Fel kell vennünk a küzdelmet az „életellenes erőtérrel” szemben

Egyre nyilvánvalóbb, hogy abortuszügyben (is) az életpárti és az életellenes erők küzdelme zajlik. Nem most kezdődött. A 2010-ben elhunyt Fekete Gyula író kőkeményen fogalmazott, amikor kijelentette, hogy az elmúlt nemzedékeket a magyar társadalom söpredékének tartja, mert 1956 óta – amikortól az abortusz legálissá vált Magyarországon – megközelítően nyolcmillió magzatot „mészároltunk le”. Békeidőben és önszántunkból. Majd hozzátette: a pozsonyi csatától kezdve, a tatárjáráson és a törökdúlásokon át, egészen a két világháborúig az összes háború együttesen nem követelte ennek a lélekszámnak a töredékét sem.

Emellett azt is kijelentette, hogy nem várható az abortuszkérdés szigorítása, mert a politikai túlélését kockáztatná az a politikus vagy párt, amelyik ilyen elképzelést akár csak társadalmi vitára is merne bocsátani. Szerencsére tévedett, mert az Orbán-kormánynak volt bátorsága beleállni ebbe a kérdésbe is. Folytatjuk sorozatunkat, amelyben ezúttal az abortuszról lesz szó, illetve arról, miért kell küzdenünk ellene.

A portálunkon közel két hónapja megjelent tanulmányomban az amerikai elnökválasztás eredményeinek értékelése apropóján azt fejtegettem, hogy – némileg persze leegyszerűsítve a kérdést – az életpárti és az életellenes erők küzdelme zajlik a nagyvilágban. 

Mindezt az amerikain kívül lengyelországi és anyaországi példákkal is megpróbáltam alátámasztani. A következő időszakban újabb és újabb területek szempontjából vizsgálom meg ezt a megállapításomat – vállaltan életpárti szemüvegen keresztül. Ezek a területek nemcsak abban sajátosak, hogy ennek a küzdelemnek a fő színtereit alkotják, hanem sajnos abban is, hogy egyikben sem az életpártiak állnak nyerésre. Mivel az életpártiak és életellenesek küzdelmének egyik fő színtere szükségszerűen az emberi-, és azon belül is a magzati élethez való viszonyulás, valamint az abortuszkérdés, ezért elsőként ezt a szó szerint életbevágó kérdéskört igyekszem körüljárni. 

Még 2005 nyarán történt, hogy napvilágot látott Koltay Gábor filmrendező alkotása, a Néma kiáltás – Requiem a meg nem született gyermekekért című dokumentumfilm. A filmet bemutató sajtótájékoztatót a Belvárosban tartották. Megdöbbentő volt a totális érdektelenség, ami ezt a sajtótájékoztatót kísérte. Alig néhányan lézengtünk a nagy teremben, pedig az alkotón, Koltay Gáboron kívül jelen volt és előadást is tartott Jobbágyi Gábor tanszékvezető, egyetemi tanár és Téglásy Imre, az Alfa Szövetség főtitkára is, emellett minden sajtómunkatárs ajándék tiszteletpéldányt is kapott Koltayéktól a filmből.

Ez a sajtótájékoztató drámai szembesülés volt számomra, duplán is. Egyfelől ekkor jutott el a tudatomig, hogy a népesedési mutatók változatlansága vagy pláne romlása esetén a magyarságnak nincs már kétszáz éve sem a Földön, másfelől pedig azt is észre kellett vennem, hogy ez alig érdekel bárkit is, sőt, pont, hogy az ellenkezője áll fenn. Éppen a filmet övező totális elhallgatás idején szárnyalt fel annak a híre, hogy bevezetés előtt áll az abortusztabletta, amely vény nélkül lesz majd kapható. Ez persze – ellentétben Koltay filmjével – nagyon sok újságban vezető hír lehetett. Mindezek együttállásából könnyen le lehetett vonni a következtetést: bizonyos körök kifejezetten abban érdekeltek, hogy a magyarság – és más európai népek is – mielőbb olyan demográfiai mélypontra jusson, ahonnan már nem lesz visszaút, s a remény is elvész annak megfordítására. 

A történtek után 2005 nyarát a népességfogyás kérdésének szenteltem, több részből álló cikksorozatot írtam a témában a Magyar Fórumba. Beszélgetőtársaimtól – a már említett Koltay Gábor, Téglásy Imre és Jobbágyi Gábor mellett Hegedűs Loránt református püspök, egyetemi tanár, valamint Fekete Gyula író – egyaránt nagyon sokat kaptam, más-más oldaláról világították meg számomra a kérdéskört. Koltay a média-, Téglásy az életpárti civil-, Jobbágyi a jogi-, Hegedüs püspök úr pedig az abortuszkérdés lelki hátterét vázolta fel. 

A legmélyebb benyomást azonban egyértelműen Fekete Gyula író tette rám. Nem véletlenül. Ő akkor már negyven éve (!) foglalkozott a népesedés kérdéskörével. Bár küzdelme a szó legszorosabb értelmében sziszifuszi volt, mégsem adta fel soha. Egészen a 2010-ben bekövetkező haláláig ez jelentette közírói munkássága fő csapásirányát.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2021. január 5.