Életem nagyon fontos elemévé vált a dicsőítés. A közösségi alkalmakon 100 éve dicsőítünk, mert tudjuk és tudtuk, hogy a dicsőítés fontos. Igen, de nem értettük, hogy mi az, hogy dicsőíteni és azt sem, hogy miért fontos. Csak csináltuk, ahogy gondoltuk, hogy kell, gitároztunk és énekeltünk a sárga könyvből és máshonnan dalokat , amire nem mondom, hogy nem volt áldott, -szép, kellemes, áhítatos volt. De messze volt attól, amit a dicsőítés valóban jelent.

2014-ben az első augsburgi kiruccanásunk után fogadalmat tettünk, hogy heti 1×1 órát dicsőítünk, eleinte azért, hogy Magyarországon legyenek Imádság Házák (jelentem, azóta 5 van, a legtöbb/ország Európában).

3 éve dicsőítünk heti rendszerességgel és ezalatt egészen különös dolgokat értettünk és tapasztalatunk meg. És tegnap este a kádban fürdés közben rámzuhant a Nagy Felismerés! Archimedesz óta úgy tűnik, a kád a nagy gondolatok helye J sokaknak még a nyelvimája is ott indul el. J Nehéz szavakba önteni, de megkísérlem, mire döbbentem ott villámcsapásszerűen rá. Hogy VALÓJÁBAN mi a dicsőítés, és mi történik alatta.

Hogy MI a dicsőítés, arról már korábban írtam itt, egy rövid kivonat innen:

Amikor Istent dicsőíted, akkor kimondod, hogy KI az Isten. Kimondod az Ő tulajdonságait, kimondod Őt magát. Kimondod Róla AZ IGAZSÁGOT.  Ahol pedig Isten megjelenik onnan fut a gonosz. Az igazság szabaddá tesz. Ahol Isten megjelenik, ott megjelenik az Ő országa, hiszen Ő a dicséretben lakozik. Az Ő országát pedig gyógyulás, szabadulás, öröm, béke jellemzi, a természetfeletti válik természetessé. Ezért van az, hogy a dicsőítő alkalmakon anélkül, hogy külön imádkoznánk gyógyulásért, vagy szabadulásért, ezek megtörténnek. Mert megjelenik köztünk az Isten országa. És akkor leszakadnak a bilincsek, nem csak testről, lélekről is, leomlanak a falak, nem csak fizikailag de lelkileg is, és kimenekülsz a veszélyből, nem csak fizikailag, de lelkileg is.

Visszatérve, mit értettem meg tegnap? Hogy a dicsőítés nem az, hogy sárga könyves dalokat énekelgetünk és jól érezzük (vagy nem érezzük jól, de csináljuk, mert az eszünkkel beláttuk, hogy kell) magunkat. Bár kellett az ebben való kitartás, hogy Isten növelni tudjon minket. És most azt értettem meg, hogy a dicsőítés is abszolút a Lélek műve. (ez másoknak nyilván már rég leesett, de én egy lassan érő típus vagyok, csak most pottyant ez le az agyamból a szívembe).

A dicsőítés közben vezet minket egy irányba -ha hagyjuk és átengedjük a kontrollt neki és nem a tökéletes performanszra figyelünk és egyáltalán, ha nem előadás, hanem valóban ima az a dicsőítés-, vagy próféciák hangzanak (tudjuk, ugye, hogy a prófécia NEM jövendőmondást jelent, hanem Isten igazságainak a kinyilatkoztatását) bevezet egész mélyen például abba, hogy Krisztus a király, hogy milyen király Ő, vagy bevezet abba, és kibontja egész mélységeiben, hogy Isten szent. Mi csak ott állunk és egészen súlyosan tud ránk hullani Isten jelenléte, szentsége, annak a titoknak a kinyilatkoztatása, ahova a Lélek éppen vezet minket, szinte fizikailag tapintható módon. Vagy éppen szellemi harcba megyünk, Isten elvezet valahova, ahol az Ő győzelmét ki akarja nyilvánítani. Tehát a dicsőítés NEM arról szól, hogy csak úgy énekelgetünk, hanem valami egészen komoly, mély történésről. (Aki pedig azt hiszi, hogy a dicsőítés szentimentalizmus és érzelmi hajhászás, az mélységesen, mélységesen téved!)

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2017. február 9.