szükséges volt a területszentelés.

Hála az Úr Jézus Krisztusnak, aki engem megszabadított! És ezúton is szeretnék köszönetet mondani Péter atyának önzetlen segítségéért. Több ilyen önzetlen szolgálatot teljesítő emberre lenne szüksége a világnak.

2020. október 14.

Forrás: Dr. Gál Péter atya honlapja

Létrehozva 2021. augusztus 21.