Kevés fiú élvezi azt az előnyt, hogy olyan férfias férfi nevelte, mint amilyen az apám volt. Veterán, aki az amerikai hadsereg orvosaként szolgált; másodfokú fekete öves tekvondós, és egy kivételesen példamutató sportoló baseball, softball, tenisz és biliárd trófeákkal. Kőkemény volt: egyszer visszavarrta a saját hüvelykujjának egy darabját (érzéstelenítés nélkül!), amit véletlenül levágott, miközben a garázsban dolgozott; és rekonstrukciós műtéte volt az orrán, mert sokszor eltörte ökölharcban vagy sportolás közben.

Apámat saját gyerekkora gyorsan megkeményítette. Ma a klinikai szakemberek egy ilyen fiút hiperaktívként diagnosztizálnának, szakmai útmutatást és talán még gyógyszert is adnának a szülőknek. De egy fiatal betyárnak, aki egy szegény családban nőtt fel az ötvenes években, a válasz sokszor a testi fenyítés volt, és még sok minden. Ez a fajta kezelés a csúcspontját 1968-ban érte el, amikor apám másodéves egyetemistaként az Auburn Egyetemről szörnyű bizonyítványt hozott haza. A nagyapám megpróbálta lenyomni azt a torkán, ami azt eredményezte, hogy apám meg átdobta őt a falon. Hónapokkal később apámat, aki lemorzsolódott a főiskoláról, besorozták.

Nagyrészt a saját bántalmazó neveltetése miatt apám, aki a hadseregben töltött ideje után áttért az evangélikus hitre, úgy döntött, hogy másképp nevel engem. A testi fenyítés ritka volt. Amikor belefáradtam abba, hogy részt vegyek sok olyan tevékenységben, amit ő kedvesnek tartott — cserkészet, tekvondo, és még baseball is –, nem kezdett el harcolni velem. Megengedte, hogy órákon át játsszak videó- és számítógépes játékokat, még gyönyörű, napsütéses napokon is. Hálás voltam (talán naiv is), hogy apám ilyen szelíd, nyugodt megközelítést alkalmazott a neveléshez.

Mégis bizonyos szempontból apám szülői döntése tükrözte (bevallottan érthető) túlreagálását a saját gyermekkori tapasztalataira. A férfivá érés néhány szükséges aspektusa magától megoldódott – abbahagytam a baseballt, de elkezdtem teniszezni, és a középiskolában válogatott szintig jutottam. Otthagytam a cserkészeket, de apa és én gyakran mentünk kempingezni, horgászni és vadászni. Más dolgok esetében a saját megdöbbenésemre ez sokkal tovább tartott, hogy alakuljanak.

Egyke gyermekként nem volt testvérem, aki folyton játszott volna velem, és hiányzott mindenféle agresszív, tesztoszteron-teli tevékenység, ami megtanított volna, hogyan kell fizikailag megvédeni magam, és ellenállni a zaklatásnak. Apa rengeteg hasznos dolgot végzett a ház körül, de általában megúsztam, amikor ellenálltam, vagy körülbelül tíz perc múlva már unatkoztam és eltűntem a közelből. Annak lehetővé tétele, hogy olyan sok időt töltsek egyedül, amikor határozottan férfiatlan dolgokat csináltam, a saját félénkség iránti hajlamomat (különösen, amikor ellenkező neműekről volt szó) védte, ha nem súlyosbította.

Azt hiszem, bizonyos szempontból az evangélikus tapasztalatom okozta zavar is késleltette a férfivá érésemet. Bár minden bizonnyal rengeteg „kemény srác” volt a templomokban és az általam elvégzett főiskolai ösztöndíjas képzéseken, a Biblia az én személyes olvasatomban meggyőzött arról, hogy az erőszakmentesség az alapértelmezett, és a tesztoszteron-infúziós agresszivitás pedig a bűn, amit el kell kerülni. Emlékszem, egyszer elbátortalanítottam egy színesbőrű általános iskolást, akit Charlottesville projektjeiben oktattam, hogy ne harcoljon más gyerekek ellen, akik zaklatták őt. „Jézus elvárja, hogy odafordítsuk a másik arcunkat is” – oktattam.

