Vasárnap volt, nyári szünidő. A következő héten terveztünk férjemmel és két lányunkkal (5 és 11 évesek) elutazni a családunkhoz egy kis nyári pihenésre. Éjszaka a kisebbik lányunk váratlanul nagyon lebetegedett. Gondoltam várok reggelig és akkor elmegyünk a rendelőbe, de állapota gyorsan rosszabbodott, így mentőt kellett hívni. Végül a gyerekorvossal való telefonbeszélgetés alapján, már nem is vártam meg a mentőt, hanem a teljesen legyengült gyereket taxival vittem be a kórházba.

A gyerekkórházban agyhártyagyulladás lehetőségére mutattak rá az orvosok és átküldtek a felnőtt kórház járványokkal foglalkozó osztályára. Ott először a felvételi osztályon, majd a szakosztályon is megerősítették a diagnózist. Felszólítottak, hogy adjam beleegyezésemet a gyermek lumbál punkciójához (gerincvelő folyadék levétel – ford. megjegyzése). Haboztam, de a doktornő kifejezetten felháborodott, így adva értésemre, mekkora veszélyben van a lányom. Aláírtam az engedélyt. Délig az infúzióra kötött gyermekem mellett voltam.

Hazatérve elmeséltem az idősebbik lányomnak (férjem akkor még nem jött meg a munkából), hogy mi is történt a kórházban – de csak nagyobb vonalakban. Első reakciója az volt, hogy elsírta magát – de nem a testvére miatt, hanem, mert nem utazunk el vakációzni. Úgy döntöttem, hogy nem hallgatok el előle semmit, elmondom a teljes igazságot. Megint kitört rajta a sírógörcs. Egy idő után így szólt: „Mami, nemsokára 15 óra van, és Jézus Urunk azt mondta, hogy senkitől sem tagadja meg a segítséget, aki ebben az órában kéri Őt.” Az irgalmasság rózsafüzére előtt hangosan kérte, hogy testvére gyógyuljon meg, és hozzátette, hogy ne kelljen rajta punkciót végrehajtani.

Az írás korábbi lelőhelye: http://www.szeressetekegymast.org/nr/isteni_irgalmassag/az_isteni_irgalmassag_kezzelfoghato.html