„Az egészséges család építéséhez közös, megélt hitre van szükség. Ezt egy kormány nem írhatja elő.”

John Pinheiro: Ön a Szentszék és a Szuverén Máltai Lovagrend magyarországi nagykövete. Amikor nagykövetek könyvet írnak, elvárjuk, hogy azok a diplomáciáról, a nemzetközi jogról, a nemzetek közötti kulturális cseréről szóljanak. Amit nem várunk el, az a házasság személyes, katolikus védelme. Mi vezette Önt arra, hogy megírja az Építsünk egy egészséges házasságot egy széthullott világban című könyvet?

Eduard Habsburg: Két fő okot mondanék. Az első és legfontosabb, hogy számomra is áldás, hogy egészséges és nagy családom van, és saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy a sok gyermek vállalása és a család helyes alapokra helyezése nem csak lehetséges, még a mai széthullott világban is, hanem csodálatos út a boldogsághoz. Így természetesen szeretném megosztani ezt a tapasztalatot, és sok-sok embert bátorítani arra, hogy kövesse ezt az utat.

A konkrét kiindulópont egy rendezvény volt az Egyesült Államokban, ahol Boldog Károly császárról beszéltem. Az előadásom után csodálatos fiatal hölgyek jöttek oda hozzám és megkérdezték, hogyan lehet konkrétan ma olyan csodálatos férjet találni, mint Boldog Károly császár. Néha azt gondolták, hogy ez lehetetlen. Kezdtem rájönni, hogy azok az elvek, amelyek számomra magától értetődőek, talán nem elérhetőek vagy nem azonnal vannak jelen az emberek számára ebben a megtört világban. Ezért gondoltam, hogy „könyvet kell írnom”.

Természetesen segít, hogy Magyarország nagykövete vagyok, egy olyan országé, amely keményen dolgozik azon, hogy meggyőzze az embereket a nagy és boldog családokról. A kormányom velem együtt hisz abban, hogy a [nagy] családok a boldog társadalom építőkövei.

Amikor a tapasztalatok és a kulturális folytonosság fontosságáról beszél, azt írja a könyvben: „A saját szüleinktől tanultuk meg, hogyan kell élni”. Milyen tanácsot adna azoknak, akik apa nélkül vagy széthullott családban nőttek fel – azoknak, akiknek a saját családjukból nincs példájuk a szeretetre és a bölcsességre?

Ez nagyon jó kérdés, és a könyvem lényegét érinti. Ha a legtöbb ember úgy élné meg otthon a családot, ahogy én, akkor nem kellene egy Habsburg önsegítő könyvet írnom a családépítésről. Azt mondanám: legyen remény! Lehet, hogy a szüleid nem adták meg neked az egészséges család élményét, de te magad is alapíthatsz ilyen családot. De próbáld meg a könyvemben leírt alapokra építeni. Ha nem tudsz erőt meríteni a saját gyermekkorodból, meríts erőt a boldog családról szóló álmodból. Kérdezd meg magadtól, hogy valóban ezt akarod-e – egy életre szóló, boldog és teljes értékű családot. És aztán kezdd el építeni. A hit természetesen alapvető építőelem, ha elolvasod a könyvemet. Hit nélkül, és számomra ez a katolikus hit, el sem tudom képzelni, hogyan lehet megcsinálni.

Ön tanácsot ad a hit szükségességéről a boldog házassághoz és a boldog családhoz. „A család és a hit oly szorosan összefonódik” – írja. De a család az a hely, ahol a vallás és a kultúra generációról generációra öröklődik. Mi a helyzet azokkal, akiknél otthon csak rossz példák vannak a vallásról, vagy egyáltalán nincs vallásuk?