Csak néhány évvel később, az első afganisztáni utam során jöttem rá, hogy mekkorát tévedtem az igazi férfiasságot illetően.

Amikor rakétákat és kézi lőfegyvereket lőnek rád, elég gyorsan megérted, hogy itt a férfiasság másfajta megközelítésére van szükség.

Egy hónappal az első utam után több embert, akiket ismertem, megöltek vagy megsebesítettek egy öngyilkos merénylet során. Egy éjjel egy rakéta landolt 100 lábnyira a barakkomtól. Rettenetesen féltem, hogy meg fogok halni, hogy soha nem fogok házasodni, nem lesz gyerekem, vagy nem fogok megöregedni. Tudtam, hogy valaminek változnia kell.

Furcsa így kommunikálni, de a második afganisztáni utam alatt megbékéltem a halállal. Nem mintha meg akartam volna halni, de elfogadtam a tényt, hogy meghalhatok, és hogy ez az Úr jó akarata lenne a számomra. És ez rendben lenne mindaddig, amíg a kegyelem állapotában vagyok (addigra már áttértem a katolicizmusra). Körülbelül egy évvel később randiztam azzal a lánnyal, akit később feleségül vettem.

Azt mondta, hogy az egyik dolog, amit szeretett bennem, hogy biztonságban érezte magát velem, hogy az erőm és az önbizalmam meggyőzte arról, hogy képes vagyok megvédeni őt.

Brad Miner A Compleat Gentleman: The Modern Man’s Guide to Chivalry [Teljesen úriember: a modern férfi útmutatója a lovagiassághoz] címmel nemrég megjelent harmadik, átdolgozott kiadásában arra törekszik, hogy meghatározza azokat a tulajdonságokat, melyek meghatározzák az igazi úriembert. Többek között ezek közé tartozik a harcos, a szerelmes és a szerzetes [archetípus] szerep. Ez Miner szerint azt jelenti, hogy a férfiaknak hajlandónak kell lenniük megvédeni és harcolni az igazságért; hogy erényes szeretetet, együttérzést és megértést kell tanúsítaniuk a másik nem tagjai iránt; és hogy példázniuk kell a hit azon tulajdonságait, amelyek a transzcendens, örök valóság felé terelik őket. Miner elemzése helyes, és képessége, hogy különböző hagyományos és kortárs forrásokból merítsen, hogy bebizonyítsa álláspontját, vonzó és élvezetes olvasmánnyá teszi a Compleat Gentleman-t.

Miner példaként egy dolgot említ az igazi úriember számára, az arisztotelészi „arany középutat”, ami nehezen teljesíthető medián érték a szélsőségek között, és amit a filozófusok és a teológusok a klasszikustól a modern korig az autentikus férfiassághoz elengedhetetlennek neveztek. Mégis, bármelyik fő erényt is igyekszünk példázni – óvatosság, megfontoltság, bátorság vagy igazságosság –, a mérsékelt középút az, amit a férfiaknak azonosítaniuk és megragadniuk kell, ha az a céljuk, hogy igazi lovagias úriemberek legyenek. Néhány dolog, amit apám szülői stílusából tanultam, tanulságos lehet.

Azt hiszem, apám együttérző és szelíd megközelítése velem kapcsolatban dicséretes volt, és megpróbáltam ezt, ha tökéletlenül is, modellezni a saját két fiammal (két lányom is van). A fiúk, miként a lányok is, érzékenyek lehetnek, és tudniuk kell, hogy szeretik és megerősítik őket azért, akik ők, ahogy mennyei Atyánk is szeret bennünket, a hibáinktól függetlenül. Mégis azt hiszem, hogy a fiúkat arra kell buzdítani, hogy kemények legyenek, és hogy vevők legyenek harcias, tesztoszteron-vezérelt potenciáljuk fejlesztéséhez, melyben tesztelhetik és bizonyíthatják harcképességüket. A nagyobbik fiam, annak ellenére, hogy nem tudta, hogy az apjának van egy fegyver szekrénye vadászpuskákkal és pisztolyokkal önvédelemhez, minden botot karddá vagy fegyverré változtat. Az is segít, ha van egy fiútestvér, akivel csetepatét lehet játszani, de ugyanígy jók más fizikai tevékenységek is: a futball, a birkózás, a karate, vagy az ökölvívás jut eszembe.

