Ifjabb koromban kedves időtöltéseim közé tartozott a természetben való bóklászás.

E történet idején sporttársaimmal hódoltunk ennek a gyönyörű tevékenységnek. Vagány emberek voltunk, kilátók tetején, sziklaperemek -alattunk a nagy mélységek- szélén kézállásba, fejállásba, könyökmérlegbe lendültünk, az volt a menő, aki tovább bírta, s merészebben döntötte a testét a zuhanási vonal fölé. Ha valami veszélyes adódott, rögtön tetszeni kezdett nekünk, s versenyezni kezdtünk, ki tud félelmetesebb mutatványt. Az, hogy megálljunk egy szakadék szélén, lebámulva, hogy ki bátorkodik jobban a szélére, az semmiség volt.

Azon a vasárnapon Erzsébet évfolyamtársammal kicsit hosszabban időztünk egy ilyen mélységes szakadék felső peremén, és az egyik pillanatról a másikra Erzsi alatt leomlott a föld, s ő a földdel együtt zuhanásba kezdett. Sprinter voltam, a reakcióidőmet edzéseken állandóan javították, így villámgyorsan felfogtam, hogy mi történik, hasra vágtam magam, és Erzsi után nyúltam, aki az utolsó pillanatban még el tudta kapni a jobb kezemet, s ezzel egy időben a bal kezemmel hátranyúltam és megragadtam egy egyedülálló gyerekfácskát. Feküdtem hasalva a szakadék szélén teljesen kifeszítve, jobb csuklómon évfolyamtársam csüngött, bal kezem kapaszkodott a fácskába.

– „Próbálj a lábaddal valami szilárdat találni!” -ismételgettem neki, aki próbálkozott is, de akárhová ért a lábával, a föld mindenütt omladozott, s a szakadék oldalán csak úgy gurultak a mélybe a kövek, s nagyokat koppantak odalent.

– „Hagyd abba, mert zuhanunk együtt, inkább kiabálj segítségért!” Én nem tudtam kiabálni, mert nagyon nagy erő kellett ott megfeszítve tartani valakit és fogni valamit, a tornacipőm orrával meg a földbe ágyazódni, hogy meg tudjam tartani az 58-60 kilós csuklómon csüngő embert. Úgy éreztem szétszakadok, s kértem társamat, ne is kiabáljon, mert azzal is mozog a teste és egyre nehezebb volt ebben a helyzetben hasalni.

Éreztem, a kis fácska gyökerei is kezdenek kijönni a földből. Kemény volt a helyzet, már másfél órája szenvedtünk ott szinte hihetetlen emberi kitartással, de éreztük, nagyon gyengülünk. Ő már alig bírta két kézzel függésben tartani a csuklóm, én meg már csillagokat láttam, zsibbadt mindenem, erőm elfogyott, tudtam sokáig nem bírjuk már. A kis fa gyökerei meg egyre csak pattantak kifelé.

Elkezdődött a néma játék, az utolsó felvonás. Hogy évfolyamtársam mire gondolt, azt nem tudom. Én arra megkérni nem kérhettem, hogy engedje el a kezem, s zuhanjon egyedül, nem is bírtam volna utólag elviselni, de arra is gondoltam, hogy jó esetben, ha összekapaszkodva zuhanunk, s ügyesen esek, ő kerül alulra, én meg rá, s akkor csak kezem, lábam töröm, amivel kitámasztok.

Tovább gondolkodni nem tudtam, mert a kis fácska, amibe kapaszkodtam, kirepedt a földből, s Erzsi súlya szippantott a szakadék mélye felé, ahová a fejem eleve kilógott.

Utolsó idegszálammal koncentrálni kezdtem a bekövetkező zuhanásra, amikor az éppen alábukni készülő meghajlott derekamnál megállt a szakadék, s valami iszonyatos súly nehezedett az ég felé emelkedő, zsibbadástól elhaló lábaimra. Egy nagydarab fiúnak feltűnt, hogy lemaradtunk, s visszaindult keresni minket és éppen akkor ért oda, amikor a kis fácska a kezemben maradt. Mint egy tigris, vetette rá magát a lábaimra, s mentett meg minket a mélybe zuhanástól.