Korunk egyik kulcseleméről beszél. Régen a család, a plébánia, a szomszédság volt az a hely, ahol egész gyermekkorban erős és megalapozott hitbe avattak be. Ennek nagy része ma már eltűnni látszik. Meríts reményt abból a tényből, hogy miközben az egyház és annak hierarchiája a gyengeség és tehetetlenség pillanatát látszik átélni, ugyanakkor a hitet, az igazi tüzes hitet felfedező emberek száma az egekbe szökik. Te is megtalálhatod az utat a hithez, csak keresni kell. A közéletben a hit ügyeiben a legerősebb hangok közül néhányan már megtértek. Az Egyesült Államokban ez nagyon is látható; Európában egy kicsit kevésbé, de előbb-utóbb eljutunk oda.

Azt mondja a könyvében, hogy olyan tanácsokat ad, amelyek „régimódinak vagy akár reakciósnak” tűnhetnek. Ez valóban igaz. De azt is mondja, hogy míg az amerikaiaknak talán tetszenek a tanácsok, „Európa nagy részében valószínűleg felháborodást, sőt haragot váltanak ki”. Miért? Ki tudná fejteni, hogy milyen kulturális szakadékot lát Amerika és Európa között?

Az a benyomásom, hogy az Egyesült Államok a történelme, a gyökerei miatt jobban hozzászokott a valódi eszmecseréhez. Vannak konzervatívok és liberálisok; vannak agnosztikusok és szókimondó hívők. Mindkettőnek (még) van joga kifejezni a gondolatait. Európa számos országában, legalábbis abban, amit „Nyugat-Európának” nevezhetünk, nem ez a helyzet. Alapvetően csak liberálisnak/progresszívnek szabad lenni, és vallásilag semlegesnek. Ha bármi mást teszel, akkor vallási szélsőségesnek és jobboldalinak nyilvánítanak. Közép-Európában, olyan helyeken, mint Magyarország, Lengyelország és a szomszédok, ez még mindig másképp van. Ennek az az oka, hogy a nyugat-európai országoknak soha nem kellett úgy harcolniuk a keresztény értékeikért, mint a közép-európaiaknak a kommunizmus mindent elnyomó hatalmával szemben.

„A tisztaság a boldogsághoz vezető út.” Fejtse ki! Ez annyira ellenkulturális. Nekem úgy tűnik, hogy a tisztaság radikálissá vált. Talán mindig is az volt. Miért a házasság előtti tisztaság a boldog házasság kulcsa?

Nem tanultam szociológiát vagy ilyesmit, így nem fogok olyan tanulmányokra rámutatni, amelyek bizonyítják, hogy a házasság előtti tisztaság boldog, hosszú és teljes házassághoz vezet. Csak a környezetem megfigyeléséből és persze saját tapasztalatból tudok beszélni. Ha a házasság előtt nem vagy hűséges a házastársadhoz, akkor a házasságban sem leszel az. Ennyire egyszerű a dolog. Ha hozzászoktál a partnerek váltogatásához, a pornográfiához és az önkielégítéshez, akkor mindig keresni fogsz valamit a szexualitásban, ami nem az. A tisztaság, hogy visszatérjek a kérdésére, nem azt jelenti, hogy nincs szex. Azt jelenti, hogy a szex ott van, ahová való, úgy, ahogyan Isten megtervezte számunkra. Ez a boldogsághoz vezető út.

Persze tudom, hogy ez ma nem könnyű. Nem hiszem, hogy valaha is volt olyan időszak, amikor ennyire elárasztott bennünket a pornográfia, amely a nap minden másodpercében könnyen elérhető. És soha nem voltunk körülvéve ennyi férfival és nővel, akiknek teljesen más nézeteik vannak a szexről és a kapcsolatokról.

Változtathatsz, és átadhatod ezeket a dolgokat a gyermekeidnek. Az egyik szép dolog a könyvemben, hogy hozok néhány példát a Habsburgok történelméből, olyan császárokról, akik igenis tiszták voltak a házasságkötés előtt, és különösen boldog és hosszú házasságot kötöttek. (Persze voltak más példák is a családomban, akik nem így éltek, de szerencsére nem sokan.)