Ha van egy lánytestvére, az hihetetlenül előnyös egy fiatal fiúnak, mert segíthet ellensúlyozni néhány „női misztikumot”, amitől egy életerős, fiatal megőrül. Ha ez nem lehetséges, a bíztatás az ellenkező nem tagjaival folytatott tevékenységekre – természetesen megfelelő szülői útmutatással – segíthetnek a fiúknak megtanulni, hogyan viszonyuljanak tisztelettel a nőkhöz. A szülőknek szintén keményen kell dolgozniuk, hogy megvédjék fiaikat a pornográfia pestisétől, amely megtévesztheti és elpusztíthatja egy fiatalember elgondolását a szexről. (A feleségemmel együtt elkötelezettek vagyunk abban, hogy távol tartsuk a gyerekeinket a képernyőtől, nemcsak azért, hogy elkerüljük a pornót, hanem más haszontalan és függőséget okozó időpocsékolástól, például játék- és videooldalaktól is.)

A fiú utódjaink körében is elengedhetetlen a szilárd hit bevésése.

A példa alapján történő vezetésnek, ahogy azt szociológusok, mint W. Bradford Wilcox és Mark Regnerus dokumentálták, hatalmas, egész életen át tartó hatása van különösen azért, mert kapcsolódik az apák befolyásához. Ez minden bizonnyal így volt az apám esetében is, tanúja voltam, ahogy minden reggel térden állva imádkozik, miközben én, a tipikus tinédzser, a SportsCenter adását néztem. De a serdülő fiúknak azt is tudniuk kell, hogy a Krisztus iránti odaadás nem egyenlő azzal, hogy palimadárnak néznek, és hogy van helye a férfias kereszténység kemény, férfias formájának, amely hajlandó harcolni, sőt vért ontani, hogy megvédje az ember hitét, családját és nemzetét.

Valami jót megvédeni tágabb értelemben azt jelenti, hogy hajlandók vagyunk szenvedni, sőt meghalni ezért a jóért.

Ebben az értelemben a férfiak arra hivatottak, hogy modellezzék a tökéletes ember, Jézus Krisztus áldozati példáját. Urunk a kereszten halt meg az emberiség bűneiért nem feltétlenül azért, mert egy sztoikus filozófus volt, aki közömbösen meg tudta állapítani az objektív jót, hanem inkább azért, mert tudta, hogy sokkal nagyobb, tökéletes jutalom vár rá a mennyben. Meg kell tanítanunk a fiainkat, hogy higgyenek ugyanebben, szeressenek és éljenek a magasabb rendű javakért.

A fiatal férfiaknak tudniuk kell, hogy bár ostobaság érzéki vagy nárcisztikus törekvések miatt önkényesen eldobni életüket, a legnagyobb dicsőség szenvedni és meghalni egy igaz és jó ügyért. Segíteni fiainknak, hogy megértsék azt, hogy az ilyen dolgok megkövetelik, hogy alázattal töltsék el őket azok a nagyszerű, lovagias férfiak, akiknek hőstörténetei a múltból az erény példaképeivé váltak. Szent John Henry Newman úgy határozta meg az ideális úriembert, mint aki „türelmes, béketűrő és lemondó a filozófiai elvek alapján; aláveti magát a fájdalomnak, mert ez elkerülhetetlen, mert visszafordíthatatlan, és a halálig [tart], mert ez az ő sorsa.” Egy olyan időszakban, amikor saját elitünk azt mondja, hogy múltunk hősei olyan gazemberek, akik nem megemlékezésre, hanem gyalázatra és megszentségtelenítésre méltók, akkor az igazi úriemberek következő generációjának formálása még nehezebb és még inkább fontosabb lesz.

A cikk forrása angol nyelven

Létrehozva 2021. június 7.