Kemény küzdelem volt még egy darabig, de amikor egy kicsit jobban magamhoz tértem, vigyorogva nyugtáztam, hogy „szerencsém” volt.

Sportember lévén egy szép téli napon Szlovákiába indultam Trabant kombimmal, hogy egy jó nagyot sízzek. Vidáman ültem a volánnál, már a szomszéd országban jártam, s arra gondoltam, milyen hülyék a többi autósok, hogy olyan bátortalanul közlekednek. De az is feltűnt, milyen érdekesen tükörsima az út. Egy idő után aztán megértettem mindent, mert a kocsim megpördült a jégpáncélon és az út hossztengelyére merőlegesen kezdett el iszonyatos sebességgel rohanni. Két darab 360 fokos fordulatot is tett az út közepén, majd megint az oldalával csúszott az úton. Nagyon rossz érzés volt, döbbenetessé akkor vált, amikor láttam, kanyarodik az út, s a kocsim így oldalazva röpül jobbra a szakadék felé.

Villámgyorsan lepergett előttem az életem, de volt egy jó tulajdonságom is, vészhelyzetben sosem vesztem el a lélekjelenlétemet, talán a versenyző életmód alakította ezt ki bennem. Felfogtam, hogy a kocsival együtt a szakadékba fogok zuhanni, ezért a másodperc ezredrésze alatt elterveztem, a szakadék szélén kinyomom a biztosító övet, pici fék, felcsapom az ajtót és kiugrom a kocsiból az úttest felé az aszfaltra, a kocsi meg zuhanjon a mélységbe, ha már így kell lennie.

Minden az elgondolás szerint történt, a kocsi a szakadék széléhez csúszott, kinyomtam a biztosító övet, a fékre lépni már nem is volt időm, mert a kocsi valamitől az ellenkező irányba kezdett iszonyatos erővel sodródni, s nekicsapódott az úttest bal oldalán lévő nagy sziklafalnak. Ezzel egy időben egy csomó autó kezdett jönni a szemben levő sávban. Amíg középen pörögtem, egy se jött, pedig volt hétvégi forgalom rendesen.

Ott ültem a félig sziklába dőlt kocsimban, magam elé meredve, remegve. Nem fért a fejembe, mitől lehetett az ellentétes erőhatású pördület, hisz a fékre nem léptem rá. Akkor vettem észre, hogy induláskor a másik ülés csat-tartójába csatoltam bele a biztonsági övemet, hiába biztosítottam ki automatikusan a sajátomét a szakadék szélén, zuhanás előtt nem tudtam volna kiugrani, a gerincem rögtön kettétört volna, hisz ott ültem akkor is a másik ülés csat-tartójába becsatolva. A felismeréstől jobbam megrendültem, mint az előzményektől. „Szerencsém” volt?

A vitorlázórepülést sem hagyhattam ki az életemből, a földet és a vizet már kipróbáltam, kíváncsi voltam a levegőben mit tudok. Nagyon renitens repülős voltam, már az elején, ha oktató volt velem, remegő lábbal szállt ki a gépből, s mondogatta: „életveszélyesen repül”. „De jól?” – kérdezte a vezéroktató. „Nagyon jól, de menj vele, majd meglátod.”

A lényeg, hogy sok elméleti és gyakorlati vizsga után egyedül repülhettem. Ekkor kezdődtek az igazi bonyodalmak. A lehetetlent nem ismertem. Ha azt mondták, repülj negyven percet, repültem a fű alatt is, ha azt mondták, repülhetsz három órát, repültem gyárkémény vagy egyéb tilos objektum fölött is. Ha nem volt szabad a másik gép elé vágni, én elévágtam, ha ott jobb volt az emelés, a másik ügyetlensége miatt ne én kényszerüljek leszállásra.