A szülőket néhány fontos kritika éri a könyvében, amiért egyszerűen csak engednek a promiszkuitás és a halál kultúrájának – ahogyan Ön fogalmaz -, „megvonják a vállukat, és a régi klisét papolják: »Ez így van manapság«”. Ön szerint keményebben kellene próbálkoznunk, és hogy szülői kötelességük részeként tartozunk a gyermekeinknek azzal, hogy boldog házasságra ösztönzünk azáltal, hogy a gyermekeket a helyes életútra tereljük. Meséljen a szülők jogairól és az ezzel járó kötelességekről.

Úgy gondolom (egyébként a magyar kormányomhoz hasonlóan), hogy a szexuális nevelés a szülők előjoga. Úgy gondolom, hogy a szülőknek már nagyon korán el kell kezdeniük a férfi és nő kapcsolata, az udvarlás és a randevúzás, a házasság és a család alapelveinek átadását gyermekeiknek. Nem létezik „egyféleképpen” az élet tényeinek elmagyarázása az összes gyermeknek, mert ők hihetetlenül különbözőek, eltérő érzékenységgel. De a család az a hely, ahol a következő generáció elveit alakíthatjuk. Bizonyos értelemben ezt egy nagy létszámú családban egészen automatikusan megtesszük. A gyerekek megtanulják, hogy kívánatos a stabil házasság, az egymással élő anya és apa, a sok testvér. És figyelik, hogy mit csinálnak az idősebb testvéreik.

Igazán dühös vagyok azokra a szülőkre, akik nem csak elfogadják, hogy a gyerekeik túl korán, például már az iskolában intim kapcsolatba kerülnek, hanem esetleg még kacsintgatnak is hozzá, és olyanokat mondanak, hogy „Á, hadd szórakozzanak – csak egyszer vagyunk fiatalok”. Ez dühít engem.

Minden ilyen megkezdett és megszakított kapcsolattal rontod az esélyedet egy életre szóló kapcsolatra. Szörnyű útra tereled a gyerekedet. Nem, ez „nem az, hogy ma ez van.”

Mi köze a hatvanas évek szexuális forradalmának a házasságkötési és termékenységi arányszámok csökkenéséhez?

Kilenc éve élek Rómában. Emlékszem, néhány évvel ezelőtt megnéztem a La Strada [Az országút] című korai Fellini-filmet Anthony Quinn és Giulietta Masina főszereplésével. Ez egy neorealista fekete-fehér film, félig dokumentarista, két cirkuszi artistáról szól, akik 1950-ben Olaszország falvait járják körbe. Gyönyörű és szomorú film. De ami a legjobban megdöbbentett, hogy minden faluban, ahol ők ketten felléptek, úgymond „a láthatáron” gyerekek voltak. Olaszország volt a gyermekek par excellence országa.

Manapság Olaszországban nem látni gyerekeket. Nem látni várandós nőket. Mert az olaszok beletörődtek: „Az 1,5 gyermek vállalása a helyes dolog, ez ésszerű.” Nagyot bámulnak, amikor nagy családot látnak, de sajnos ez nem nekik való. Ez a szexuális forradalom és a fogamzásgátlás eredménye, a szexualitás és a nemzés szétválasztása. Valószínűleg minden idők legvirágzóbb és legbiztonságosabb időszakát éljük Európában – de úgy tűnik, beletörődünk abba, hogy sajnos lehetetlen nagy családot alapítani.

