Évente több mint egymillió gyermek éli meg szülei válását, és a fiatal felnőttek legalább egynegyede elvált szülők gyermeke. És ezek a számok még magasabbak, ha beleszámítjuk azokat is, akiknek a szülei soha nem házasodtak össze, de később szétváltak, vagy azokat, akiknek a szülei később válnak el („szürke válás”, amely egyre gyakoribb).

Az „Életadó sebek” szolgálat, amit férjemmel, Dannel alapítottunk, arra törekszik, hogy hangot adjon azon felnőttek fájdalmának, akik gyermekként válást vagy különélést szenvedtek el, és segítsen nekik rátalálni az Istentől jövő tartós gyógyulásra. Bár minden válófélben lévő gyermek története egyedi, közös vonásokat is felfedeztünk abban a több száz férfiban és nőben, akiket az Életadó sebek szolgálaton keresztül kísértünk, és közös vágyakat arra vonatkozóan, hogy mit szeretnének, ha az Egyház megértene velük kapcsolatban.

1. A sebeink láthatatlanok, de valódiak

A család széthullásának a gyermekekre gyakorolt hatásairól szóló kutatások nagy része a külső, számszerűsíthető hatásokra összpontosít: a válást elszenvedett gyermekek nagyobb valószínűséggel nőnek fel szegényen, nagyobb valószínűséggel lesz „kicsapongó viselkedésük”, kisebb valószínűséggel fejezik be az egyetemet, és így tovább.

Ezek fontos – és komoly – hatások, de gyakran a felszín alatt is sok minden zajlik, ami ugyanolyan valós, mint például az identitásunkkal kapcsolatos kérdések, hogy mit jelent az „otthon”, vagy a saját kapcsolataink fenntartására való képességünkkel kapcsolatos félelmek. Már felnőtt korú, válást elszenvedett egyének is, akik látszólag „mindent kézben tartanak”, még mindig mély szomorúságot élhetnek meg szüleik szakítása miatt. Szeretnénk, ha a sajátos sebeinket, beleértve a láthatatlanokat is, látnák és elismernék.

2. A család szétesése egy életre szóló seb

Amikor egy válás történik, vagy amikor a nem házas szülők szétválnak, az olyan, mintha egy sziklát dobnánk a tóba. A hatások egyre messzebbre és messzebbre hullámzanak. Az, hogy elváltak a szüleink, nem egy egyszeri fájdalmas pont, hanem olyasmi, amivel egész életünk hátralévő részében foglalkozni fogunk, például minden ünnepen, életünk mérföldköveinél, ha a családunk mostohaszülőkkel és mostohatestvérekkel indul újra, és amikor a szüleink megöregszenek, és esetleg speciális gondozásra szorulnak tőlünk.

Emiatt folyamatos gondoskodásra, támogatásra és megértésre van szükségünk mindazzal kapcsolatban, ahogyan szüleink válása továbbra is hatással van ránk. Ez nem olyasmi, amin könnyen „túlléphetünk”, mintha a családunk széthullása már teljesen a múlté lenne, sokkal inkább olyasmi, ami továbbra is kihat a jelenünkre.

3. Tartós kapcsolatokat szeretnénk, de ehhez szükségünk van némi extra útmutatásra

Sokunkban szorongást és félelmet keltett látni azt, ahogy szüleink kapcsolata megromlott, hogy vajon képesek vagyunk-e tartós, boldog kapcsolatban és házasságban élni. Egyrészt fokozottabban vágyunk arra, hogy fenntartsuk a tartós szerelmet, mivel ismerjük a válás okozta fájdalmat. Másrészt extra útmutatásra, bátorításra és mentorokra van szükségünk, hogy pótoljuk azokat a hiányosságokat, amelyeket a saját családunkban nem kaphattunk meg, vagy rosszul tanultunk meg. Szeretnénk az Egyházra számítani ebben az útmutatásban, és nem azzal a feltételezéssel szembesülni, hogy mindenkinek van egy szilárd, egészséges családja, amelyet a szeretet mintájaként használhat.

4. Többet akarunk hallani a megbocsátásról – és a határokról

A megbocsátás mindig nehéz, és borzasztóan nehéz lehet a szüleinknek (vagy az egyik szülőnek) megbocsátani azokat a nehézségeket, amelyeket a döntéseik okoztak nekünk. Hiteles keresztény útmutatást szeretnénk hallani a megbocsátásról: arról, hogy mi az, és arról is, hogy mi nem az. Segítségre van szükségünk abban, hogy hogyan tudjunk megbocsátani akkor is, ha az a személy nem sajnálja, aki megbántott minket, , és abban, hogy a megbocsátás nem azt jelenti, hogy elnézzük a másik személy tetteit.

Szükségünk van az Egyház útmutatására abban is, hogy milyenek az egészséges határok a nehéz családi kapcsolatokban, hiszen megbocsátani és szeretni valakit nem azt jelenti, hogy hagyjuk, hogy az illető szeretetlenül bánjon velünk. Nehéz tudni, hogyan boldoguljunk ezekben a nehéz kapcsolatokban hiteles keresztény szeretettel.

5. Többek vagyunk, mint a sebeink

Miközben azt akarjuk, hogy az Egyház elismerje és tisztelje sebeinket, azt is szeretnénk, hogy többnek lássanak bennünket, mint valami megtört vagy „sérült árut”. Időnként úgy érezzük, hogy megbélyegeznek bennünket, hogy nem „jó katolikus családból” származunk, hanem olyanból, ahol sok a probléma és a teher. Néhányunknak egyenesen azt mondták, hogy nem vagyunk jó „házassági alapanyag” a családunk összetörtsége miatt.

Szeretnénk tudni, hogy nem a sebeink ellenére, hanem azok miatt tudunk sokat nyújtani az Egyháznak. Ha képesek vagyunk elnyerni a vágyott gyógyulást, akkor rendkívüli tanúságot tudunk tenni a megváltó szenvedés erejéről és arról az örömről, amelyet Krisztus ad a megpróbáltatások közepette. Azt akarjuk, hogy ne csak statisztikaként tekintsenek ránk, hanem mint születőben lévő szentekre, akik a sebeiken keresztül valami szépet tudnak nyújtani a világnak.

A cikk forrása angol nyelven

E. CS. fordítása

Létrehozva 2021. november 19.