Egy kirepülés alkalmával rendkívül élveztem, hogy suhanok, rohanok, emelkedik a gép, teljesen belefeledkeztem az élvezetbe. Egy idő után észbe kaptam, mert túlmentem azon a ponton, amit engedélyeztek. Visszafordultam, s döbbenten regisztráltam, hogy jobban süllyed a gép, mint ahogy kellene, nem fogok beérni a reptérre, kényszerleszállás lesz belőle, de hol?

Mindenütt villanypóznák, házak és kicsi falvak. Reménykedtem a lehetetlenben, de egyre rosszabbul éreztem magam, még félni is kezdtem. Bezárva egy kis dobozba, a levegőben az ügyesség nem úgy működik, mint a földön és a vízen. Nagy magasságban a repülővel az ember sok mindent kipróbál és nagyon bátor, de ha közeledik a föld, s gyorsabban, mint kellene, összeszorul a torok, a szívverés felgyorsul, bármennyire sikeresen is túljutott minden orvosi vizsgálaton. A gép süllyedt, a félelmem erősödött, mert bár találtam egy fentről mezőnek látszó rétet, de amikor közel értem, láttam, hogy tele van villanypóznával.

„Nincs mese, ennyi!” – gondoltam, és valami erős, mély érzelmi állapotba estem a meghalni készülők nagy átélésével. Becsuktam a szemem, vártam a becsapódást vagy a villanyvezetéken való fennakadást, elégést vagy áramhalált és egy utolsó hangtalan, néma rövid fohász indult föl belőlem valami egészen más hullámhosszon, mint amiben eddig voltam.

„Istenem, erők, segítsetek!” Csukott szemmel ültem, de érezni kezdtem, hogy valami nyomja a gépemet alulról fölfelé óriási erővel. Kinyitva a szemem, láttam, hogy a gépem, mint egy helikopter nyílegyenesen emelkedik fölfelé egyre magasabbra, teljesen vízszintes géptartásban. Még a szám is kinyílt, úgy csodálkoztam. Ilyen fizikailag nincs! Ez lehetetlen!

Kellő magasságba kerültem, és reménykedni kezdtem, hogy innen már besiklok a reptérre. Célirányt vettem, s igyekeztem hazafelé. Útközben még egy nagyfeszültségű vezetéket zuhanórepüléssel, a botkormányt a célpont előtt magam felé húzva átrepültem, s már láttam is a repülőtér leszálló zónáját. A sebességem viszont a manőverben nagyon elkopott, de túlhaladtam a házak felett, s a repülőtér legszélén letottyant a gépem úgy, hogy a farka egy nyitott kapu bejáratába lógott bele.

A gép is, én is sértetlenül szálltunk le. Nem kaptam ki, senki nem szólt, azt mondták, fél órája piros rakétákat lőttek ki, hogy jöjjek vissza, mert egy másik gép rosszul vett egy fordulót és lezuhant. „Szerencsém” volt?

Igen, így is lehet mondani, de régóta tudom, hogy Isten kegyelméből volt lehetséges minden.

Ő kiválasztott, megtartott és várt rám erős testben erős lélekkel megáldva, életemet csodákkal fűszerezve, hogy eljusson a szívemig és az agyamig, semmi más utam, s célom nem lehet, csak az Ő Országának építése.

Szeretni és szeretetre tanítani, szelídíteni és baráttá lenni, gyógyítani és mosolyt fakasztani, reményt adni és szolgálóvá válni, Isten dicsőségét hirdetni és tanúságot tenni, ahogy csak Jézus Krisztus tudott.

A „csendesen izzó parázs” korszak véget ért. Nemesedni és nemesíteni, megváltozni és megváltoztatni, Istenben hinni, kegyelmében bízni, a Szentlélek lobogó lángjával cselekedni kell, hogy jobbá legyen, s szeretetben megújuljon a világ!

Ez most az én jövőm, s ennek kell lennie mindenki számára! A Te számodra is!

A rajtpisztoly eldördült, Krisztus szeretetével a lelkedben győzhetsz velem együtt!

Létrehozva 2011. május 24.