Catherine Ruth Pakaluk Hannah gyermekei című könyvében leírja, hogy az Egyesült Államokban a történelmi „születéshiány” közepette az amerikai nők 5%-a dacol a demográfiai normával úgy, hogy öt vagy több gyermeket vállal. Pakaluk szerint számos ország kísérletezett agresszívan születéspárti állami politikával, és mindegyik megbukott. Magyarország erőteljesen alkalmazza a pro-natalista politikát. A Fortunemagazine egyik legutóbbi számában megjelent tanulmány szerint a születési ráta mégis 1,51 gyermek per nő, ami a négy évvel ezelőtti 1,59-es csúcshoz képest csökkenést jelent. Ön a magyar nagykövet a Szentszéknél, ezért diplomáciai választ várok erre a kérdésre. De az ön könyve rámutat a vallás kulcsfontosságú szerepére a boldog házasságok és a nagy, boldog családok szempontjából, és a katolikus hagyományokkal összhangban amellett érvel, hogy a család a társadalom legkisebb egysége, egy természetes társadalom, ahol az értékek és a kultúra öröklődnek. Hogyan látja a magyar politika és a katolikus családfelfogás kölcsönhatását különösen annak fényében, hogy nem sikerült megfékezni a születéshiányt?

Egyetértek önnel abban, hogy a magyar kormány óriási dolgokat tett azért, hogy a családokat rávegye a több gyermek vállalására. Elég sok jó eredmény is volt az elmúlt években a házasságok számának növekedése, a válások számának csökkenése, az abortuszok számának csökkenése, a demográfiai adatok pozitív változása terén. Annak is nagyon örülök, hogy a családok segítése nemcsak gazdasági, hanem a köztereken is látható volt, például a „Magyarország – családbarát ország” plakátokkal. De úgy gondolom, hogy hosszú távú demográfiai változás csak belső megtéréssel lehetséges. Ha megnézi a könyvem központi pontjait, látni fogja, hogy szerintem hosszú távon csak hitbeli meggyőződésből fogunk sok gyermeket választani. Az egészséges család építéséhez közös, megélt hitre van szükség. Ezt pedig egy kormány nem írhatja elő.

 Miért ne várjanak a férfiak és nők tovább a házasságkötéssel, és még tovább a gyermekvállalással?

Gyakran hallom, hogy egy fiatal házaspárnak ésszerűnek kell lennie, egy ideig élvezniük kell egymás társaságát, sok pénzt kell keresniük, hogy megengedhessenek maguknak egy szép házat, és csak azután lehet gyerekük. Ezzel egyáltalán nem értek egyet. A gyermek a legnagyobb ajándék, amit a két házastárs egymásnak, a gyermekeknek és a társadalomnak adhat. A gyerekek boldoggá teszik a házaspárt, és olyanná változtatják, amilyennek Isten szánta. Persze csak akkor, ha tudnak gyerekeket vállalni. Sokan sokáig halogatják a gyermekvállalást, hogy később rájöjjenek, hogy ez egyre nehezebbé válik. Sok jó ok van arra, hogy azonnal elkezdjük a gyermekvállalást.

Mit válaszol arra az érvre, hogy a gyermekek sokba kerülnek, hogy modern világunkban mindkét szülőnek dolgoznia kell, és ezért nem lehet több gyermekük?

Ezt a témát nagyon óvatosan kell kezelnem. Sok helyen teljesen normális, hogy mindkét szülő dolgozik. Nagyon sokan úgy érzik, hogy enélkül nem is engedhetnék meg maguknak a családalapítást. És nem akarok senkit sem arra bátorítani, hogy ésszerűtlen és ostoba legyen. Végül pedig nem akarok senkit sem kritizálni, akinek gazdasági okokból nehéz döntéseket kell hoznia.

De tény, hogy a „Nyugat” embereinek soha nem volt még ekkora gazdasági biztonságuk, mint most nekünk. Miért tűnik ma lehetetlennek a sok gyermek vállalása, amikor ez a múltban is normális és lehetséges volt? Persze a nagy család azt jelentheti, hogy nem tudunk  minden munkát elvállalni, hogy drágább lesz az élet, de a boldogság és a kiteljesedés nyeresége mindent felülmúl. Ezért ragaszkodom a könyvemben ahhoz, hogy a párok még az eljegyzés előtt nagyon komolyan beszéljenek erről a témáról. Ha nyitott vagyok arra, hogy öt, hat, sőt hét gyermeket vállaljak, akkor készen kell állnom arra, hogy néhány nagyon nehéz döntést meghozzak.

