„Mi a legfontosabb az evangelizációban?” – tette fel a kérdést Martyn Lloyd-Jones walesi prédikátor, a londoni Westminster Chapel lelkésze valamikor a huszadik század közepén. Saját kérdésére így felelt:

„A legelső és legnyilvánvalóbb dolog ez: tudatában kell lennünk a hatalmunknak és tekintélyünknek!”

Ez az a válasz, amire ma nemigen gondolna a hite relevanciájában elbizonytalanodott keresztény, aki végignézte azt a civilizációs pusztítást, amit a modernitás az elmúlt két évszázadban a kereszténység társadalmi szerepében véghez vitt. Lloyd-Jones válaszát meg sem fontolná az a generáció, amely ráadásul nemrég még a posztmodern tétova ténfergését tekintette korszerűnek, és az evangelizációban is a párbeszédet, az őszintén felvállalt bizonytalanságot, meg mindenféle állító magatartás kerülését sürgette. Ez a szemlélet hihetetlenül távol került a Lloyd-Jones által képviselt magabiztosságtól.

Mint ahogy az evangélium is egyre távolabb került a kortársaktól, és aztán be is zuhant valami értelmezhetetlen pszichogödörbe, ahol az egyéni identitások megerősítésének szinonimájává vált, vagyis azonossá a korszellemmel.

Lloyd-Jones azonban így folytatta az igehirdetését:

„Istennek kell engedelmeskednünk, semhogy embereknek. E nélkül minden erőlködésünk haszontalan. Hiszem, hogy a keresztény egyház legtöbb kudarca ebben a században az emberektől való félelemnek köszönhető.

Az egyház megfélemlett a tanult emberektől. Azt mondogatta: »A múltban az emberek tudatlanok voltak, de most már általános oktatás van, az emberek újságokat és könyveket olvasnak, tudományt tanulnak.« Az egyház védekezni kezdett, és idegessé és félőssé vált. Elkezdett félni attól, amit az emberek mondhatnak vagy gondolhatnak. És így ahelyett, hogy Isten Igéjének vetették volna alá magukat, a félelem lelkétől vezérelve az üzeneten változtattak. Az eredmény: az egyház elveszítette a tekintélyét, és senki sem figyel már oda rá.”

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2024. április 18.