És persze azt is el kell döntenem, hogy anyaként annyira fontos-e számomra a munka, hogy már nagyon zsenge és korai életkorban át akarom-e adni a gyerekeim nevelését másoknak.

Ön a Habsburgokat, történelmileg, „magántanuló családként” írja le. Mit ért ez alatt?

Be kell vallanom, hogy ez a bekezdés egy kicsit szájbarágós, és egy kicsit provokatív. Természetesen a Habsburgok évszázadokon át egészen másképp tanítottak otthon, mint ahogyan azt ma elképzeljük. Emellett jó ideig nem voltak állami iskolák sem. De ha megnézzük a tantervet, amit a családom a 16. század óta használt, a Habsburg hercegek otthoni nevelése nagyon hasonlított a mai magántanuló gyerekek mindennapjaihoz: nagyon szigorú otthoni órák a hét szinte minden napján, nyelvek és sport. Mondok erre néhány példát az évszázadok során. Ott, ahol ez jogilag lehetséges, és ahol úgy gondolja, hogy az állami iskolarendszer nem képes az Ön értékrendjének megfelelő oktatást adni a gyermekének, ott a magántanulás komoly alternatíva.

Ön amellett érvel, hogy a szülőknek a lehető legtovább meg kell tiltaniuk a gyerekeknek a mobiltelefonok, számítógépek és a közösségi média használatát. Az Acton Intézetben dolgozó kollégám, Michael Matheson Miller írt egy könyvet Digitális fertőzés címmel, hogyan védjük meg családot a megfigyelő államtól és a közösségi médiával járó társadalmi manipulációtól. Jelenleg Jonathan Haidt The Anxious Generation [A szorongó generáció] című könyve a bestseller. A tizenévesek körében a mentális betegségek járványszerű terjedését a technológia túlzott használatával hozza összefüggésbe, amit ő „telefonalapú gyermekkornak” nevez. A technológia az Istentől kapott társalkotó képességeinkből eredhet, hogy kezeljük a földi javak szűkösségét és elősegítsük az emberi boldogulást. De rengeteg adat áll rendelkezésre – ahogy Miller és Haidt is állítja -, amelyek bizonyítják, hogy a digitális technológia mértéktelen használata milyen károkat okoz az embereknek. Ön mit javasol a technológia használatára vonatkozó háztartási szabályokra?

Válaszomat azzal kezdem, hogy szeretem az internetet, szeretem a közösségi médiát, és szeretem az X-et, ahol nagyon aktív vagyok. Szóval ezen a kérdésen sokat gondolkodtam. Az internet egy nagyszerű hely, fantasztikus lehetőségekkel a tanuláshoz, az emberi állapot javításához, sőt még a barátsághoz is. Ugyanakkor nem tekinthetünk el attól a káros hatástól sem, amit a gyerekekre gyakorolhat – de nem csak a gyerekekre. Az én két szabályom nagyon egyszerű.

1. Tartsa gyermekét telefonmentesen, ameddig csak emberileg lehetséges. Ez nem azt jelenti, hogy a gyermeke soha nem fog telefont vagy számítógépet kezelni, de saját telefont nem. Egy nagy családban megszokja az ember, hogy mindent megosztunk, így a számítógépeket és a telefonokat is. A nagy család tehát ideális erre a célra.
2. vezessen be telefonmentes zónákra vonatkozó szabályokat, például nincs telefon az ebéd- vagy vacsoraasztalnál, nincs telefon este 8 óra után, nincs számítógép a hálószobában. Ez nem old meg minden problémát, de az ilyen lépések segíthetnek.

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2024. november 1.